A Lélek erejével az új tanévben 2018. szeptember 16.

Veni Sancte a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen

Ünnepi szentmisét mutatott be Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem rektor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának oktatóival és a Központi Papnevelő Intézet elöljáróival a 2018-2019-es tanév kezdetén az Egyetemi-templomban, szeptember 15-én. A Szentlélek kegyelmét kérte az elkövetkező akadémiai évhez: Veni Sancte Spiritus – Jöjj Szentlélek... Az alábbiakban a rektor úr homíliáját olvashatják.

„(...) aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét" (Mk 8,35). Mély és csendet sugárzó mondatok ezek – mély mondatok, melyek megrázzák az emberi lelket. Csendet sugároznak, mert a halálról, az élet elvesztéséről, de egyúttal az életről, a fényről; a jövőről, a tökéletes valóságról és az örömhírről szólnak.
Amikor a Nap lenyugszik és eltűnik nyugaton, úgy sugároz, úgy lángol, mintha egy fénycsóvát látnánk magunk előtt. Ugyanezt a fényt látjuk akkor, amikor keleten hajnalban felkel, és újra sugározza lángnyalábokban azt a színpompás fényt, amely megadja számunkra az evilági látásnak a lehetőségét. Megvilágítja azt a csodálatos világot, amelyet Isten alkotott, jónak teremtett és az emberre bízott. De nemcsak hogy rábízta, hanem sajátosan is az emberhez közelivé formálta.
Azt olvassuk az ember teremtésekor, hogy Isten a megalkotott ember porába lehelte az élet leheletét. Ezzel vált az ember „élő-lénnyé", élővé. Azonban másfajta módon élővé, mint a többi, körülöttünk létező valóság. Hiszen mindaz a csodálatos növény, mindaz a csodálatos állatfajta, amelyek körül vesznek minket – hol több, hol kevesebb, hol megrázó élménnyel, hol megdöbbentő szépséggel –, ezeket mind az emberre bízta az Isten. Odavezeti egyesével az állatokat, amelyekkel kifejezi, hogy az ember az ura ennek a teremtett világnak, de nem a tökéletes ura annak. Hiszen sajátos küldetést is ad számára: őrizze, ápolja, védje, hogy növekedjen, hogy elérje azt a célját, amelyet röviden úgy foglal össze számunkra a Teremtés Könyve, hogy Isten mindazt, amit alkotott, jónak találta.
Az a felragyogó fény, amely napkeltekor megjelenik a horizonton, és tüzes csóvával bevilágítja a körülöttünk lévő világot, megadja a színeket, megadja a hangokat, megadja a hangulatot és megadja a nap kezdetéhez szükséges lelkesedést. Mert az előző nap befejeződött, a sötétségnek vége, és ránk köszöntött egy újabb világosság, amikor újra képesek lehetünk arra, hogy Jézus Krisztus mellett állást foglaljunk.
Meg akarjuk-e menteni az életünket, vagy el akarjuk-e veszíteni azt? A válasz egyértelműnek tűnik. Azonban, mikor mentjük meg az életünket? Akkor, amikor menekülünk mindaz elől, ami ott áll közvetlenül előttünk, döntésre és megtételre várva? Vagy pedig akkor, hogy ha tudomásul vesszük sajátos küldetésünket, sajátos hivatásunkat, amelyre személyes módon hívott meg már akkor Isten, amikor belénk lehelte az élet leheletét?
A mai napon nemcsak az évközi 24. vasárnap vigíliáját ünnepeljük, hanem egyúttal – ahogyan nagyon sok helyen az egész országban – Veni Sancte misét, ünnepi tanévnyitó szentmisét mondunk, és hívjuk a Szentlelket. Hívjuk a Szentlelket azért, hogy beragyogja ezt a világot és az előttünk álló tanévet. Nem pusztán olyan fénnyel, amelyet a Nap képes sugározni, hanem olyan fénnyel, amely a szívünket is képes átalakítani. Nem pusztán olyan fénnyel, amely megvilágítja a körülöttünk létező világot, és színpompássá, élvezhetővé, örömtelivé teszi; vagy éppen kifejezi a legnagyobb szomorúságot, kétségbeesést, egy háború temetetlen áldozatai vagy egy temető fölött fölkelt nap utáni döbbenetes csendet. Mindezzel együtt megadja számunkra a belső fény megnyugtató békéjét, amely megvilágítja lelkünket és átformálja életünket.


Jézus Krisztus megkeresztelkedésekor megnyílt az ég, és elhangzott a szózat: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem." (Mk 1,11). Igen, mi vagyunk az ő szeretett fiai; mi, akik beléptünk a templom kapuján, a katolikus egyetem kapuján. Mindezt azért, hogy többet tudjunk magunkról, de többet tudjunk az igazságról. Sőt, azt is sejtjük – tudjuk? –, hogy mindez csak közvetítő, mert valójában a legtökéletesebbről akarunk többet tudni, magáról az Istenről. Arról, aki belénk helyezte a megismerés lehetőségét; arról, aki szeretetével kiemelt minket a többi élőlény közül és gondoskodik rólunk. Gondoskodást és felelősséget adott részünkre azért, hogy másról és másokról is gondoskodni tudjunk. Ez az a sajátos lelkület, ez az a sajátos tény, amely megvilágítja minden egyes embernek a cselekedeteit, mikor egy pillanatra beragyogja lelkét a Szentlélek kegyelme. Ez az, ami bekövetkezik akkor, amikor leszáll lángnyelvekben a Szentlélek az apostolokra, és végül megértik, mi is történt velük, mit is jelent valódi küldetésük a Világban. Ez az, amelyet mi is megérthetünk akkor, amikor együttműködünk a Szentlélekkel, és egy pillanatra átérezzük életünknek a súlyát, életünknek a célját, az értelmét, az egyéni, mással nem helyettesíthető felelősségét és azt a sajátos keresztet, amelyet mi magunk is hordozunk. Azt a keresztet, amelyet vállalnunk kell, mert Jézus Krisztus az Atya Szeretett Fia, és mi is szeretett fiai vagyunk.
De a szeretet-fiúsággal kötelesség is jár. Mondhatjuk a vérrel verejtékező Jézus Krisztussal, hogy távozzék el tőlünk ez a pohár, de ne a mi akaratunkból. Így megadathat néhány embernek az a csodálatos élet, hogy folyamatosan örömteli színben, boldogságban, mosollyal az arcán, csillogó szemmel nézve a jövőbe láthassa a világot és eseményeit. Többségünkön mégis gyakran erőt vesz a rettegés, a félelem, az eltántorodás. Azzal, hogy ténylegesen tisztában vagyunk-e saját képességeinkkel, felmértük-e azt, hogy mire vállalkoztunk. Vajon amikor a további tanulmányokat választottuk, és ráléptünk a tudomány elsajátításának és művelésének útjára, akkor ténylegesen az igazak kapuján léptünk-e át, vagy pusztán tévedés volt az, ami minket erre sodort?
A felelős döntés meghozatala a huszonegyedik században szinte már-már megdöbbenti a környezetünket. Érthetetlennek tűnik a társadalom tagjai számára. Mivel felelősségteljes döntést hoztunk, minden ember, aki tudatosan felveszi a keresztséget és a vele járó keresztet. Felelősségteljes döntést hoznak azok a szülők, akik megkereszteltetik a gyermeküket, mert tudják, hogy a legjobbat, a legtökéletesebbet akarják adni gyermekük számára, amit ők is tudatosan megtapasztaltak. A legtökéletesebbet akarja tehát elnyerni mindaz, aki újabb és újabb igazságot szeretne megismerni.
Amikor a két fény – az evilági és a túlvilági – együtt tűnik fel, az evilági, csodálatosan erős napsugár a horizonton. Másfelől ott találjuk a Szentlélek kiáradását, amely átformálja a lelket, és élőlénnyé – valódi emberi lénnyé – teszi a megszületett személyt, és ezzel kiemeli a teremtett világból. Kiemeli abból a csodálatos környezetből, amelyet nemcsak óvnunk kell, hanem amelynek a javáért, élő társainkért, a szenvedőkért, a jóra törekvőkért, az eltévelyedettekért mindig is mindent meg kell tennünk.
Szemünk nagyon gyakran a sötétségben tapogatódzik. Azt mondhatnánk, vakok vagyunk, mert nem látunk. Azonban a Szentléleknek a tüze és a léleknek a belső ereje, amely áthatja magát az Egyházat – hiszen Jézus Krisztus távozásakor vigasztalót küldött nekünk, magát a Szentlelket –, jelen van az Egyházban, az Egyház döntéseiben és jelen van közösségünkben. Szeretett tanítványok vagyunk, és így fogad minket az Egyház; így fogad minket ez a templom, amikor belépünk mint hallgatók és oktatók; határozott és tudatos gondolkozással. Belépünk az ajtón, hogy szembe nézzünk a Tökéletessel. Magával a Háromságos Egyistennel, aki előtt méltó alázattal leborulnunk. Aki előtt bármilyen szenvedés is a legnagyobb dicsőség koronáját hordozza. Nagyon nehéz ezt megérteni fiatal szívvel és lángoló lélekkel. ű
Gondolkodjunk ma egy tizennégy éves gyermekre, akit 1928-ban megöltek, miután cristerosként végig kellett néznie barátjának a halálát. Naponta fölszabdalták a talpát, többször végig vágták a hátát és a mellkasát, és így kellett körbejárnia a várost a mexikói hivatalos politika katolikusellenességének egyik időszakában. Ez a tizennégy éves gyermek a rózsafüzért imádkozta folyamatosan és Krisztus Királyról beszélt, ahelyett hogy megtagadta volna a hitét. „Arcát megkeményítette és odafordította azokhoz, akik ütötték."
Olyan világban élünk, amikor föl kell tekintenünk a 2005-ben boldoggá, 2016-ban pedig szentté avatott José Luis Sánchezre. Arra, aki mindvégig megőrizte azt a hűséget, amelyet a templom oltárnál ígért meg, hogy ministránsként fogja szolgálni az Urat egész életében. Szeme láttára ölték meg azt a plébános atyát, aki viselni merte a templomkapunk kívül is a reverendát. Ez a gyermek nyakában hordozta a keresztet, szívében hordozta a reménységet, és Krisztus királyságát kiáltotta akkor, amikor kivégezték.
Egy tizennégy éves gyermeknek a szekuláris világ számára érthetetlen bölcsessége és mély Istenszeretete. Bölcsesség a tisztaság iránt. A szívnek az a sajátos lángolása, amelyet az evilági fény, a Nap evilági fénye nem tud kellően megvilágítani. Mert kívülről csak egy haldokló embernek a haláltusáját látjuk. Kívülről nem érthetjük, hogy egy gyermek miért nem tud nemet mondani arra, amit ő a saját szívének legrejtettebb szentélyében, hite lényegének fogadott el. A Szentlélek fényénél, amely beragyogta az ő szívét – a legfájdalmasabb szenvedések között –, megértette azt a hűséget, amely erőssé tette a kínzások közepette. Erőssé tette őt, hogy a saját útját végigjárja. Ez az út evilágon rövid út volt; de az örökkévalósághoz vezetett: a boldogító színelátás örömére.
Szerette őt az Úr, ahogyan minket is szeret. Számunkra megadatott, hogy hazánkban nem ilyen körülmények között kell élnünk. Megadatott, hogy nem kell minden nap életünket megvédenünk azért, mert hisszük, hogy Jézus Krisztus a Megváltó, és hisszük, hogy a Szentlélek, az ő ereje és a Szentlélek kegyelme képes a valódi bölcsességgel megajándékozni minket és megadni azt a tiszta igazságot, amely minden tudományban megtalálható.
Ezért hívjuk a tanév elején a Szentléleknek a segítségét, a Szentlélek kegyelmét, a Szentlélek fényét, hogy ne csak az evilági fény által megvilágított rosszat, kétségbeejtő fájdalmat lássuk, amit nagyon nehezen tudunk lelkileg feldolgozni; hanem felismerjük a Szentlélek fényénél életünknek az egyedüli értelmét. Mert az Evangélium, az Örömhír az a bölcs igazság, amelynél többet, jobbat és szebbet senki nem tud elsajátítani.
Ha ezt a szívünkbe véssük, akkor máshogy fogjuk látni azokat a tudományokat, amelyeket művelni szeretnénk egyetemi tanulmányaink folyamán. Professzorként máshogy fogjuk oktatni azokat a hallgatókat, akiket tanítványainknak mondunk. Óvó gondoskodással szükséges figyelnünk lépteiket a tudományban történő előrehaladásuk útján. Máshogy fogjuk értékelni az életnek a fontosságát és az evilági életnek a feladatait, az értékszerző élet és az imádsággal és a fájdalmakkal teli életnek a fényénél is. Itt van mellettünk Krisztus, akire galamb képében leszállott a Szentlélek, kifejezve ezzel az Egyházzal való közösségét, annak a folyamatos bennünk-létét, és azt is, hogy számunkra mindig lehetőség van az újrakezdésre.
Kérjük a tanév elején újra a megvilágosító Szentlélek kegyelmét, hogy a 2018-2019-es tanévet is és annak minden napját, amikor hálát adunk, hogy tiszta szívvel és lángoló lélekkel tudjuk megkezdeni ezévi tanulmányainkat. Amikor már-már eltántorodunk attól a céltól, amelyet kitűztünk magunk elé, hirtelen felidézzük azt a képet, amelyet szívünk legmélyén tükörként látunk és kincsként őrzünk. Ezzel reflektálni a Teremtő Isten által belénk helyezett sajátos hivatásra, amely a legnagyobb örömmel tölt el minket. Így tovább léphetünk azon cél felé, amelyre ebben a világban törekedve el tudunk jutni a boldogító színelátás örömére, hogy örökké dicsérhessük a Háromszemélyű Egyistent. Amen.

x