Fehérgárda a Dél-Alföldön 2018. március 27.

Vidéki ellenállási mozgalmak az 1950-es években

Fehérgárda a Dél-Alföldön
Vidéki ellenállási mozgalmak az 1950-es években

Hódmezővásárhelyen jelent meg néhány évvel ezelőtt Őze Sándor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézete professzorának tollából, Őze Sándorné társszerzővel együtt a Magyar Parasztballada – Fehérgárda a Dél-Alföldön című munka. A közelmúltban egy történészkonferencia irányította rá erre a sokak által még ma is alig ismert kutatási területre a figyelmet.

Professzor úr, nemrégiben – egy lengyel történészre hivatkozva – úgy fogalmazott: Lengyelországban a kommunista diktatúra által bebörtönzött személyek közül sokan a diktatúrával szemben később fellépő politikai csoportok elitjéhez tartoztak. Volt-e ilyen szerepe az 1950-es évek magyar vidéki ellenállási mozgalmaiban résztvevőknek az 1956-os forradalmat levezénylő rétegekben? – tette fel ön a kérdést.

Elsősorban azt kutattam, hogy a mezőgazdasági munkához kötött, főként falvakban, tanyákon élő rétegekben kimutatható-e kontinuitás az 1948-as szervezkedések és az 1956-os forradalom között. Vizsgálati keretül jó lehetőséget kínál a Fehérgárda mozgalom. A mozgalom sejtjei – bár egymással nem találtak kapcsolatot – országos lefedettséget mutattak. 1948 és 1956 között két hullámban szerveződtek újjá. Említett könyvemben ezeket vizsgálom, a mozgalom két dél-alföldi központjára szorítkozva.

Őze Sándor professzor

Az állambiztonsági iratok alapján mikor szerzett tudomást a hatalom valamiféle ellene irányuló pusztai szervezkedésről?

1949 első hónapjában az államvédelmi nyomozati szervek dokumentációja első alkalommal jelezte, hogy a Dél-Alföldön szervezkedés folyik, amelynek célja a fennálló rendszer megdöntése. A szervezkedés a városok közötti tanyák parasztjait tömörítette. Őszre már le is tartóztatták a mozgalom vezérkarát, mintegy 60 embert. A szóbeli közlések és a hatósági dokumentációk alapján azt állapíthatjuk meg, hogy az első szerveződő egységek az Orosháza és Hódmezővásárhely között elterülő pusztán jöttek létre 1948 nyarán. A karhatalom viszonylag hamar felszámolta ezeket, az ország más tájain is szerveződő Fehérgárdához hasonlóan. A dél-alföldi ellenállás résztvevői közül két személyt, Kovács Istvánt és Blahó Jánost végezték ki.

Milyen meggondolások vezették a szervezkedés kezdeményezőit?

A jugoszláviai válságra alapozva azt gondolták, rövidesen újabb háború robban ki. Ehhez társult a terror fokozódása, a kollektivizálástól való félelem, az 1947-es párizsi békeszerződés után is a szovjet katonai jelenlét és a politikai nyomásgyakorlás. Mindezek hatására magától indult meg a szervezkedés és a kapcsolatkeresés.
A spontán módon formálódó mozgalmat az ÁVH is igyekezett befolyásolni. Az államhatalom számított valamiféle ellenállásra a térségben, de nem tudták, hol fog bekövetkezni. A mozgalmat a vidék önvédelmi reakciója hívta életre a megalázó és brutális háborús front után (gyilkosságok, erőszakoskodások, rablások). A Fehérgárda csoportjai szerte az országban, Zalától Nyíregyházáig és Makótól Szentgotthárdig ezért mutatnak hasonlóságot, annak ellenére, hogy szinte alig létesült kapcsolat közöttük.

Milyen hatást gyakorolt a Fehérgárda a társadalom egészére?

Az egyes csoportok tevékenysége, jelentősége túlnőtt a kistérségen, történetük a térben találkozott. Beindultak a megtámadott autonóm csoportok hagyományos védekező reflexei. A diktatúra számára nem a szervezkedés profizmusa, katonai destabilizáló ereje (az egyes csoportok jugoszláv vagy ukrán fegyverekkel kívántak harcolni és segítséget a délről támadó lengyel légiótól vártak) vagy éppen külföldi hatalmakkal való kapcsolata jelentette a központi problémát, hanem a társadalmi ellenállás (immunitás) működése. Kezdettől felismerték ennek veszélyét.

Milyen konkrét adatok állnak rendelkezésre a dél-alföldi régióból?

A Fehérgárdába beszervezettek első listája 324 névből áll; kezdetben 62 embert tartóztattak le, majd továbbiak követték őket. Az ÁVH három év múlva, 1952-ben már mintegy 1000 személyt figyelt meg az ügy „második fordulójának" időszakában.
Több tízezerre tehető a résztvevők, szimpatizánsok és a szervezkedésről tudók száma. Az aktív tagok nagy részét az 1980-as évekig figyelték a belügyi hatóságok. Az ÁVH az első letartóztatások után újabb és újabb gyanúsított-csoportokat hozott létre. Egymást követték a perek. Az intézkedések a politikai események alakulásával összhangban alakultak. Nagy Imre bukása után, 1955-ben újabb letartóztatási hullám indult meg.
Az ország más területeire is kitekintve: az ellenállás résztvevőinek száma Zalában 1000 és 3000 között mozgott, 976-an tettek esküt. Működésük központja Keszthelyen volt, de hatásuk kiterjedt Zala, Veszprém, Somogy és Vas megye területére. Az utolsó írott anyagot a békéssámsoni Nemzeti Ellenállási Mozgalomban, az Annus-ügyben olvashatjuk a Fehérgárdáról. 1956 után a zamárdi ügyként ismert eset vetett véget a szervezkedésnek.

Milyen formát öltött a dél-alföldi térségben a Fehérgárda működése?

Létezett egy katonai vonala, amelynek centruma a Blahó – Kovács-féle Kutas – Kiskirályság területen volt. A polgári szervezkedés Makón, Orosházán és különösen Hódmezővásárhelyen működött, ennek élén Bartók Zoltán újságíró állt. A polgári szervezkedők azonban nem akartak kapcsolatba lépni a pusztaiakkal, látva azok konspirációs hibáit.
A szervezkedés bukása után Bánfalvi Lajos tanítót kívánták megnyerni a katonai vonal átvételére. Az elfogottakat a zárkaügynök hálózaton keresztül tovább figyelték. Így több száz névvel nőtt a Fehérgárdába beszervezettek és megfigyeltek listája. Az ÁVH az összeesküvés szabadlábon lévő tagjait igyekezett összekötni más csoportok – például a Kereszt és Kard, a Békés és Bihar megyei Sárréti sasok – pereivel.

Milyen körülmények segítették elő a Fehérgárda működését?

A második világháború után az ország nagyobbik fele faluhálózatban vagy az alföldi mezővárosokhoz kötődő tanyavilágban élt. A lakosság mintegy harminc százalékát kitevő tanyai népességet csak az 1970-es évekre tudták „bekörzetesíteni" és saját világából kimozdítani. A pusztai állattartásra alapozott munkaszervezetben mindenkinek megvolt a sajátos helye. Ebben számított vezérnek Kovács István.

Az ellenállók rendelkeztek-e valamiféle ideológiával, vagy kizárólag ösztönös módon működtek?

A Kutas pusztaközpontot megalapító Gregus Máté képviselt körvonalazható nézeteket. Korábban támogatta a népi írók mozgalmát. Világnézetét antihabsburgiánus, '48-as felfogás határozta meg. Erős nemzeti beállítottságát ugyanakkor a pusztai hagyományokhoz kapcsolódó betyárromantika is színezte. A nagycsaládokat a cselédek, barátok, pásztorbeosztottak népes famíliája egészítette ki, akikhez a szomszédok, birtoktársak nagyobb csapata tartozott a négy város határát adó pusztán (Hódmezővásárhely, Orosháza, Szentes, Makó).
1919 után erre a népességre építette a Horthy-kor itteni paramilitáris szervezeteit. A puszta értelmiségije – aki még valamiféle kapcsolatot tudott kialakítani ezzel az évszázadok óta ismeretlen világgal – a tanító volt. Az igényesen megépített Klebelsberg-féle tanyai iskolák padlásain rejtegették az ANTANT-bizottságok elől a fegyvereket.

Hogy néztek ki az ellenállásban szerepet játszó tanyaközpontok?

A „tanyai kör" a következő: a korcsma a bolttal, esetleg a malom és a kápolna vagy a templom, ezek utóbbiak hiányában legalább egy kőkereszt adta az épületegyüttest. A tanító, a pap, a hentes, a borbély, a boltos, esetleg a szabó és a csendőr egészítette ki a parasztlakosságot. A tanító és a csendőr ezért volt az ÁVH legfőbb ellenfele.
Említettem a betyárromantikát. A nádas, zsombékos terület, a puszta jelentette a „vár"-at, erre épült a stratégia, mint az 1850-es évek betyárvilágában is. A szállásvezető a török kortól vagy a kun puszták korától kezdve akár több száz fős fegyverhez is értő lovascsapat mozgósítására volt képes. (A motorkerékpárok még történetünk idején is nagy szónak számítottak az ősztől tavaszig csak lóval járható dűlőutakon). Velük kellett hangot találni a mindenkori közigazgatásnak. A szegényebb réteg is megjelent a szervezkedésben.
Ez magyarázza, hogy 1949-ben Kovácsék első támadása a dűlőbiztos ellen irányult. Ez magyarázza továbbá Kovács hetyke, dekonspiratív magatartását. (A bálban fegyverrel jelent meg, tyúkokra lövöldözött a szomszédban.) Ez magyarázza, hogy lebukásáig a falu egész lovasrendőr őrsét be tudta szervezni.
Legtöbb helyen azonban az ideológia védekező jellegű volt, a föld, a tulajdon védelmét jelentette. A Fehérgárda elnevezés a kommunista vörösökkel szembeni ellenállásból adódott, amelynek ideológiáját apáik, az első világháború orosz fogságából hazatérő hadifoglyok hozták magukkal.

A mozgalmaknak volt-e kapcsolatuk külfölddel?

Ez nehezen dönthető el. Az egykori résztvevők mindmáig megosztottak ebben. Az egykorú nyomozati iratanyag a jugoszláv kapcsolatot erőlteti. A dél-alföldiek jugoszláv fegyverei azonban csak legendaként kezelendőek, mint ahogyan legendaként terjedt – a visszaemlékezők szerint –, hogy a lengyel légió csapatai majd megjelennek déli irányból, s nekik kell háttértámogatást adniuk.
Szinte az 1848-49-es szabadságharc bukása utáni legendák éledtek újjá, amikor Kossuthot indián csapatok élén vártak vissza Amerikából a pusztai emberek. A fegyverek, a kiképzés inkább arra utalnak, hogy a külfölddel nem találtak kapcsolatot a lázadók. Világháborúból visszamaradt karabélyok, pisztolyok, dobtáras orosz géppisztoly és két német villámgéppuska – ennyi a fényképeken is megörökített arzenál. A jugoszláv fegyvereknek nyoma sincs.

Milyen katonai ismeretekkel rendelkeztek?

Valamiféle kiképzésben mindenki részesült, hiszen a tagok katonaviselt emberek voltak. Többségük harcolt a világháborúban. A riadók és a fegyveres oktatások Kiss Ferenc honvédszázados részéről csak felelevenítették a régi tudásukat. Azzal tisztában voltak, hogy akcióra csak a jugoszláviai háború kirobbanása után kerülhet sor. Az alakulatoknak a környék megszállásában, a vasút, a hírközlés ellenőrzésében, a közigazgatás irányításában szántak szerepet.

Milyen módon folyt a szervezkedés, hogyan nézett ki társadalmi rétegezettsége?

Zalában járási szervezők fogták össze az aprófalvak lakosságát. A dél-alföldi pusztán a járási szervezet virtuálisan létezett. Nem a közigazgatási határok, hanem a kapcsolatrendszerek mentén folyt a szervezkedés. A vezetők mellett szervezők és csoportvezetők működtek. A beszervezés helyei gyakorta a közösségi gyülekezőhelyek, a kör, a borbélyműhely, a bolt, a korcsma voltak. Nem véletlen, hogy a pálinkafőző tulajdonosa tudott a rendőrökre hatni, akik ott gyakorta megfordultak. A fináncok mint a fegyveres alakulat tagjai adtak hírt a veszélyről.
A szervezkedés társadalmi rétegezettségére vonatkozóan – ha hihetünk az ÁVH statisztikájának – a résztvevők mintegy háromnegyed része paraszt, ebből kétharmaduk középparaszt, egyharmaduk szegényparaszt volt. Az úgynevezett „kulák" rétegbe, melyet a kommunista hatalom a szervezkedés mozgatójának könyvelt el, csak 76 személyt tudtak besorolni.

Az 1956-os forradalom kitörése után színre lépett-e a Fehérgárda?

A mozgalom központjaiban heves ellenállásra került sor a forradalom kitörése után. Megjegyzendő azonban, hogy elvétve kaptak csak szerepet az egykori letartóztatottak. Vizsgált területünkön hatásosan a nagyvárosok mozdultak meg, és mindenhol új arcok jelentek meg a forradalmi bizottságokban.
A kisebb településeken a forradalmat a falvak értelmisége irányította. A tanító Berei Béla Derekegyházon, Szűcs Lajos, Orosz Imre Eperjesen, Hídi Mihály Kutason stb. Ha fehérgárdista előfordult is a névsorban, mint Bánfalvi Lajos, akkor valamilyen más funkciója miatt kerül elő. Ő például katonai múltja miatt lett a szentesi lovas nemzetőrség szervezője, vagy ilyen az újságíró Bartók Zoltán Vásárhelyen. (Gádoroson Csapó József és Tamási István.)
A Fehérgárda tagjai a forradalom kitörésekor vagy szökésben voltak, vagy börtönben, vagy kényszerkitelepítésen, vagy a megtöretéstől meg sem mertek szólalni. Nem a börtönökben alakult ki tehát – szemben a lengyel mintával – az új forradalmi elit. Mégis hatott több hullámban fenntartott ellenállásuk példája.

Társadalom-lélektani szempontból hol helyezné el a dél-alföldi ellenállás szerepét?

A magyar történelem során a vesztett katonai akciók, a kényszerpályákhoz kötött politikai és gazdasági mozgástér és a mindezek torzító hatásától befolyásolt társadalmi fejlődés mellett az emlékezet volt az, melyben mintaként megmaradhattak – a vereség ellenére is – irányító főszereplőknek az egykori résztvevők és áldozatok. Így válhattak a közösség szempontjából tájékozódási ponttá a hősök egy új kor teljesen más, ugyanakkor elemeiben végzetesen hasonló történelmi szituációjában, amikor egy új, nagy egység részeként kellett az identitást megőrizni, és az új lehetőségek között más módon továbbvinni az életet ezen az észak-dél és kelet-nyugat irányban nyitott, teljesen védetlen, sík, de nagyon gazdagon termő területen.

 

x