A napkeleti bölcsek útja a világ Üdvözítőjéhez – Kocsis Imre írása

A karácsony ünnepléséhez szinte magától értetődően hozzátartozik, hogy igyekszünk szemléltetni és magunk elé idézni az ünnepelt eseményeket. A megjelenítés részben pásztorjátékokkal, részben betlehemek készítése által történik. Mindkét szemléltetési forma velejárói a kisded Jézus jászolát körülvevő személyek: Szűz Mária és Szent József, a pásztorok, valamint a napkeleti bölcsek, akiket háromkirályoknak is szoktak nevezni. E két utóbbi csoport jelenléte sokatmondó, hiszen a pásztorok az ószövetségi választott népet, Izraelt képviselik, a bölcsek pedig a többi nemzetet, azaz a pogányokat, akik még nem ismerték az egyetlen Isten által adott kinyilatkoztatást. Más megközelítésben a pásztorok a szegény és egyszerű emberek köszöntését közvetítik, míg a bölcsek az előkelők nevében róják le hódolatukat az Üdvözítő előtt. Ezáltal szépen kifejezésre jut az, amit főleg Szent Pál apostol hangsúlyoz a leveleiben: Krisztus által egységre találnak a különböző népcsoportokhoz és társadalmi osztályokhoz tartozók.

Bár a pásztorok és a napkeleti bölcsek együttes megjelenítése mély tartalmú üzenetet hordoz, mégis el kell ismernünk, hogy a Szentírásban nem tartoznak össze olyan szorosan, hiszen különálló könyvekben jelennek meg: a Betlehem környéki pásztorokról csak Lukács, a napkeletről érkező látogatókról csak Máté evangélista ír. Érdemes a róluk szóló elbeszéléseket külön-külön vizsgálni. Fordítsuk most figyelmünket a bölcsekről szóló evangéliumi történetre (Mt 2,1–12).

A görög szövegben a magoi főnév olvasható, amely eredetileg egy perzsa papi kaszt tagjait jelölte, akik földrajzi és csillagászati ismereteikről voltak híresek. A szót később általánosabb értelemben a keleti vallásbölcselet és természettudomány képviselőire is alkalmazták. Az evangéliumi szövegben is ilyen tudós személyekről van szó, akik egy csillag felfedezése után útra kelnek Jeruzsálem felé. Arról, hogy miféle csillagra történik itt utalás, sokat töprengtek már a kereszténység története folyamán. Megfontolandó Johannes Kepler javaslata, miszerint a különleges jelenség nem más, mint a Jupiter és a Szaturnusz bolygók együttállása a Halak csillagképben Kr. e. 7 táján. Persze a bölcsek útra kelését nemcsak ilyesfajta külső tényező motiválta, hanem bizonyára az eljövendő Messiással kapcsolatos zsidó várakozások is ösztönzőleg hatottak. A szórványban élő izraeliták nagy száma miatt a messiási elképzelések Mezopotámiában is ismertek voltak.

A bölcsek Jeruzsálemben érdeklődnek a zsidók újszülött királya felől. Ennek hallatán a korabeli uralkodó, Heródes király a zsidó főpapokhoz és írástudókhoz fordul, akik Mikeás próféta jövendölése (Mik 5,1–3) alapján közlik, hogy a Messiásnak Betlehemben kell születnie. Amikor a bölcsek erről hírt szereznek, folytatják útjukat, és Betlehemben megtalálják a keresett gyermeket. Az elbeszélés végén nagy hangsúly esik a bölcsek hódolattal teljes leborulására, valamint a magukkal hozott ajándékok átadására. Az ókori Keleten jól ismert szokás volt, hogy a látogatók nem üres kézzel érkeztek a király előtti hódolatra, hanem értékes ajándékokat vittek. A bölcsek ajándékai is (arany, tömjén, mirha) a Kelet kincseiből valók.

Bár az evangéliumi szöveg általános módon, konkrét adatok nélkül bölcsekről beszél, a keresztény köztudatban a királyok, illetve a háromkirályok megnevezés terjedt el. Ez azonban nyilvánvalóan későbbi értelmezés eredménye. Már az ókori keresztények is ószövetségi jövendölések fényében értelmezték a szóban forgó evangéliumi történetet. E jövendölések szerint nemzeteket vezető királyok fognak Jeruzsálembe vonulni, és az eljövendő Messiás előtt hódolni. „A föld minden királya meghódol előtte, és minden nép szolgál neki” – olvassuk a Zsolt 72,11-ben. Izajás könyvének 60. fejezetében, amely vízkereszt ünnepének ószövetségi szakasza, a királyok és népek nem üres kézzel érkeznek, hanem értékes ajándékokat visznek magukkal: „Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez (…) Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak és az Úr dicsőségét zengik.” (Iz 60,3.6)

A keresztény hagyományban ismert hármas szám a bölcsek által átadott három ajándékból levont következtetés. A számot az ókorban ismert három földrésszel (Európa, Ázsia, Afrika) is kapcsolatba hozták: a bölcsek így nemcsak királyokká, hanem az egyes földrészek lakóinak képviselőivé is váltak. Jelenlétük Jézus bölcsőjénél a karácsony ünnepének egyik fontos üzenetét tudatosítja: Isten egyszülött Fia azért testesült meg, hogy minden ember Üdvözítője legyen. Erre a szempontra egyébként az éjféli mise szentleckéje is felhívja a figyelmet: „Megjelent ugyanis Megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára.” (Tit 2,11)   

A napkeleti bölcsekről szóló elbeszélésnek az általános érvényű teológiai tanítás mellett olyan üzenete is van, amely személyesen érint bennünket. A bölcsek útja ugyanis minden kereszténynek, sőt minden igazságot kereső embernek irányadó lehet. A bölcsek számára két útmutató szempont volt a leginkább meghatározó: a csillag mint a természet egyik jele, valamint a Szentírás üzenete. Ahhoz, hogy eljussunk Krisztushoz, vagyis egyre szorosabb közösségre lépjünk vele, szükséges, hogy nyitottak legyünk a jelekre, amelyekkel Isten megérinteni és megszólítani akar minket. Ezek a jelek lehetnek természeti adottságok vagy olyan események, amelyek megfontolásra késztetnek bennünket. Ám éppúgy nyitottaknak kell lennünk arra az útmutatásra is, amelyet Isten írott szava, a Biblia közvetít számunkra. Persze nem elegendő csupán a felszínes olvasás, illetve a liturgikus összejöveteleken felolvasott szövegek felületes hallgatása. Engednünk kell, hogy az ige megérintsen és cselekvésre ösztönözzön minket. Milyen meglepő: a szóban forgó történetben Mikeás jövendölése csak a bölcseket ösztönzi elindulásra, a Szentírásban nagyon is jártas írástudókat nem.

A bölcsek útját illetően még egy mozzanat kiemelhető: a közös előrehaladás. A napkeleti bölcsek nem magánzók voltak, és nem is vetélytársaknak tekintették egymást, hanem közösen, nyilván egymást támogatva jutottak el Krisztushoz. Az együvé tartozás tudatának számunkra is meghatározónak kell lennie. „Senki sem menekülhet meg önmagában” – hangsúlyozza joggal Ferenc pápa. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy senki sem juthat el a célhoz csupán önmagára támaszkodva. Csakis a közös előrehaladás, vagyis hitbeli tapasztalataink megosztása, valamint a szolidaritás és a testvéri szeretet tettekben való megnyilvánulása teszi lehetővé, hogy eljussunk földi vándorlásunk végcéljához, és színről színre láthassuk Krisztust, mindnyájunk Üdvözítőjét.

Kép: Fra Angelico: A napkeleti bölcsek hódolata (1433 körül)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.