Csak a szeretet hiteles 2018. október 12.

Tudományos ülés Hans Urs von Balthasar filozófiájáról és teológiájáról

Harminc éve hunyt el Hans Urs von Balthasar, svájci filozófus és teológus. Belépett a jezsuita rendbe, később egyházmegyés papként szolgált. Teológiai életműve és egyénisége előtt tisztelegtek a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán (PPKE HTK) rendezett tudományos ülés résztvevői, ápolva a nagy tudós teológiai örökségét, és – mint Puskás Attila professzor, a konferencia szervezője mondta – felébreszteni az érdeklődést a balthasari teológia iránt. Négy előadás hangzott el. Görföl Tibor, a Pécsi Hittudományi Főiskola tanára a balthasári teológia szívéhez vezetett el Szimfonikus teológia – a teológia szimfóniája címmel tartott előadásában; „megmutatni azt, hogyan bomlanak ki ebből a középpontból a balthasari teológia dimenziói". Puskás Attila előadása Teológia és filozófia dialógusa a balthasari gondolkodásban címmel hangzott el. Hermann Stinglhammer, a passaui egyetem teológia professzora a szabadság balthasari értelmezéséről beszélt, a mai szabadságértelmezések kontextusában. André-Marie Jerumanis, a luganói teológiai fakultás professzora pedig a Balthasar számára oly kedves témát járta körül: a keresztény ember küldetése a világban.

A konferencia bevezetéseként Kránitz Mihály dékán felidézte személyes élményeit azzal kapcsolatban, mikor találkozott a nagy svájci teológus gondolataival. Életútját ismertetve megemlítette, hogy anyai ágon részben magyar származású volt, fiatal korában filozófiát és német irodalmat tanult. De komolyan foglalkozott a zenével is. Tanárának tekintette Joseph Ratzinger, aki „emlékbeszédében utalt arra, hogy Balthasar nem tudott választani a zene és az irodalom között, és egyszer csak rátalált saját 'fügefájára': egy Bázel közeli erdő egyik fája alatt köszöntött rá a bizonyosság pillanata: 'Papnak kell lenned. Szent Ignácot kell követned.' Balthasar tudta, hogy a teológia tárgya, Isten nagyobb mindannál, amit elgondolhatunk vagy szívünkkel érezhetünk, ezért meghajolt Isten konkrétsága előtt, ami Jézus Krisztus emberi arcán jelent meg."

A tudományos ülés kerekasztal beszélgetéssel kezdődött. Az előadók Balthasarhoz, az ő filozófiájához és teológiájához fűződő viszonyukhoz vallottak. Elhangzott az egzisztencialista és az esszencialista filozófia fogalma, ez utóbbi a személyből kiinduló és abban összpontosuló gondolkodás helyett a lényegre irányulásban ragadja meg az ember léthez fűződő viszonyát. A továbbiakban körvonalazódott, hogy Balthasar teológiájában alapvető az életszentség kérdése. A filozófus és teológus gondolataihoz jó bevezetés lehet a magyar nyelven is olvasható Egyedül a szeretet hiteles című könyve, amely a konferencia címéül szolgált.

Görföl Tibor, a Pécsi Tudományegyetem tanára előadásában hangsúlyozta, hogy Balthasar a – szokásos – filozófiai gondolkodás helyett üdvtörténeti megközelítést alkalmaz. „Ha szeretnénk összefoglalni Balthasar gondolkodását, azt mondhatjuk, az újdonság teológusa... Gondolkodása Szent Ignác lelkiségéből és szellemiségéből ered, abból a felismerésből, hogy Isten és ahogyan megismerhetjük őt, folyamatos újdonsággal szembesíti az embert. Isten az, aki kimeríthetetlen... aki nem helyezhető be emberi kategóriák keretei közé. Isten az, akit úgy fogunk fel, hogy egyre inkább fölfogjuk felfoghatatlanságát, és Isten az, aki életünk folyamán újabb és újabb feladatokkal, újabb és újabb nehézségekkel, újabb és újabb küldetésekkel, újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. Ez az Isten jelenik meg Hans Urs von Balthasar szeme előtt, amikor teológusként gondolkodik, aki nem irracionális, de kiszámíthatatlan. Aki nem megérthetetlen, de felfoghatatlan. Aki nem tagadja meg tőlünk, hogy megismerjük, de nem engedi azt, hogy 'elkönyveljük'."

Balthasarnál találkozunk a készenállás kifejezéssel. „Olyan gondolkodó, aki azt kívánja, hogy az ember folyamatosan készen álljon és a készenlét állapotában létezzen. Olyan ember legyen, aki nem csatornázza be előre Isten útjait és gondolatait, aki nem kényszeríti előzetesen megszabott pályákra Isten útjait, hanem készen áll arra és várakozik arra, mit kíván tőle Isten életében és gondolkodásában."

Hermann Stinglhammer professzor Balthasar fő művében, a Theodramatikban megjelenő szabadságfogalmat elemezte. Megemlítette a teológus alapvető szabadságteológiai tézisét: egyes szabadságnincs! „Minden ember közvetlen tapasztalata, hogy az egyes szabadságok mindig más szabadságok terében adódnak. Ez ontológiailag azt jelenti, hogy tulajdonképpen egyes (elszigetelt) szabadság egyáltalán nincs. Az abszolút önmagából eredés értelmében vett szabadság és az emberi egzisztencia ugyanis ellentmondásos." Csak a Te közegében lesz az én énné – mondja Balthasar. A végesség azonban „nem felel meg saját szabadságom feltétlen végtelenbe nyúlásának", olyan szabadságnak, amely egybeesik önazonosságommal. Az emberi szabadság-apória (bizonytalanság) – folytatta Stinglhammer professzor – „ezen pontján nyílik meg Balthasar számára a végtelen szabadság teológiailag vett tere. Istentől a véges szabadság személyhez kötött küldetésével az ember saját maga számára szabaddá lesz." A véges szabadság tehát Istenre mutató szabadság, amely önmaga célját pusztán önmagában nem találja meg.

A professzor a továbbiakban ezen állítás teológiai megalapozását mutatta ki Balthasar műveiben, majd krisztológiai összefüggésben az odaadás szentháromságos szabadságáról mint a teremtményi szabadság isteni ősképéről értekezett.

Puskás Attila Filozófia és teológia párbeszéde Hans Urs von Balthasar gondolkodásában címmel tartott előadásában ismertette, milyen filozófiai vonatkozású írásokkal és hatásokkal találkozunk az életműben. Balthasar teológiai gondolkodása mindig összekapcsolódik a filozófiai gondolkodással, szerves egységet alkotnak. Ebből következik a kérdés, amelyet Puskás professzor – Balthasar nyomán – feltett: szüksége van-e a teológiának párbeszédre a filozófiával? A művekből vett idézetekkel bizonyította, miért elengedhetetlen, hogy a keresztény teológus számot vessen a filozófiával. „A teológia, a krisztusi kinyilatkoztatás és annak továbbadása azzal az igénnyel lép fel, hogy minden embert meg akar szólítani a missziós parancs alapján, mert a Krisztus-eseményhez minden embernek, sőt, az egész kozmosznak köze van. A filozófia, amennyiben magát metafizikának is értelmezi, szintén azzal az igénnyel lép fel, hogy átfogóan értelmezze a létet, a lét végső okait kutassa, a létezőt mint létezőt, és az emberi élet végső kérdéseire keresse a választ. Ha két egyetemes igényű megközelítés – tudomány – létezik, akkor ezek nem maradhatnak párbeszéd nélkül: vagy konfrontálódni fognak, vagy egyik igyekszik a másikat magába építeni vagy maga alá rendelni, vagy pedig olyan párbeszédre törekszik a két tudomány, amely mindkettő számára termékeny és gyümölcsöző lehet."

Miért szükséges, hogy egy keresztény teológus filozófiával foglalkozzék? Balthasár erre a kérdésre a választ a következőképpen adja meg: mert semmi sem idegen a keresztény teológiától, ami emberi.

A továbbiakban az előadó a balthasari metafizika tágasságáról értekezett. „A metafizika fogalmát kitágítja a filozófiai spekuláció és reflexió teréből, megnyitja az irodalom, a mítosz és a költészet felé is. Számára a metafizika olyasmit jelent, hogy az ember fölteszi a létezés értelmére vonatkozó végső kérdéseket, és ezeket így vagy úgy megválaszolja. Végső módon viszonyul és dönt arról, mi is a lét végső értelme. Ilyen értelemben minden ember metafizikát művel, akkor is, ha erről nem vesz tudomást. Egzisztencialista magatartásával metafizikát művel."

Eredeti szempontként említette Puskás Attila azt a módot, ahogyan Balthasar újraolvassa a nyugati metafizika történetét. „Ennek nézőpontja az úgynevezett metafizikai dicsőség fogalma. Ennek analógiája a teológiai dicsőség, amely az üdvtörténeti kinyilatkoztatásban az önmagát kinyilatkoztató, számunkra önmagát feltáró isteni szeretet lenyűgöző mivolta. A metafizikai dicsőség tartalmilag azonos a transzcendentáléknak, azaz a minden létezőt és magát a létet jellemző egyetemes határozmányok összességével: a szép, a jó, az igaz, sőt az egy is ide tartozik." Balthasar felteszi a kérdést: egyes korokban az egyes szerzők mennyire tudták megőrizni azt az eredeti léttapasztalatot, amely a görög metafizikában, annak költői, filozófiai, vallási formájában még jelen volt; azt az eredeti léttapasztalatot, hogy a lét egészében véve jó, szép, a lét megmutatja magát, hírül adja magát, azaz igaz. Ezt összeköti Heidegger nézőpontjával. Ő is arra vállalkozott, hogy újraértelmezze a nyugati filozófia történetét a lét kérdésein keresztül: vajon megtartotta-e a lét alapkérdését a nyugati gondolkodás, vagy sem?

Balthasar szerint a lét értelmezése elveszítette korábbi ragyogását, ennek lett következménye a pozitivizmus, amellyel – folytatta Puskás professzor – „mindmáig küszködünk. „Mert mi a valóság eszerint? Az azonosítható, kézzel fogható tényeknek, az ember által megalkotott produktumoknak az összessége. Ebben már nem mutatkozik szépnek, igaznak, jónak, ragyogónak a lét. Nincsen benne semmi kegyelemszerű, már nem megajándékozottnak tudja magát az ember." A hanyatlás másik vonala: a lét azonosítása Istennel, amely nézet – Balthasar szerint – Eckhart mesternél kezdődött el és az úgynevezett monista misztikában folytatódott. Ezt is tévútnak tartja. „Ennek lett végső következménye az úgynevezett szellem-metafizika, amely a német idealizmusban csúcsosodik ki, amikor az isteni transzcendencia már nem világít. Az ember szelleme és az Isten mint tökéletes szellem közötti lényegi különbség már nem tapasztalat tárgya, hanem maga az ember válik mintegy istenivé, amikor az ember titánnak gondolja önmagát."

Balthasar a hanyatló tendenciákkal szemben ellenpontokat is említ. Ilyenek a szentek, akik egzisztenciájukkal ragyogtatták fel az eredeti léttapasztalatot, éppen a hitük alapján. Isten iránti szeretetükkel óvják a lét szépségéről, jóságáról, igazságáról szóló filozófiai, metafizikai meggyőződést. A másik ellenpont a hanyatlással szemben Balthasarnál: visszatérés a görög léttapasztalathoz, amely később – többek között – Goethénél, Hölderlinnél, Heideggernél érhető tetten.

Balthasar a II. Vatikáni Zsinat előtt pontosan vázolta az egyház és a keresztények világgal való kapcsolatának fő vonalait. André-Marie Jerumais professzor a keresztények küldetéséről beszélt a svájci teológus munkássága alapján. Balthasar 1971-ben adta ki A keresztények küldetése a világban című, „klasszikus, mindmáig aktuális könyvét". A keresztény tudatában van, hogy alázatosnak kell maradnia, mert a teljes szintézis eszkatologikus valóság. Egyedül a feltámadt Krisztus – idézte a professzor Balthasart – „keresztény és emberi reménységünk végső pontja, aki serkenti és pontos cél felé irányítja a 'haszontalanságunk' tudatában tett erőfeszítéseinket."

Összegezésében André-Marie Jerumanis – Balthasar alapján – így fogalmazott: a keresztény hivatása, hogy a szellemi szabadságot az igazság bátorságával élje egy olyan világban, amely csak a haladás üdvösségében hisz; védelmezője legyen az ember belső szabadságának a totalitarizmus új formáival szemben, melyek az ember szabadságát manipulálják és a technológiai hatalom rabszolgájává teszik.

A konferencia anyaga megjelenik a Credo című tudományos folyóiratban.

x