Házasság és gyermek nélkül? Merre tart Magyarország népessége? 2017. november 30.

Beszélgetés Földházi Erzsébet szociológussal

Házasság és gyermek nélkül? Merre tart Magyarország népessége?
Beszélgetés Földházi Erzsébet szociológussal

Gyakran halljuk, hogy a család válságban van. Talán el is fogadjuk az ilyen sommás megállapítást, s nem gondolunk arra, hogy a család válsága helyett pontosabb lenne az ember válságáról beszélni, aki nem találja – vagy nehezen találja – helyét a mai társadalmi-gazdasági-kulturális és vallási környezetben. Az ország demográfiai helyzete katasztrofális – erről különösen szenvedélyesen beszélt mindig Fekete Gyula író. Őt idézve: „Ezúttal nem átkozhatjuk a balsorsot. Idegen elnyomókat sem okolhatunk, pusztító járványokat, természeti katasztrófákat sem. Voltaképp hazai hatalmi kényszert sem vádolhatunk, önként és dalolva irtjuk magunkat a világból." Földházi Erzsébet szociológust (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) a kutató szemszögéből kérdeztem a jelen helyzetről és a népesség számának demográfiai előrejelzéséről.

A közhelyszámba menő megállapítást, mely szerint a család válságban van, hogyan ítéli meg ön szociológiai szempontból?

Elég gyakran halljuk – hallottuk persze régebben is –, hogy válságban van a család. Ennek ellenére a család létezik. Nem a család van válságban, hanem a formája változik. Az emberek túlnyomó része ma is családban él. A formaváltozás elsősorban azt jelenti, hogy régebben – elég az ezerkilencszázhatvanas évekig visszatekinteni – a kialakult tartós párkapcsolatok szinte száz százaléka házasság volt. Ma ez nagymértékben megváltozott, egyre többen élnek élettársi kapcsolatban. Az élettársi kapcsolatot a jegyző előtt igazolhatja a pár – de ez felbontható az egyik fél részéről annak kinyilvánításával: már nem élnek együtt. S vannak olyan élettársi kapcsolatok, amelyeknek semmilyen formális nyoma nincs.

Milyen arányúak az élettársi kapcsolatok napjainkban?

A felnőtt népesség körében 2016-ban 44 százalék volt a házasok aránya, 13 százalék az élettársi kapcsolatban élőké – ez másképpen kifejezve azt jelenti, hogy a párkapcsolatban élők csaknem egynegyede élettársi kapcsolatban él. Jelzi az eltolódást, hogy ma már a párkapcsolatok több mint kilencven százaléka élettársi kapcsolatként indul, majd egy részükből házasság lesz.

A régebbi szokásokhoz, erkölcsi normákhoz képest ez radikális változást jelent. Korábban nem volt „divat", hogy a fiatalok összeköltözzenek, s majd meglátják, a későbbiekben házasságot kötnek-e, vagy elválnak útjaik.

Hatvan-hetven esztendővel ezelőtt a házasság nélküli együttélés kivételnek számított, ma meg már úgy tűnik, ez a szabály. Ez azt is jelenti, a fiatalok nem azzal az elhatározással költöznek össze, hogy együtt élik le az életüket. Pillanatnyilag jól megértik egymást, s gazdasági megfontolások is az összeköltözés mellett szólnak. Ennek következtében nincs különösebb súlya a döntésüknek. A párkeresés folyamatához tartozik az élettársi kapcsolat vagy ezeknek a sorozata, mielőtt házasságot kötne valaki. S ismert az élettársi kapcsolatoknak az a formája, amelyek válás után jönnek létre. Ezekben az esetekben a felek sokszor a korábbi negatív tapasztalatok miatt nem szeretnének házasságot kötni.

Mi lehet a társadalmi vagy lélektani oka, hogy a fiatalok nehezen köteleződnek el? Félnek a végleges döntéstől?

Az emberek kétségtelenül kapcsolatra vágynak, és sokan arra is, hogy elköteleződjenek. Adatok bizonyítják, hogy az élettársi kapcsolatban élők fele tervezi a házasodást. Ez persze függ az életkortól és a korábbi párkapcsolati életúttól. Hogy aztán miért nem jön létre mégsem házasság, miért nem alakul ki hosszú párkapcsolat – akár élettársi kapcsolat, akár házasság formájában –, ennek számos oka van, bár erre vonatkozóan kevés kutatási eredménnyel rendelkezünk.
Bizonyára szerepet játszik az elköteleződéstől, a véglegességtől való félelem is. Az internet világában, amikor szabadon utazhatnak és tanulhatnak, amikor kinyílt a világ a fiatalok előtt, megnőttek a lehetőségeik, úgy érzik, minden egyes választás valamiről való lemondással jár együtt; hogy nyitva maradjon a sokféle lehetőség előttük, nem köteleződnek el. Ezt nemcsak a párkapcsolatokban, hanem a munkavállalásban is látjuk. A munkahelyet sem azzal a gondolattal keresik, hogy majd hosszú távon egy helyben maradnak, és ott futják ki pályájuk, esetleg építenek karriert. Már eleve a továbblépés lehetőségét mérlegelik: maradnak egy-két évig, mert az jól mutat az önéletrajzukban, aztán váltanak. Valahogy így működnek a párkapcsolatok is: pillanatnyilag jó, és ameddig jó, ameddig megfelel az elképzeléseiknek, addig fenntartják, majd továbblépnek. Ebben nagyfokú individualizmus nyilvánul meg.

Nevezhetjük önzésnek, kényelemnek, szabadságvágynak...

Mindez felismerhető az ilyen magatartásban. A szabadság korlátozása valóban megjelenik a párkapcsolatban, hiszen az nemcsak jogokkal, kedvezményekkel, előnyökkel, hanem kötöttségekkel, kötelezettségekkel is jár.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy kitolódik a gyermekvállalás időpontja. Megnövekedett az az időtartam, amikor a fiatalok már párkapcsolatban élnek – élettársi vagy házastársi kapcsolatban –, és még nincs gyerekük. Talán abból a meggondolásból is, hogy ez nagyobb mozgási lehetőséget nyújt – s megint az egyéni szabadság féltéséről van szó. Egy párkapcsolat felbontható, lényegében minden következmény nélkül – de ha gyermek van, teljesen más a helyzet.

Jogi, anyagi, érzelmi értelemben...

Ha valakinek gyermeke van, nem mondhatja, hogy holnaptól kezdve nincs. A gyermekvállalás életre szóló elkötelezettséget jelent, s egy életen át összeköt – hiába bomlott fel a kapcsolat – a másik szülővel. S ez a szempont is felismerhető a gyermekvállalás halogatásában. Ehhez járulhat még az egzisztenciális bizonytalanság.

A nem visszafordítható pontot – amilyen például a gyermekvállalás – igyekeznek minél távolabbra tolni maguk előtt...

Ugyanakkor általános vélekedés szerint még mindig jobb a gyermeknek, ha házasságban élnek a szülei. Az élettársi kapcsolatban élők közül sokan a gyermek születése előtt vagy röviddel utána házasságot kötnek.

Néhány évtizeddel ezelőtt a kapcsolatok jó részét meghatározta, hogy a felek tartották magukat keresztény hitükhöz – vagy legalábbis a katolikus egyház és a környezetük megkívánta formákhoz.

Régebben a vallás alapvetően meghatározta a társadalmi életet. Megvoltak azok a szabályok és elvárások – részben vallási előírások szerint –, hogy például egy fiatal lánynak mikor kell megházasodnia, s természetesnek vették ezt, mint ahogyan a gyermekvállalást is – s ezt sokáig nem kérdőjelezték meg. Ahol most tartunk, hosszú folyamat következménye. Végül is miért jutottunk ide? Szerepet játszanak ebben a társadalmi, gazdasági, értékbeli változások, s részét képezik a családalapítás anyagi nehézségei is.
A vallás a korábbiakhoz képest nagymértékben elveszítette befolyását, a vallási és ebből következő társadalmi elvárások ma már kevésbé erősek.
Minden vizsgálatban találkozunk ezzel, amikor rákérdezünk, vallásos-e és milyen módon vallásos valaki? Betartja-e az egyház előírásait vagy a maga módján vallásos? Nem vallásos, vagy esetleg nem tudja eldönteni? Hosszabb ideje a legnagyobb csoportot a maguk módján vallásosak teszik ki. Mit jelent ez? Nem a vallásosság szűnik meg vagy tűnik el életükből, hanem az értelmezése változik. Attól kezdve, hogy valaki a maga módján vallásos, több mindent jelent. Azt mindenképpen, hogy nem ragaszkodik szorosan az egyházi előírásokhoz, az egyházi szabályokhoz. A vallást saját maga értelmezi, s ebbe sok minden belefér. Olyasmi is, amit az egyház, a vallás tilt, vagy nem néz jó szemmel: a házasság előtti szexuális kapcsolatot például, vagy a házasságon belüli hűtlenség kérdését.
Akik azt mondják, az egyház előírásait betartva vallásosak, minden kutatásban különböznek a többi csoporttól. Körükben ritkább az élettársi kapcsolat, gyakoribb a házasság, több gyermeket vállalnak.

És a válási arány ebben a csoportban?

Az 1990-es évektől folyamatosan növekedtek a válási arányszámok minden társadalmi csoportban, csak az utóbbi néhány évben tapasztalható csökkenés. De még a legutóbbi időkben is kimutatható különbség az egyháziasan vallásosak és a többi csoport között: eltérő a párkapcsolati viselkedésük, ami többek között az alacsonyabb válási arányszámban is megnyilvánul.

A házasságkötéssel szemben az együttélés választásában nem játszik-e szerepet, hogy a fiatalok ilyen módon is elutasítják az állam beavatkozását az életükbe?

Nem gondolom, hogy ez érdemi tényező lenne. Tágabb értelemben persze értelmezhetjük így, hiszen általában nem szeretik az emberek, ha bárki beleszól az életükbe. Egyre jobban őrködnek privát szférájuk fölött, egyre inkább saját maguk szeretnének meghozni minden döntést, anélkül hogy bárki befolyásolná őket.

Az eddig felvázolt magatartásmód az 1990 utáni liberális ideológiával függ össze?

A változást nem kötném az 1990-es esztendőkhöz. Az általános individualizációs folyamat csak felgyorsult az 1990 utáni időkben.

Említette, hogy az emberekben elevenen él a párkapcsolat iránti igény. Ugyanakkor napjainkban jelentkezik a szingli életforma dicsérete: egyedül valósítsd meg önmagadat!

A szingli jelenség nem az, aminek látszik. Úgy tűnik, valóban vannak csoportok, amelyek az egyedüllét dicséretét hangsúlyozzák, amikor nem kell máshoz alkalmazkodni, mindenki maga dönthet a dolgaiban. Már maga a meghatározás is kérdéses: egyszerűen azt tekintjük-e szinglinek, akinek nincs párkapcsolata, vagy pedig az a szingli, aki tartós párkapcsolat nélkül, viszonylag jó anyagi körülmények között, elsősorban a karrierre és a szabadidő eltöltésére koncentrálva él, saját elhatározásából választva ezt az életformát.
Magyarországon az utóbbi csoport a 30-50 év közötti párkapcsolat nélkül élőknek csak elenyésző százalékát teszi ki, a túlnyomó többséget azok az egyedülállók alkotják, akik nem tekinthetők a szó szoros értelmében vett szinglinek, bár a közvéleményben vagy a médiában sokszor szingliként utalnak rájuk. Az ebbe a csoportba tartozók nem választották ezt a helyzetet, hanem a párkeresés időszakában vannak, és hosszabb távon szeretnének családot alapítani.

A gender elmélet az utóbbi években nyert teret. Milyen hatást gyakorol ez a családra?

A nemek közötti egyenlőségre való törekvés kezdetei hosszú időre nyúlnak vissza, s ezeket a törekvéseket többé-kevésbé befolyásolják különböző ideológiai irányzatok, s ezek egyike lehet a gender-elmélet is.
Minden területen az egyenlőség felé haladnak a párok – akár együttélés, akár házasság esetében. Ma már a nők ugyanúgy hivatást keresnek, mint a férfiak, egyre jobban elvárják – miután a nők vannak inkább hátrányban –, hogy ugyanolyan végzettséggel, ugyanolyan munkáért a férfiakhoz hasonló bért kapjanak. A családon belül a háztartási munka, a gyermeknevelés túlnyomó részét még ma is a nők végzik. Az egyenlőségi folyamatban mutatkoznak előremutató jelenségek: egyre nagyobb részt vállalnak a férfiak a gyermeknevelésből, a háztartási munkából – ezt mérések is igazolják. Mindinkább terjed az a vélekedés, hogy az a jó apa, aki sokat foglalkozik a gyermekekkel, minél több időt tölt velük, aki tud pelenkázni stb. A különböző ideológiák hatására – akár a gender ideológia is idesorolható, túlzásaitól eltekintve – erősödik a társadalmi egyenlőségre való általános törekvés.

A születések száma rohamosan csökken. A 2015-ös teljes termékenységi arányszám (1,44), bár emelkedő tendenciát mutat, mégis igen alacsony. Az elmondottak hozzájárulnak-e ahhoz, hogy egyre kevesebb gyermek születik?

Természetesen. Mint említettem, egyre később születnek a gyerekek, s növekszik azon szülő nők aránya, akik nem házasságban, hanem élettársi kapcsolatban élve szülik meg a gyermeküket. A gyermekvállalási életkor kitolódásában szerepet játszik a posztadoleszcencia, az utóserdülőkor jelensége is. A fiatalok akár harmincévesen is otthon élnek, mamahotelként használva a szülői házat; lehet, hogy van párkapcsolatuk, de nem jutottak el oda, hogy külön életet kezdjenek. Ez megint csak a felelősségvállalás elodázásáról, a kényelemről szól. Kitolódik a párkapcsolat létesítése és ezzel együtt a gyermekvállalás, és sokszor a nő életkora már nehézzé vagy lehetetlenné teszi gyermek vagy további gyermekek születését. Ebben a halasztási folyamatban nagy szerepe van a már említett egzisztenciális nehézségeknek és az értékváltozásoknak.
A születések terén 2011 jelentette a mélypontot: mintegy 88 ezer újszülött jött világra, a teljes termékenységi arányszám – amely azt mutatja, hogy egy nő élete során átlagosan hány gyermeket szül – 1,23 körül volt. Ez az érték igen alacsony, hiszen az egyszerű reprodukcióhoz 2,1 kellene. Azóta némi hullámzással, de javul a helyzet. 2016-ban 93 ezer gyermek született, 1,49 volt a teljes termékenységi arányszám. A biztató folyamathoz részben hozzájárultak egyes kormányzati intézkedések, de gyakran látjuk, ezek a pozitív hatások időlegesek, hosszú távú hatásuk csak később ítélhető meg. A válások száma is csökken – bár lassan nem lesz kinek elválnia, ha a fiatalok nem kötnek házasságot. S demográfiai okoknál fogva egyre kisebb a szülőképes korban lévő nők aránya.

Milyen hosszabb távú demográfiai prognózis olvasható ki az elmondottakból?

A rendszerváltás körül visszaesett a gyermekvállalási kedv. A többi volt szocialista ország viszonylag hamar kilábalt ebből, nálunk ez nem következett be. Egyre inkább elöregszik a társadalom, ennek hatásai megjelennek az egészségügyi- és nyugdíjellátásban. A népesség természetes fogyása – a születések és a halálozások számának különbsége – az 1990-es évek elejétől meghaladja az évi 30 ezer főt. Ezt a fogyást 2011-ig részben ellensúlyozta a nemzetközi vándorlás pozitív egyenlege, vagyis az, hogy többen vándoroltak be az országba – főként a környező országokból – mint amennyien elvándoroltak. Azóta olyan mértékben megnövekedett a kivándorlás, hogy a bevándorlás nem tudja pótolni az így keletkezett veszteséget. Ez különösen azért jelentős tényező, mert főként a gyermekvállalási korban lévő fiatalok vándorolnak el.
A csökkenési folyamatot igen nehéz megtörni, csaknem lehetetlen. A jövőre nézve a leginkább reálisnak tekinthető számítások szerint 2060-ban az ország lakossága nem éri el a 8 millió főt. A pesszimista előrejelzés 6 millió 700 ezres, az optimista pedig 8 millió 700 ezres népességet jelez. A születések és a halálozások száma pontosan nyomon követhető, az elvándorlásé azonban nem. Néhány évvel ezelőtti becslés szerint 350 ezer lehet a boldogulásukat külföldön kereső fiatalok száma, de az utóbbi néhány évben ez a szám bizonyára növekedett. Mindezek alapján bár rövid távon tapasztalhatóak pozitív változások, ezek nem elegendőek ahhoz, hogy hosszú távon is számottevően mérsékeljék a népességfogyást.

 

x