A papságra való alkalmasság feltételei a VI. – VII. században 2018. november 26.

Ezzel a címmel tartott előadást Erdő Péter bíboros, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Szent István Társulat szervezésében, november 26-án.

A kor történelmi viszonyairól Erdő Péter elmondta, hogy az V. század végétől a VIII. század első harmadának végéig az Egyház élete Nyugaton a „barbár királyságok" politikai, társadalmi és kulturális környezetébe illeszkedett. A Nyugat-római Birodalom összeomlása (476) után azonban jelentős romanizált népesség maradt Itáliában, a mai Franciaország területén, vagyis a Galliákban, de az Ibériai félszigeten is. A politikai és a társadalmi körülmények intenzív egyházi életet tettek lehetővé a brit szigeteken is, ahol azonban a kulturális környezet már inkább eltért a római hagyománytól. „A germán és a kelta népek, akik a keresztény hitre tértek, ezt a vallást nem ritkán heterodox (az egyház hivatalos tanításától eltérő) formában tették magukévá."
A barbár királyságokban elterjedt a magánegyházak rendszere. „Az ilyen egyházak számára a világi nagybirtokosok nevezték ki vagy „rendelték" a klerikusokat, mégpedig olykor a püspök közbejötte nélkül. Ezeket a klerikusokat aztán nem ritkán „méltatlanoknak" találták. A VI. századtól kezdve találkozunk különböző kánoni jogszabályokkal, amelyek a klerikusok és az arisztokraták ilyen eljárásmódjával szemben igyekeztek ellenállást tanúsítani. Ennek a küzdelemnek a keretében ismétlik a zsinatok a diakonátushoz és a papsághoz szükséges alkalmassági követelményeket."
A monasztikus szerzetesség elterjedése nagyban hozzájárult a papságra való alkalmasság feltételeinek formálódásához. Ezek a kritériumok részben az Ó- és Újszövetségi Szentírásból erednek. „A püspökök, a monostori iskolák példáját követve, a VI. század elejétől püspöki iskolákat kezdenek alapítani a klerikusok képzése céljából." Az 527-ben tartott II. Toledói Zsinat 1. kánonjának tanúsága szerint, „a klerikusnak szánt fiatalokat – akiket szüleik zsenge korukban ajánlottak fel – a tonzúra vagy a lektorátus után a templomhoz tartozó épületben kellett nevelni egy praepositus vezetésével, a püspök felügyelete alatt. 18. életévük betöltése után a püspöknek meg kellett kérdeznie őket, hogy meg akarnak-e házasodni. Ha tisztasági ígéretet tettek, 20 éves korukban szubdiakónussá szentelhették őket, majd 25 éves korukban diakónusok lehettek. Ha viszont kijelentették, hogy házasodni kívánnak, ezt megtehették, Szent Pál apostol útmutatása szerint (1Kor 7,2.9). Ebben az esetben azonban csak előrehaladott korukban szentelhették fel őket, ha feleségük beleegyezésével önmegtartóztatást fogadtak."
A klerikusi tisztaság eszménye is ennek megfelelően formálódott az említett korszakban.
„Az ókorban a zsinati kánonokban és a pápai levelekben visszatérő tipikus kérdés volt a klerikusi önmegtartóztatás, amelyre a házas embereket kötelezték felszentelésük után. A VI. századtól általánosabbá vált a cölibátus kötelezettségének vállalása akár fogadalom útján is a még házasságot nem kötött fiatalok részéről. Fennmaradt azonban a másik lehetőség is, vagyis az önmegtartóztatásra tett ígéret, mely kezdett összekapcsolódni a feleség kolostorba vonulásával. Az önmegtartóztatásra tett ígéret is gyakran olyan módon történt, ami hasonlított a szerzetesi fogadalomhoz."
A püspöki iskolákkal párhuzamosan kialakulnak a presbiteri vagy tágabb értelemben plébániai iskolák is. A fiataloknak „keresztény nevelésre volt szükségük, ha pedig nagykorúak lettek (egyes szövegek szerint, ha elérték az aetas perfectát), dönthettek arról, hogy megházasodnak-e.
A papságra való alkalmasság konkrét feltétele között szerepelt a testi egészség. „A papoknak ne legyen semmilyen testi hibájuk, ne legyenek vakok, sánták, ne legyen (túl) kicsi, nagy vagy csavart orruk, ne legyen törött a lábuk vagy a kezük, ne legyenek púposak, ne legyen súlyos szembetegségük, ne legyenek rühesek, ne legyen kiütéses a bőrük, ne legyenek túl súlyosak."
Jelenthették ezek a lelki élet hiányosságait is. Sevillai Izidor írja: „Mindez a lélek hibáira vonatkozik, ugyanis nem a természet, hanem az ember erkölcsei esnek ítélet alá."
Érdemes elolvasni ezzel kapcsolatban a további magyarázatot. „Akinek nagy és csavart orra van, az őrjöngő, aki kevély arroganciával vagy mértéktelen ítélkezéssel fenyeget. Akinek törött a lába vagy a keze, az Isten útját tanítja, de nem törekszik követni azt. A púpos papot lenyomja a földi vágy súlya, és lassú arra, hogy a magasabb dolgokra figyeljen."

Egyes kánonok tiltották „a nyilvánosan önkívületbe esett személyek szentelését". Ezt az állapotot mentális betegségnek vagy akár ördögi megszállottságnak lehetett tekinteni.
A lelki és az erkölcsi állapotra vonatkozóan a következő feltételek körvonalazódtak: „A klérusba lépő személynek igazhitűnek kell lennie." Ez a kérdés az eretnek csoportokból megtérők, illetve a hit dolgában nem kifogástalanok esetében sajátos hangsúlyt kapott.
Figyelemre méltó a következő felsorolás: „A szent rendekre készülő jelölt nem lehetett irigy, pártoskodó, bosszúálló, sem pedig uzsorás."
A szövegemlékekben megjelennek a lelki és szellemi alkalmasság pozitív követelményei is. Eszerint „a püspökséghez szükséges, hogy a jelölt legyen jó ítélőképességű, szelíd, kiegyensúlyozott, józan, irgalmas, kedves az egyszerű emberekhez, éljen tiszta életet, legyen művelt, ismerje az Úr törvényét, tartsa szeme előtt a Szentírás különböző értelmeit, főként pedig legyen képes egyszerű szavakkal előadni a hit tanítását". Visszatérő a kor zsinati rendelkezéseiben az a követelmény, hogy a klerikusok ismerjék a Szentírást és a kánonokat, vagyis az egyházi fegyelem szabályait.
Egy másik személyes tulajdonság, amelynek jelentős társadalmi kihatása volt és akadályozhatta a klérusba való felvételt, az a körülmény, ha valaki korábban színészi mesterséget folytatott, amennyiben ez köztudott volt róla. Egyes múltbeli súlyos bűnök vagy bűncselekmények viszont szentelést gátló szabálytalanságként megmaradtak az Egyházban.
„Az ősi, bibliai eredetű előírás szerint a pap nem lehetett neofita, vagyis újonnan megkeresztelt, különösen pedig nem nyerhette el a felszentelést rögtön a keresztség után, hanem – a kánonok szerint – csak legalább egy évvel a megválasztását, illetve a tisztaság vállalására tett ígéretét követően."
Megfogalmazódott annak igénye is, hogy a szent rendekre a jelöltek a klérus alacsonyabb fokozatain keresztül jussanak el.
Az V. Orléans-i Zsinaton hozott kánon kijelenti: „A világiak közül senkit ne szenteljenek püspökké, ha (legalább) egy évvel korábban nem tett fogadalmat, ez alatt az év alatt pedig tanult és kipróbált férfiaktól kapjon teljesebb oktatást az egyházi tanításról és szabályokról."
Idővel műveltségi és társadalmi feltételekhez is kötötték a papságra való alkalmasságot. „Akit a diakonátusra vagy a papságra jelöltek, nem lehetett analfabéta. Az írás ismerete ugyanis olyan követelmény, amely ezeknek a szent szolgálatoknak a sajátos vallási természetéből fakad. Nélkülözhetetlen volt, hogy a jelölt tudja olvasni a liturgikus szövegeket, a Bibliát és az alapvető vallási iratokat."
Az analfabéták felszentelésének kitartó és kategorikus tiltása ellenére a Meroving korban számoltak azzal, hogy a már felszenteltek közül valaki mégis analfabéta. „Az ilyeneket kényszeríteni kellett a tanulásra, ha pedig ezt elmulasztották, jövedelmüktől kellett eltiltani, sőt súlyosabb esetben kolostorba kellett zárni őket."
Azokat is tilos volt felszentelni, akik világi javak kezelői voltak, és erről elszámolással tartoztak. „Ha elszámoltak és így mentesültek ettől a kötelezettségüktől, nem volt akadálya a szentelésnek. Itt ugyanis nem a múltbeli rossz hírű tevékenységről volt szó, mint az uzsora esetében, hanem a kellő szabadság hiányáról."
Aki korábban katonai szolgálatot teljesített, nem kérhette közvetlenül felvételét a szent rendbe. Más megítélés alá esett, ha a katonaság elhagyása után egy ideig szerzetesként élt. Találkozunk egyéb társadalmi vonatkozásokkal is, amelyek már az ókorban felmerültek és a középkor elején továbbfejlődtek. Ezek is befolyásolták a jelölt alkalmasságát, de egyben fényt vetettek az illető erkölcsi magatartására is. A jelölt nem kérhette, illetve nem vehette igénybe a világi hatalom támogatását annak érdekében, hogy egyházi méltóságot, különösen püspökséget nyerjen el.
Ez összefüggött a simónia tiltásával, amikor fizetség ellenében szenteltek valakit püspökké, pappá vagy diakónussá.
A szentelendő életformájával kapcsolatban két modellel találkozunk. Mindkettő a 30 éves korban vagy azután végzett papszentelésre vonatkozik, de a diakonátustól kezdve önmegtartóztató életet kíván. „A monasztikus szerzetességgel összefüggésben említik a klerikusi élettel járó cölebsz és nem pusztán házassági önmegtartóztatással járó formát. A 400-ban tartott I. Toledói Zsinat 1. kánonja ugyanebben a szellemben a diakónusoktól és a papoktól teljes önmegtartóztatást kíván."
A középkor elején a rendelkezések már hangsúlyozzák, hogy a diakonátus felvétele után teljesen tartózkodni kell a házasélettől. A zsinatok tovább pontosították a szabályt. „Megtiltják azok szentelését is, akiknek nem feleségtől, hanem concubinától gyermekük van, vagy akik első feleségük halála után nyilvános együttélést létesítettek. Megtiltották azoknak a házas férfiaknak a klérusba való felvételét is, akiknek a felesége házasságtörést követett el, ha ezt a tényt nyilvánosan bizonyítani lehetett."
600 körül már tilos volt az együttélés a feleséggel. A feleség vagy nem lakhatott abban a házban, ahol a klerikus élt, vagy más, enyhébb rendelkezés szerint másik szobában kellett laknia. Ilyenkor viszont a püspöknek, papnak, diakónusnak, sőt egyes kánonok szerint a szubdiakónusnak is meg kellett osztania szobáját más klerikusokkal.
Erdő Péter következtetésként megállapította: „A barbár királyságok korának fegyelmi szövegeit röviden áttekintve arra az eredményre juthatunk, hogy a diakonátusra és a papságra való alkalmasság ismérvei, melyek különböző formában maradtak a keresztény ókorból a középkor kezdetének Egyházára, alapvetően attól az eszménytől függenek, amelyet az Egyház a klerikusok életéről és szolgálatáról maga elé állított." Ez pedig nem más, tette hozzá a bíboros, és a papságra való alkalmasság teológiai alapját adja, hogy a szentelendő személy Jézus Krisztus életeszményét kívánja követni és megvalósítani.

 

x