Az egyházi intézménytörténet tárgya és jelentősége 2018. május 23.

Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem, rektor előadása

Az egyházi intézménytörténet tárgya és jelentősége

Ezzel a címmel tartott előadást Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora, kánonjogász professzor a Szent István Társulat Társulati Esték sorozatában az egyetem Szent II. János Pál pápa nevét viselő dísztermében május 14-én. Az alábbiakban az előadás szerkesztett változatát olvashatják.

 

Mi a különbség az intézménytörténet és más egyháztörténeti jellegű diszciplína között, ha a kánonjog oldaláról közelítjük meg a kérdést? A kánonjogi források, azaz az egyház által alkotott normák különböző szintű szabályainak rendszere folyamatosan kristályosodott ki a nagy missziós parancs óta, amikor is Jézus Krisztus elküldte az apostolokat, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, arra tanítván őket, amire ő, Jézus Krisztus oktatta a tanítványokat. Ebben a missziós parancsban ott találjuk a tanítás átadását, és a Szentháromság nevében történő megkeresztelésnek – a szentségnek – a mozzanatát.
Ettől kezdve beszélhetünk folyamatosan fejlődő jogról az egyházban, amely a kezdeti időkben, az ősegyházban az együttélési normarendszert jelentette, amellyel követni próbálták Jézus Krisztus példáját, megvalósítani azt a parancsot, amit Krisztus a tanítványokra bízott, és amelyet mennybemenetele előtt megismételt.
Az egyházban tehát a kezdetektől létezik jog, hiszen ember és ember, ember és tárgyak, ember és dolgok kapcsolatrendszerét valamiképpen le kell írni, szabályozni szükséges. S ahogyan fejlődött a közösség, a szokásokból írott szabályok születtek, amelyek egyre jobban szerkesztett zárt rendszert alkottak.
Az egyházban kezdettől összekapcsolódik az egyház tanítása és a tanítás tartalmi védelmére született fegyelmi rendszer, azaz az egyházi norma, az egyház doktrinális és diszciplináris tanbeli egysége. A legutóbbi időkig, 1983. január 25-ig, (az új Codex Iuris Canonici megjelenéséig), a hatályos jog az egymásra épülő, különböző korokban megalkotott, különböző életviszonyokhoz, eltérő földrajzi környezethez igazított normák sokaságát együtt jelenítette meg. Ezért ahhoz, hogy valaki helyesen tudja értelmezni az egyház tanítását, hogy például a szentségek érvényes kiszolgáltatásának feltételei teljesüljenek, szükséges volt ismernie a teljes olyan joganyagot, amely visszanyúlik egészen az újszövetségi normára. Nem véletlen, hogy számos esetben a jogtörténeti kézikönyvek az Újszövetséggel kezdik az egyházjog történetének tárgyalását. Az Újszövetség sem áll meg azonban egymagában, hiszen ha például a papságra vonatkozó egyházfegyelmi normák kristályosodási folyamatáról beszélünk, ahhoz elengedhetetlen ismernünk például a Leviták Könyvében rögzített elveket (vö. Lev 21,1-24), hogy mi az alapvető különbség a levitikus papság és az Újszövetségben elnyert papság között.
Hogy mindezt egységben tudjuk értelmezni minden korban – akár az első öt évszázadban, akár az érett középkorban vagy a Trentói Zsinat után, valamint a II. Vatikáni Zsinatot követően –, három önálló ág alakult ki az egyházjog tudományos tanulmányozására. Az egyik a forrástörténet – éppen ezért említettem elsőként az Újszövetséget. A hiteles forrás a legtöbb esetben egyúttal hittani forrás, a hitletétemény megőrzését is szolgálja, emellett beszélünk tudománytörténetről (vagy irodalomtörténetről), amely azoknak a műveknek és azoknak a szerzőknek az életét és munkásságát, értelmezési és didaktikai módszerét jelenti – illetve munkáik tartalmát –, akik forrásaikat, valamint az egyház működését igyekeztek megismertetni az egyes korszakokban. És beszélhetünk egyházi intézménytörténetről, ami nem más, mint az Egyházon belüli intézményesülési folyamat leírása.
Amikor az egyházjogban intézményről beszélünk, mindent annak tekintünk, ami intézményesíti az egész Egyház, azaz Krisztus titokzatos testének evilági működését. Az első nagy missziós paranccsal indul meg az intézményesülési folyamat, ezért maga az igehirdetés, a szentségek és a szentelmények kiszolgáltatása is intézményt jelent. Kialakul az a forma, amelyben Jézus Krisztus igehirdetése – amit áthagyományozott – átadásra kerül. Kiszolgáltatják az egyes szentségeket. A szentségek kiszolgáltatása az a sajátos hely, amely létrehozza az ennek hátterét képező olyan intézményrendszert, amely ma jól szervezett Egyházként áll előttünk, és amelyet legfelsőbb egyházi hatóság irányít. Ez úgy gyakorolja a rá bízott hatalmat, a hitletétemény őrzését, értelmezését, a megvédéshez szükséges szabályok kibocsájtását, hogy azt szétosztja több olyan területre, ahol számosan tevékenykednek, hiszen egymaga képtelen lenne az egyháznak az egész világra kiterjedő működését minden egyes tevékenységi területen pontosan átlátni. Ezek a területek az úgynevezett dikasztériumok a Római Kúriában, és utána a hagyományos hierarchikus intézményrendszer, az alatta elhelyezkedő egyházi szintek következnek: a pátriárka és a prímás szintje, alatta a metropolitai vagy érseki szint, utána pedig a püspöki-egyházmegyei, illetve plébániai szint.
Ennek a hierarchiának az ismerete mindenki számára természetes, hiszen ebben élünk. El se tudjuk képzelni, hogy ez nem mindig volt így. Amikor tehát intézménytörténetről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy nem pusztán a hierarchikus rendszer felépítését, nem pusztán a plébániáktól kezdve egészen a Római Kúriai szervezet felépítéséig tárgyaljuk az egyes kérdéseket, hanem egyúttal az egyes szentségek meghatározott korban és meghatározott helyen való kiszolgáltatási formáját is. Ezek alakítják a plébániának, a püspökségnek, a metropóliának és az egyház legfelsőbb hatóságainak a működését is.
Nem véletlenül beszél tehát a II. Vatikáni Zsinat a communio hierarchicáról, amivel azt hangsúlyozzuk, hogy maga a hierarchikus rendszer nem az üdvösség szempontjából állít fel rendszert, hanem az egyház küldetésének végrehajtási eszközét jelenti – amint a hatályos egyházi törvénykönyv 1752-es kánonjában olvasható: „... a lelkek üdvösségének az egyházban mindig a legfőbb törvénynek kell lennie." Minden egyes tevékenység, minden egyes jogértelmezés, minden egyes intézmény, minden egyes olyan új szabály, liturgikus rendelkezés, amelyet ismerünk, a lelkek üdvösségét kell, hogy szolgálja; és ha változik a környezet, változik a történelmi időszak, változik a szavak jelentése, akkor úgy kell alakítani ezt a rendszert, hogy ugyanazt jelentse, mint amikor Jézus Krisztus megalapította az egyes szentségeket.
Ha megnézzük a nemzetközi szakirodalmat, az intézménytörténet cím alatt általában az utóbbi 100-180 évben a hierarchikus rendszer intézményeit értették, és nem foglalkoztak az egyes szentségek kiszolgáltatásával, nem foglalkoztak éppen azzal a sajátos kapcsolattal, amely a szentségek kiszolgáltatása és az egyházi hierarchikus szintek változása, fejlődése és kikristályosodása között fennáll.
Az intézménytörténet tárgya maga az egész Egyháznak az élete. Méghozzá történelmi perspektívában, és ez a történelmi perspektíva egy sor normaként jelenik meg előttünk. Ezek a normák nem önmagukban állnak, nem felülről, minden korábbi eredet nélkül valók, hanem éppen fordítva: adva van az isteni jog, adva van a Kinyilatkoztatásban rögzített normarendszer, s ennek alapján hozza meg az egyes korszakokban a lelkek üdvösségének előmozdítását szolgáló újabb szabályokat az arra illetékes egyházi hatóság, és ezáltal jönnek létre azok az intézmények, amelyeket az intézménytörténeti kötetek tárgyalnak.
Nem tisztán egyháztörténetről van tehát szó, és nem is olyan jogtörténetről, amely kizárólag a forrásokat sorolja fel, hanem a forrásoknak, az élő Isten igéjének és az Egyház életének, valamint a szentségeknek a folyamatos egymásra hatásáról beszélhetünk.
Utaltam arra, hogy számunkra természetes az egyházi hierarchikus rendszer. Azonban nem volt ez mindig így. Hiszen tudjuk, hogy az 5. század vége, a 6. század eleje előtt nem létezett plébániai rendszer, amely az Egyház gyarapodásával jött létre. Ekkorra már nem képes egyetlenegy templom (a „székesegyház") ellátni a hívő embereket, ahol a püspök a presbiter kollégiummal szombat este, vasárnapra virradóra mutatta be a szentmise áldozatot. Lehetetlenné vált a templomig való elzarándokolás, és biztonságos formában való visszatérés a lakóhelyre. Így alakultak ki az egyes kisebb városokban és falvakban azok a templomok, amelyek ellátták a mindennapos szentségkiszolgáltatást. Először természetesen a vasárnapi szentmise megtartását.
Ehhez jelentős átalakulásra volt szükség. Terjeszteni kellett Isten igéjét, és meg kellett keresztelni az egyes embereket. Nehezen tudjuk elképzelni azt az időszakot, amikor a püspök minden egyes személyt, aki a saját egyházához – most már úgy mondanánk, egyházmegyéjéhez – tartozott, személyesen ismert.
Mi volt a motivációja a plébániai rendszer létrejöttének? Hogyan biztosíthatja az Egyház a nagy missziós parancsba foglalt megbízatását; hogyan lehetséges kiszolgáltatni a szentségeket és szentelményeket, azaz folyamatos kapcsolatot tartani a krisztushívőkkel, miközben azok jelentős földrajzi távolságra vannak a székesegyháztól? Csakis úgy, hogy a presbiter kollégiumot fel kell osztani. Így jött létre a plébániai rendszer, az egyes országokban más-más időben. Hispániában már az 5. század második feléből ismerünk regionális zsinati rendelkezéseket, a németalföldi területen ez inkább a 6. század második évtizedére tehető.
Egyúttal – amint létrejöttek a plébániák – kialakult az egyházmegye-rendszer is. Azok a városok, amelyek közigazgatásilag fontos szerepet töltöttek be a Római Birodalomban, kiemelkedő szerepet játszottak a kisebb városokban lévő püspökségek felügyeletének biztosítására, és ezért beszélünk – a metropolis kifejezés nyomán – metropóliáról. Ahhoz, hogy a kontrollt gyakorolni lehessen, rendszeresen össze kellett jönniük a püspököknek, akik az egyházi rend teljességében részesedtek, és ezeket az összejöveteleket nevezték provinciális zsinatnak.
Hagyományosan a Kr. u. 49-es jeruzsálemi zsinatot szokták a legrégebbi zsinatnak tekinteni. Ha azonban a szó szoros értelmében vesszük, ezt a kimagasló eseményt nem tekinthetjük tényleges zsinatnak, mivel a concilium vagy a szinódus kifejezés a Római Birodalom közigazgatási rendszerébe illeszkedő gyűlésekre vonatkozott, ahonnan átvette az egyházi intézményrendszer. Az is igaz azonban, hogy a jeruzsálemi „zsinaton" az összegyűlt apostolok hasonló módon döntöttek alapvető dolgokban – például mi a helyzet azokkal a személyekkel, akik bálványlakomán vesznek részt, vagy milyen álláspontot foglaljanak el a fojtott állat elfogyasztásának lehetőségéről –, mint a későbbiekben kikristályosodó zsinati rendszer, azaz a püspökök tanácskozása.
A korai zsinatok közül legkorábban a 300-as szerdikai zsinatról maradt fenn több szövegtanú – bár ma már tudjuk, hogy nem pontosan 300-ban volt, nem Szerdikában és nem is tekinthető egyetlen zsinatnak. A Hispánia területén keletkezett szöveg a 3. század közepe táján több helyen megtartott gyűlések gyűjteményének tekinthető.
A legkorábbi nevesített zsinat keleten a 314-es ankyrai, illetve ugyanezen évben nyugaton az arles-i zsinat. Ennél korábbi zsinatok is ismertek (vö. Eusebius Egyháztörténet című munkájából), hiszen a püspökök közötti eszmecserére szükség volt a fölmerülő hittani, liturgikus és szentségkiszolgáltatási kérdések, de a bűnt elkövetett, megkeresztelkedett krisztushívők visszavételére vonatkozó kérdések miatt is, amiről részletesen olvashatunk a patrisztikus szerzőknél. Voltak, akik azt mondták, ha valaki egyszer föltette az életét Jézus Krisztusra, s valamilyen bűn által megtagadta őt, nem lehetséges a visszavétele – ez szélsőséges, nem katolikus álláspont –, mások megpróbálták meghatározni, egyszer vagy kétszer lehetséges-e a visszavétel. Ez azért volt fontos, mert az akkori bűnbánattartási előírások nagyon szigorúak voltak, de a későbbiekben sem nevezhetjük egyszerűnek. Mindenki büszkén emlegette az ír szerzetesek által megvalósított reformot a 8-9. században, amikor bevezették a fülgyónást. Ellenben, ha megnézzük azokat a penitenciálékat, amelyeket oly szépen felsorol Wormsi Burchard 1004 – 1022 között keletkezett kánonjogi gyűjteménye, akkor láthatjuk, hogy a különböző penitenciák kiválthatók voltak különböző elégtételekkel. Azért megjegyzendő, hogy az egyéves száműzetésbe vonulás, vagy egy éven át kenyéren és vízen való böjtölés kissé távol áll a mai fegyelmi elképzeléseinktől. Arról nem is beszélve, hogy mikor vették vissza az illetőt a communióba, azoknak a közösségébe, akik az oltáriszentséghez járulhattak? Amikor letöltötte a vezeklési időszakot.
Ebben a változást nem az hozta, hogy megváltozott volna az egyház tanítása. Az akkori időszakban sem volt biztonságos az élet, s ha valaki elment zarándokolni – ha nem is a Szentföldre, de Chartres-ba vagy Santiago de Compostellába –, közben otthon mindenét fölégethették, és az úton nagyon sok támadásnak, életveszélyes helyzetnek volt kitéve, azaz a penitenciát esetleg nem tudta teljesíteni feloldozás előtt.
Ekkor lép be megint a zsinati intézményrendszer csodálatos volta: miért is történik meg a feloldozás? Mi az, ami kiesdi az ember feloldozásra való alkalmasságát? Jézus Krisztus megváltó műve, hogy életét adta minden egyes ember bűnéért. Nem a bűnbánati cselekmény okozza tehát az ember megtisztulását; a bűnbánati cselekmény pusztán azt fejezi ki, hogy az egyén egységben akar maradni Jézus Krisztussal, az Egyházzal, a megbotlás nem jelenti alapvető döntésének a megváltoztatását. Így került a feloldozás rögtön a bűnbevallás utáni időpontra, és utána következett akár a vezeklés, vagy olyan bűnbánattartás, amely már közelebb áll mai fogalmainkhoz. Ehhez természetesen szükséges volt az intézményrendszer fejlődése, ezzel összefüggésben pedig a lelki vezetésre.
A lelki vezetést az ír szerzetesek honosították meg a kontinensen, bár ennek az állításnak a tartalma az utóbbi időben némi változtatásra szorul. A legújabb kutatások ugyanis egyértelműen bizonyítják, hogy a Csatorna mindkét oldalán létezett lelki vezetés a kolostorokban, bár sokkal erősebb volt ez az ír szigetvilágban. Miért? Mert ott az egyházmegye, a püspökökre épített intézményrendszer helyett az apátságokra támaszkodó intézményrendszer alakult ki, azaz a szerzetesek között jóval magasabb számban szerepelnek pappá szentelt tagok, mint a kontinensen a benedeki vagy ágostoni regulát követő kolostorokban, ahol egy-két pappal találkozunk, azért, hogy a közösségnek biztosítsák a szentségekhez való hozzájutást.
A lelki vezetés tette lehetővé a folyamatos kapcsolattartást a hívőkkel, és ezáltal erősödött a gyónási hajlandóság. Így alakult ki, hogy havonta lehetséges volt a gyónás elvégzése, az első péntekre vonatkozó bűnbánattartás. A gyónás elvégzése részévé vált az Egyház mindennapos életének és a Krisztushoz való kapcsolódásnak.
Az elmondottak jól mutatják, hogyan változik időről időre az egyházi intézményrendszer. Miért fontos ismernünk ennek történetét? Mert szembetalálkozunk olyan alapvető kérdésekkel, melyeket különben nem tudunk megválaszolni.
Mind a mai napig a püspök szenteléséhez három püspök jelenléte van előírva. Ez alól felmentést adhat a pápa, aki egyébként magára a püspökszentelésre kiadja az utasítást azzal, amikor kiállítja a püspökszentelési dokumentumot. A 325-ös niceai zsinat 4. kánonja előírta a három püspököt, s azt, hogy az egyháztartomány minél több püspöke vegyen részt a szentelésen, ezzel is kifejezve az Egyház egységét, és azt, hogy ugyanazt a hitet vallják, mint akit éppen fölszentelnek, és egységesen ugyanazt a hitet fogják hirdetni.
Fontos mozzanat a zsinati rendszerben, hogy nem tudja feldolgozni a jogalkotásban a nem egyhangú véleményt. Ha ugyanis a Szentlélek segítségére van a jelenlévőknek, és ők ténylegesen az Egyház tanítását követik, valóban hűségesek Jézus Krisztushoz, ugyanazt a felhatalmazást kapták és ugyanabban az ordóban részesültek, akkor hogyan lehetséges, hogy ugyanarról a kérdésről másféle álláspontot képviselnek?
A nagy eretnekségek időszakában az álláspontok addig csiszolódtak a zsinati üléseken, amíg egyhangúlag ki nem tudták mondani azt a formulát, amelyet utána alkalmaztak, és ennek a formulának az aláírása bizonyította, hogy az illető a Katolikus Egyházhoz, az egyetemes Egyházhoz, Krisztus tanításának letéteményeséhez hűséges, és vallja azt, amire Jézus Krisztus létrehozta az egyházat.
A korai zsinatokról erre vonatkozó történeteket találunk Caesareai Eusebius már említett Egyháztörténetében; akinek le kellett tennie a hitvallást, mert nem volt teljesen biztos, hogy egységben van a többi püspökkel.
A későbbiekben könnyebb volt a püspököknek találkozniuk egymással, és ugyanígy könnyebbé vált a liturgikus előírások változása. A liturgikus előírások ugyanúgy jogszabályok, mint minden egyéb jogszabály, hiszen vagy a tanításhoz, vagy a szentség vagy szentelmény kiszolgáltatásához kapcsolódóan alakultak ki. Ezért külsőleg adekvát módon kell kifejezniük az adott kulturális, földrajzi és történelmi környezetben a belső tartalmat.
Az is fontos szempont, hogy a liturgikus tér teljesen különbözik a szekuláris tértől. Nem véletlen a csodálatos rózsaablakokkal bevilágított gótikus székesegyházak virágzása. Olyan belső harmóniát hozott létre a templomépítészet, amely a szentmise áldozat bemutatását, Jézus Krisztus utolsó vacsorán tett cselekményének megjelenítését szolgálta. Az épített környezet kiszakította az embert a mindennapi miliőből, hogy arra tudjon figyelni, amire föltette az életet, amikor felnőtt keresztelés esetén ő maga, csecsemőkeresztelés esetén keresztszülei ígéretet tettek az ő nevében. Szép, manapság kissé furcsán ható részlete a Nagy Károly-féle jogalkotásnak, amit Nagy Károly capitulumaiban olvashatunk, amikor arról beszél, hogy az elsőáldozás után kötelező az első áldozásban részesülteknek és a családtagoknak egy éven át részt venniük a szentmise áldozatban, bizonyítva, hogy ténylegesen, hitelesen mondtak igent Jézus Krisztus teljes elfogadására az Oltáriszentség színei alatt.
Az Oltáriszentség kimagasló tisztelete a 11 – 12. században jelent meg, az úrmutató, a monstrancia a 14. században terjedt el. Ebbe a vonulatba nagyon jól illeszkedik a gótikus székesegyházak építészeti fejlődése. Már a román stílusú templomok is úgy vezették a külső fényt a belső térbe, hogy a felkelő nap sugarai megvilágították az oltárt, éppen akkor, amikor a legfontosabb esemény, az átváltoztatás és az úrfelmutatás történt; akkor uralkodjon sajátos belső nyugalmat sugárzó világosság az épületegyüttesben. Ez az, amit továbbfejlesztett a gótika.
Ilyen szempontból csodálatos a chartres-i székesegyház, hiszen nemcsak az oltárral tudták megoldani ezt, hanem azt a mellékkápolnát is ugyanakkor világította meg az éppen besütő fény, ahol a hagyomány szerint Szűz Máriának azt a ruháját őrizték, amelyben imádkozott, amikor megjelent számára Gábriel arkangyal.
A katekézis is hozzátartozik az intézményfejlődéshez. A középkor igazi hitoktatását az olvasni nem tudó ember számára azok az ablakok jelentették, amelyek felső része tartalmazta az ószövetségi előképet, a középső része annak újszövetségi megvalósulását, a legalsó része pedig a jelent mutatta; azt a jelent, amelyben az a hívő élt, akinek a templom épült.
Azért utalok a chartres-i székesegyházra, mert az egyetlen francia gótikus templom, amelynek megmaradtak az eredeti üvegablakai. Az összes többi megsemmisült a francia forradalomban, ahogyan a királysírok is Saint Denis-ben; német területen a reformáció vetett véget az üvegablakok ilyen struktúrájú felépítésének, s ami még megmaradt, az a második világháborúban pusztult el.
A templom fölépítése is azt mutatja, hogy az Egyház egységet képvisel a templomon belül és magában az egyházi intézményrendszerben mint alá-fölérendelt communio hierarchicában. S ez – mint említettem – alapvetően arra a Jézus Krisztus-i parancsra épül, amely a szentségek és szentelmények kiszolgáltatását jelenti. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a Trentói Zsinat határozatait, és megnézzük a kritikai kiadás lábjegyzet apparátusát, abban megtaláljuk az apostolok, Szent Cipriánusz, Szent Jeromos, Szent Ágoston, Szent Ambrus, Nagy Szent Leó pápa, Nagy Szent Gergely pápa írásait. Ez utóbbi különösen sokat tett, hiszen VII. Gergely pápa őt idézi leggyakrabban, s nagy jelentősége van abban, hogy a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása egységesedett az egész egyházon belül. Legátusokat küldött, és általuk a helyben tartott zsinatokon közvetlenül átültetésre került az a gyakorlat, az a forma, az a hűség a római székhez, amelyet a római zsinatok kifejeztek, és tulajdonképpen ezt látjuk akkor is, amikor a Trentói Zsinat határozatainak a végrehajtásáról van szó. Ez jelenik meg a II. Vatikáni Zsinat szövegének lábjegyzet apparátusában is, ahol a niceai kánonoktól kezdve John Henry Newman bíboroson át mindenkit megtalálunk, aki hozzájárult az egyház normatív fegyelmének értelmezéséhez, ahhoz, hogy miképpen lehetséges adott korban minél hitelesebben és minél pontosabban megvalósítani ugyanazt a tartalmat, amelyre Jézus Krisztus utasította az apostolokat nagy missziós parancsában.

x