A szent és kultusza 2016. december 27.

Szent Márton-konferencia Piliscsabán

A szent és kultusza
Szent Márton-konferencia Piliscsabán

Pannóniától Galliáig: Szent Márton és kultusza címmel kétnapos konferenciát rendeztek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (PPKE) december 15-16-án. A Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Romanisztikai Intézetének Klasszika Filológia tanszéke és az Ókortudományi Társaság Piliscsabai Tagozata a szent kultuszát állította középpontba. A tanácskozáson részt vett Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát, valamint Varga Lajos váci segédpüspök. A Pázmány egyetem előadói mellett a debreceni, a nyugat-dunántúli, a református egyetem, a Savaria Múzeum és más kutatóhelyek szakemberei világították meg a szent alakját a személye körül kialakult kultuszon keresztül. Az alábbiakban az egyetem oktatóinak előadását ismertetjük.

Márton három alkalommal vándorolt keresztül az itáliai félsziget északi részén, Pannónia és Gallia között utazva, mégis gazdag hagyománya alakult ki tiszteletének. Erről tartott előadást Woynarovichné Somogyi Judit. Márton tisztelete korán, már a negyedik század végén megjelenik Itáliában. Az ötödik századtól kezdve egyre több helyen ismerik és nagyra becsülik személyét. A kultusz folyamatosan gazdagodott, s mint Somogyi Judit megállapította, „több tekintetben felülmúlja számos, életrajzi adatai alapján Itáliához köthető és így „itáliainak" tartott szent tiszteletét".
Márton alakja nem csak egyházi környezetben fordult elő. Feltűnik pénzérméken, s a magyar Szent Márton-kifli egyik olasz megfelelője a sammartini, amely a mi mézeskalács huszárunkra emlékeztet. Az előadó részletesen elemezte a névtani vonatkozásokat. „A szentek tiszteletének mértékére utalhat, hogy nevük hogyan épül be egy adott nemzeti nyelvbe. Lesz-e belőle családnév vagy köznév, illetve hány földrajzi elnevezésben szerepel." Szent Márton Itáliában – Szűz Mária, Szent Péter és Szent János után – a leggyakoribb névadó szent. Megjelenik állandósult kifejezésekben, szólás-mondásokban. Somogyi Judit idézte azokat a népszokásokat, amelyekben ugyancsak felismerhető Márton kultusza – közismert, hogy Szent Márton napjához kapcsolódik hazánkban is az új bor megjelenése. „Szent Márton és az általa képviselt szellemiség Itáliában nemcsak a szent liturgikus ünnepén, hanem a hétköznapokban is – bár olykor kissé groteszk formában – jelen van."
Elbeszélői változatok egy kettészelt köpenyre címmel tartotta előadását Pataki Elvira. Három korai, keletkezési körülményeiket, ismertségüket és céljukat tekintve jelentősen eltérő latin forrás köpenyelbeszélését vetette össze. „Közülük a legkorábbi a IV. századi, a hitvédőként fellépő Mártont személyesen ismerő Sulpicius Severus prózai munkája, amely dokumentumértéke miatt kiindulópontul szolgál majd az V. század végén alkotó Paulus Petrocoriensis, majd egy évszázaddal később Venantius Fortunatus klasszikus metrumban megszólaló hagiográfikus eposzai számára." Az ismert életrajzi elemet – mely szerint Márton megosztja katonaköpenyét a didergő koldussal – Sulpicius Severus tovább viszi: „A földi tett égi jóváhagyása sem várat magára sokáig. Mártonnak álmában megjelenik a köpeny koldusnak nyújtott darabját magára öltő Krisztus."
Paulus Petrocoriensis négy könyvből álló eposzban örökítette meg a szent alakját. A történetet realista elemekkel gazdagítja, ugyanakkor a szent dicséretére, erényének kiemelésére helyezi a hangsúlyt.
Az itáliai származású Venantius Fortunatus 567 körül keletkezett eposzának hátterében személyes ok áll: „Ravenna egyik, csodás mozaikképekkel ékes templomában a Márton-oltáron elhelyezett szent olaj orvosolta egykor Fortunatus szembaját. Az eposz megírása a csodás gyógyulásért hálát adó fogadalom része."
Takács László, a konferencia szervezője Szent Márton teste címmel értekezett. „Nyilván többek meglepődtek előadásom kifejezetten nyers címén. Ez a nyerseség szándékos, mivel előadásomban a Szent Márton-kultusz egyik máig ható vadhajtásáról kívánok beszélni."
Amand Pachler bencés szerzetes latin nyelvű munkája 1664-ben jelent meg Salzburgban. Ebben Pachler nem kevesebbet állít, mint hogy Szent Márton ereklyéi – a franciák tudásával ellentétben – már hétszáz éve Salzburgban találhatók. Hosszú, meglehetősen kalandos történet bontakozik ki, hogyan került (volna) a szent ereklyéje Tours-ból Salzburgba. „Pachler azonban kénytelen volt szembesülni azzal, hogy egyes tudósok csak legendának tartották, hogy Szent Márton teste Salzburgba került volna." Az előadó így összegezte, mire jó föleleveníteni a történetet: „Még ha nincs is test, nincs ereklye, a tisztelet korai jelenléte megragadható."
Tuhári Attila doktorandusz Ioannes Murmellius németalföldi humanista Szent Márton-himnuszát elemezte. A megíráshoz Sulpicius Severus Márton-életrajza szolgáltatta a közvetlen forrást. „Figyelemre méltó – emelte ki az előadó –, ahogyan a költő Márton katonai szolgálatát mint az egész életút legnehezebben integrálható elemét egészen új dimenzióba helyezi. A himnusz a szent életének olyannyira szerves részévé teszi a miles Christi (Krisztus katonája) motívumot, hogy az szinte életszentségének előfeltételévé válik." Megállapította: Murmellius művében „erősen jelen vannak az antik, esetenként a kortárs irodalmi hagyomány elemei és legrangosabb képviselői".
Szent Márton életrajzírója, Septimus Severus művében egy helyütt ezt írja: „...most egy olyan dologhoz érkeztünk el, amelyet Márton korunk gyalázatos viszonyai miatt mindvégig igyekezett titokban tartani, előlünk elrejteni viszont nem tudott." Szilágyi Csaba előadásában ennek a „titkoknak" járt utána. A Priscillianus-ügyről van szó. Ez a rendkívül művelt személyiség a kor keresztény eretnekségeinek – gnoszticizmus, manicheizmus – befolyása alá került, amiért később elítélték. Az előadó azt vizsgálta, milyen szerepe volt – lehetett – Mártonnak az eljárás során, amely a császár akarata szerint folyt le, s amelynek végén Priscillianust lefejezték. Az eretnekséggel, az eretnekekkel szembeni mártoni magatartást Szilágyi Csaba a következőkben látja: „Márton nem az eretnekséget védelmezte, hanem azokat, akiket külsejük alapján akartak megbélyegezni és elítélni."
Márton, a királyi szent címmel tartott előadást Szovák Kornél. „ A püspök alakja olyan főpapi és egyházmodellt nyújtott a mindenkori főpapságnak, mely a szerzetesi autonómián alapult, és a maguk tisztaságában őrizte a keresztény kezdetek lelki-szellemi céljait és eredeti ideáját." Márton alakja a további századokban sajátos funkciót kapott: „Legkésőbb a nyolcadik századtól a királyi hatalom védőszentjét tisztelték benne az uralkodói udvarokban, nehéz háborús körülmények között pedig csatavédő erőt tulajdonítottak neki." A Szent Márton személye körül kibontakozó eszmék fejlődéstörténetében – folytatta Szovák Kornél – sajátos helyet foglal el az első ezredforduló magyarországi eseménytörténete. „Amikor a keresztény államot létre hívó István király az apja, Géza fejedelem által behívott és a mai Pannonhalmán letelepített bencés szerzeteseknek 1002-ben kiváltságokat adott, saját szavaival így vallott az ifjú korában őt ért élményről: Szent Márton monostorát még szülőatyánk kezdte és mi fejeztük be Isten segítségével lelkünk üdvéért és királyságunk megszilárdításáért." A tizenegyedik század első felét jellemző eszmei légkörbe „pontosan illeszkedett Mártonnak, az irgalmasság szentjének alakja. Szent Márton a királyság szentje, valóban királyi szent volt a kor Magyarországán."
Nagy László Szent Mártonról szóló – barokk-kori – népénekeink tartalmi és formai sokszínűségét elemezte. „Az életrajzi ismeretközlés és a morális-tanító jelleg elegyedik, s ehhez szinte mindig társul hazafias színezet." Ugyanakkor megállapította: a barokk kor után a Szent Mártonról szóló énekek eltűntek az énekeskönyvekből.
Szent Márton és Szent Ambrus, Milánó híres püspöke kortársak voltak. Domokos György előadásában az ő kapcsolatukat elemezte. Részletesen kitért arra a mozzanatra, amely szerint Szent Ambrus bilokált Szent Márton halálakor, hogy a tours-i püspök fölött elvégezze a halotti liturgiát. A rendelkezésre álló források szerint azonban, bár ugyanabban az évben, de Ambrus valamivel korábban halt meg Mártonnál. A történet azonban túlmutat a közvetlen történeti hitelességen: Szent Márton tiszteletét ismerhetjük fel benne egy másik szent részéről.
A konferencia jelentős mértékben hozzájárult annak a Szent Márton-képnek a gazdagításához, amely a személyéhez kapcsolódó kultuszban teljesedett ki.

 

x