Eszméljünk rá a krisztusi szeretet nagy misztériumára! 2020. december 21.

Rektori gondolatok 2020 Karácsonyán

Kedves Munkatársaim, Hallgatóink és Kollégáim!

Bevallom, nem könnyen álltam rá ennek a karácsonyi köszöntőnek megírására. Ám Morva Gábor kommunikációs osztályunk vezetője addig kérlelt, míg végül beadtam a derekam. Mi volt az ellenállásom oka? Oly sok és sokféle köszöntőt, spirituális üzenetet kaphattak már eddig is egyetemünk polgárai, hogy most eggyel több, mit számít már. Meg aztán, mintha mostanság nem tudnánk megvárni az ünnepnek napját, előre ünnepelünk, s amikor végre itt az ünnep, akkor már csak a kialkudott szabadidőnkre, mint nekünk járó jogra és határozott érvényesítésére figyelünk, megtelve észrevétlenül követelődzéssel.

Azaz mégsem ünnepelünk. Mert így nem lehet ünnepelni, önfeledten Jézus jelenvalóvá váló jelenlététől megittasodni, Benne gyönyörködni. Mi hát az ünnep? Az, amikor a szeretteink ikonja feldereng nekünk és kedvünk telik ezeknek az ikonoknak a szemlélésében, kiváltképp Krisztus Urunkéban. Hiszen Tőle tanultuk, mit jelent embernek, igaz embernek lenni, vagyis a főparancs szellemében élni.

Ne felejtsük el, Krisztus nincs ott sem a hegyeket mozgató hitben, sem a fergeteges rétori beszédekben (a puszta professzionális kommunikációban), sem a szinte terrorizáló hatalmas szervező erőben, sem a gőgös személyes karizmatikus varázsban, sem a tudományos haladás önhitt diadalmenetében. És nincs ott a legjobban megtervezett-megszervezett szabadidő, s ünnepi programok kellemes eltöltésében sem. Miért is? Mert e harsány megnyilvánulások így vagy úgy, de az embert, az államot, a kultúrát és benne a tudományt istenítik; mintha letagadtatnák velünk teremtett és nagyon is törékeny nádszál voltunkat. Mintha mi uralkodnánk, de csak alantas vágyaink uralkodnak - már-már alig tudatosítható módon - rajtunk. Mert ezek a látványos, magamutogató tettek csalafinta módon elzárják előlünk az élet, az életünk értelme (újra) megragadásának ritka lehetőségét.

Miért is vagyunk e világon? Azért, hogy megtanuljunk helyesen szeretni. És ez Krisztus segítsége nélkül aligha sikerül. Nem tagadjuk, hogy az ember Krisztus nélkül is megtanulhat szeretni; odaadóan, sőt önfeláldozóan szeretni a házastársát, a gyermekét, a hivatását, a barátait, a honfitársait, a nemzeti kultúráját, valami nagy eszmét, egyenesen az egész emberiséget. Ám az élet tragikuma, a szenvedés nagy titkát látva nem tűnik-e hiábavalónak szeretni? Előbb vagy utóbb, minden ember kérdezni fogja e kérdést. Látjuk ugyanis az anyagi világ néma önmagába zártságát és kíméletlen hatalmát. Látjuk az élővilág hasonló kegyetlenségét, szinte közönyét az élettel és a halállal szemben, ahogy fel- és elhasználja a faj az egyedet, egyik faj a másikat. Nézzük a fejlődést, mely furcsa mód, mintha nem ismerné önnön célját, s mégis tör valami rejtélyes ismeretlen felé. És végül szemügyre vesszük az emberi szellem történetét, mely mennyire ki van szolgáltatva az anyag és az élet öntörvényű erőinek, s fordítva, az emberi szellem is menyire durva tud lenni az anyaggal és az élettel, az embertárssal, épp a szeretteivel, más nemzettel, netán már egyenesen az emberiséggel szemben. Ezek mind a szenvedés és a történelmi tragikum hordozói, örök hírül adói. A tudomány és a történelem halad, de a szenvedés marad (Halász Piusz OCist). Aki nem tud tovább lépni, valóban fejlődni, az elvakult nihilista lesz, a létet még a legracionálisabb civilizációban is abszurdnak éli, értékeli, nyomában a rombolás démoni késztetéseivel, tetteivel.

És Krisztus mégis azt mondja, hogy lépj tovább, azaz előre és felfelé, mert a szereteté, a kikerülhetetlen szenvedést szeretetből elhordozó szereteté a végső szó; ez az ember személyes és társadalmi fejlődésének csúcsa, az emberlét alfája és ómegája. Ezt sugallja, tanúsítja keresztje is. Ez illik ugyanis leginkább az emberhez, ez az ő igazi szabadsága, méltósága: szeretni úgy szabadon, ahogy Krisztus szeretett engem, téged, bennünket, a népeket, a világot.

Akit csak egyszer is az életében valóban megsuhintott ez a tragikus embersorsot megmentő és felemelő szeretet, felfogja, miért oly rendkívüli, időszámításunkat meghatározó az Ő ittléte a történelemben, a személyes életünkben, az intézményeinkben; azt az embert többé már nem bűvöli el a pogány csipkebokor sokféle lobogása (Reményik Sándor); az az ember felfogja az értünk szegénnyé lett Istenember emberszeretetét, Betlehem szegény gazdagságát. S megszületik titokzatosan a lélek mélyén az új, a krisztusi ember, aki immár nem a hervadó koszorúkért küzd.

Azt kívánom egyetemünk minden polgárának, hogy a karácsony ünnepén újra vagy épp először ráeszméljen a krisztusi szeretet nagy misztériumára, s vágyakozzék arra, hogy részt kaphasson belőle, s a megélt szeretet lángja immár békésen, hívogatón loboghasson benne.

Budapest, 2020. december 21.

Kuminetz Géza rektor atya

x