A szentmise a szegények szolgálatában 2019. május 3.

Az Eucharisztia és a Karitász

A Pázmány Péter katolikus Egyetem Hittudományi Karának morálteológia professzora, Laurinyecz Mihály az Élet az Élet Kenyeréből előadássorozat keretében Eucharisztia és Karitász: a szentmise a szegények, különös tekintettel az akadályoztatottsággal élők szolgálatában címmel értekezett március 25-én.

Bevezetésként az előadó röviden visszatekintett az ószövetségi szempontokra, majd az utolsó vacsorát és az ősegyház életét idézte a hallgatóság elé. „Az ószövetségi gyakorlat a pászka megünneplésében előírja: ha egy házban kevesen vannak a bárány elfogyasztására, akkor azt osszák meg a szomszédokkal. Ezzel a pazarlás elkerülését, a maradék felhasználását helyezték szem elé a húsvéti lakoma elfogyasztásakor."
Az idegenek, az árvák és az özvegyek rendszeresen támogatást kaptak a hívő közösség tagjaitól, mert ők a kiszolgáltatottak, akik mások támogatására szorultak. Az ószövetségi szöveg egy ponton azonban megáll a támogatottak felsorolásában, hiszen a betegségek bizonyos fajtáit a kor felfogása szerint a gonosztól való megszállottság, az Istentől való megvertség és büntetés kategóriájába sorolták. „Aki megszegi a törvényt, azt – írja az MTörv 28, 27-29. – »Az Úr megver egyiptomi fekéllyel, daganattal, varral és rühvel, s nem gyógyulsz ki belőle. Az Úr őrülettel, vaksággal és elmezavarral sújt, és világos nappal is úgy tapogatózol majd, mint ahogy a vak tapogatózik a sötétben, s nem találsz kiutat. Elnyomnak és kizsákmányolnak, s nem kel védelmedre senki.«"
Ez a gondolkodásmód teljesen átalakult az újkori teológiában; tükröződik az ember bajainak felsorolásában, az újszövetségi ajándékozottságban, Jézus gyógyításaiban. „Ő fölmenti a személyes bűnök, a fizikai tragédiák, az emberi gonoszság következményeitől az ártatlan embert."
Az emberi személy méltóságával, a betegségek felfogásával kapcsolatban paradigmaváltás következett be az idők során. „Sokáig ugyanis a betegségben az élet, Isten ajándéka teljességének akadályát látták a teológusok."


Laurinyecz Mihály hangsúlyozta ezt a szemléleti változást: „Korunkban egyre többet beszélünk a betegség spiritualitásáról, mely abban áll, hogy a szenvedőt összekapcsoljuk Krisztus új szombatjával. Amikor meggyógyít minden betegséget, s a betegségnek Húsvét misztériumával való kapcsolata az eszkaton (a végső idő) ideje, amikor a szenvedés nem csupán önmagában szűnik meg, hanem úgy, hogy a szenvedést Jézus magára veszi, s eggyé válik a szenvedővel, ezzel minden szenvedőt bevon megváltásába."
Az eucharisztikus ünnepléshez a karitatív tevékenység különböző formái kapcsolódnak. Mindmáig gyűjtések alkalma is az eucharisztikus együttlét. „Az apostol is beszél már erről, amikor azt mondja: ami a szegények javára való gyűjtést illeti, ti is úgy járjatok el, ahogyan Galatia egyházainak meghagytam. Vagyis: a hét első napján (ez az eucharisztikus áldozat ideje) mindegyiketek tegye félre és gyűjtse össze, ami tőle telik."
A liturgikus ünnepléskor a szegények és a rászorulók számára történő gyűjtésre XVI. Benedek pápa külön is utal Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdításában: „A keresztények kezdettől fogva törődtek azzal, hogy megosszák a javaikat (vö. ApCsel 4,32) és segítsék a szegényeket (vö. Róm 15,26). A liturgikus összejöveteleken gyűjtött adományok ennek eleven emlékei, de aktuális szükséglet is. Az egyházi jótékonysági intézmények, különösen a különböző szintű Karitász-szervezetek, nagyon értékes szolgálatot tesznek a szükséget szenvedő személyek, főként a legszegényebbek megsegítésére. Ezek az intézmények az Eucharisztiából, a szolgáló szeretet szentségétől indíttatva e szeretetnek válnak konkrét megnyilvánulásaivá; ezért minden elismerést és bátorítást megérdemelnek szociális szolgálatukért a világban."
Megdöbbentő módon világít rá a szociális különbségekre és a keresztény közös asztal ünneplésére egy tanulmány – folytatta az előadó. „Korunk éhezését és a keresztény eucharisztikus csúcsünneplés étkezéssel kapcsolatos valóságát állítja kontrasztban elénk. Mintegy ránk pirítva: eltelt közel kétezer esztendő, és ugyanott tartunk: a világban számosan éheznek, miközben mi, keresztények, sokan közülünk jóllakva, épp az étkezés szimbólumával ünneplünk. De erről ír a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2018-as Szent Erzsébet-napi körlevele is. Figyelmeztet arra, hogy nyugati kultúránkban többen halnak meg túltápláltság, mint éhezés következtében."
Ma a túlsúlyos emberek száma több mint 1, 6 milliárd, az alultáplált embereké 800 millióra tehető. Egyetlen nap alatt 20 ezren halnak éhen a földön, 5 másodpercenként egy ember.
Ezek után Laurinyecz Mihály emlékeztetett Szent II. János Pál pápa szavaira, melyek Az értelmi fogyatékos személyek jogai és méltósága című nemzetközi szimpózium résztvevői előtt hangzottak el:
„Az akadályozottakról szóló minden reflexiónak a keresztény antropológiában kell gyökereznie. Az akadályozott személy, akár érzékelő vagy értelmi képességeiben akadályozott, teljes emberi személy, szent jogokkal és minden ember elidegeníthetetlen tulajdonságaival. Az emberi lét tehát függetlenül a körülményeitől, a képességeitől, ahogyan ki tudja fejezni magát, amelyben kibontakozik – élete egyedi érték létének kezdetétől fogva, egészen természetes halálig. Az akadályozott személy korlátaival és szenvedéseivel, amelyek megjelölik őt, arra kötelez bennünket, hogy tisztelettel és bölcsen rákérdezzünk az emberi misztériumra. Minél inkább megindít bennünket az emberi valóság sötét és ismeretlen területe, annál inkább érthetővé válik, hogy éppen ezekben a legnehezebb helyzetekben nyugtalanító módon fölmerül az emberi lét nagysága és méltósága."
A professzor az ebből következő feladatra vonatkozóan is a Szentatyát idézte: „Az akadályozott ember sérült embersége arra szólít minket, hogy felismerjük, elfogadjuk és segítsük valamennyi testvérünk és nővérünk összehasonlíthatatlan értékét az Isten által teremtett emberi létükben arra, hogy fiak legyenek a Fiúban."
Az Eucharisztia által ez a segítés sajátosan tápláló, ahogyan Romano Guardini írja: „A szeretet legfőbbje, amikor a másikat azzal tápláljuk, ami vagyunk. Az ősegyház gyakorlatában kezdettől fogva magától értetődő ez a kapcsolat. Az első keresztények áthidalták a kor szociális és vallási korlátait, s vállalták Krisztus örökségét azzal, hogy a rászorulókkal jót tettek. Az Eucharisztia ünneplése és a szeretet gyakorlása elválaszthatatlan volt számukra."
XVI. Benedek pápa, amikor a kultusz és az ethosz kapcsolatáról beszél Deus charitas est kezdetű enciklikájában, kifejti, hogy az Eucharisztia, amely nem válik termékennyé, önmagában töredékes. „A pápa szerint két fontos fölismerést fogalmazhatunk meg. Az egyik az Egyház lényegének hármas feladata: a kérügma, az igehirdetés, a leiturgia, a szentségek ünneplése és a diakónia, a szeretet szolgálata. A másik fölismerés: az Egyház Isten családja a világban. Ebben a családban nem lehet szükséget szenvedő, ugyanakkor a caritas-agape túlmutat az Egyház határain."
XVI. Benedek pápa egyik Mindenszentek ünnepén elmondott elmélkedésében a következőképpen fogalmazott: „Amikor megnyílunk a másik felé, elébe sietünk és készségesen fordulunk felé, akkor Isten felé is kinyílunk, megérezzük jóságát." Majd így folytatta: „Az Eucharisztiában Jézus ajándékul adja nekünk a kettős szeretetet, amikor önmagát adja, hogy ezzel a kenyérrel táplálkozva úgy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket."
A pápa Sacramentum caritatis, az Eucharisztiáról szóló szinódus utáni tanításában ezt mondja: „Gondoskodni kell arról, hogy a szakrális épületekből eltávolítsák az esetleges építészeti akadályokat, melyek lehetetlenné teszik a fogyatékosok bejutását." Ehhez a következő mondatot teszi hozzá: „Végül, amennyire lehetséges, biztosítani kell a megkeresztelt és megbérmált értelmi fogyatékosok hozzájutását a szentséghez, ők ugyanis az Eucharisztiát a család és az őket körülvevő közösség hitében is fogadják."
Az a hit, amely értelmi akadályozottságuk folytán hiányzik ezekből a testvérekből, kiegészítést nyer a körülöttük lévő közösség hite által. Az ő hitüket – tanítja Benedek pápa – kiegészíti a közösség hite. „Úgy vélem, messze föl nem fedezett következményei és távlatai vannak ennek a teológiailag nagyon súlyos mondatnak."
A professzor utalt Ferenc pápa 2016 júniusában elhangzott tanítására, amikor egy hozzá intézett kérdést említett, ebben megadva magát a választ is. Egy fogyatékkal élő panaszosan fogalmazta meg: hogyan élheti meg az ember a különbözőségét egy olyan világban, amelyben sokszor nem tudják értékelni ezt a fajta különbözőséget?
Egy másik kérdésre reagálva a Szentatya egy olyan esetet említett, amikor egy fogyatékkal élő leányzó első áldozó akart lenni, de az adott plébánián elutasították, mondván, a plébániai közösség azok számára van, akik hasonlóak, nincsenek „mások közöttünk". A Szentatya figyelmeztetett arra, mennyire helytelen az ilyen lelkipásztori hozzáállás. „A keresztény emberhez nem méltó az ilyen jellegű válogatás."
Ezek után az előadó felidézte a Magyar Karitász kapcsolatát az Eucharisztikus Kongresszusokkal. 1924-ben, az amszterdami Eucharisztikus Világkongresszus keretein belül hívták össze az első nemzetközi Karitász Konferenciát. Még ebben az évben kilenc európai ország – köztük hazánk is – elhatározta egy nemzetközi karitász szervezet létrehozását. Így jött létre 1928-ban a Caritas Catholica.
1931. október 7-én a magyar püspöki kar megalapította a Szent Erzsébet Karitászközpontot. Ez a dátum a Magyar Karitász megalakulásának az időpontja. 1938-ban Budapesten, a 34. Eucharisztikus Világkongresszus keretében nemzetközi karitász-kiállítást rendeztek, amely a keresztény felebaráti szeretet erejét és történelmét, a világegyház embersegítő tevékenységét mutatta meg a világnak. Ma a Katolikus Karitász töretlenül folytatja ezt a munkát.

x