Hűségesnek maradni 2017. március 23.

Apácasorsok a kommunizmusban

Hűségesnek maradni
Apácasorsok a kommunizmusban

Mintegy kilencezer szerzetesnőt fosztott meg addigi életétől az Elnöki Tanács 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelete. 1948-ban a nővéreknek még csak a foglalkozása szűnt meg az egyházi intézmények államosítása miatt – tanárok, ápolónők voltak, idősek gondozásával foglalkoztak –, ami még nem érintette a hivatásukat. Egyházjogi értelemben a szerzetes továbbra is szerzetes maradt. A rendházak ekkor még érintetlenek, „csak" egzisztenciális nehézségekkel kellett szembenézniük. 1950 kora nyarán került sor – elsősorban az ország déli részeiből – a férfi és női szerzetesek internálására. Nem lehetett tudni, mi lesz további sorsuk, esetleg szovjet táborokba szállítják őket. A kommunista hatalom ilyen módon is nyomást gyakorolt a katolikus püspöki karra, hogy 1950. augusztus végén írja alá a hivatalosan állam és egyház közötti megállapodásnak nevezett dokumentumot, amelyben az egyház valójában a kényszernek engedett. A „megállapodás" szerint – többek között – az állam betiltotta a szerzetesrendek működését, a látszat kedvéért, korlátozott létszámmal négy szerzetesközösség tarthatott fenn két-két gimnáziumot, a női rendek közül a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek. A többi szerzetes életének külső kerete egyik napról a másikra alapjaiban változott meg. Mindez kiderül abból a nagyszerű dokumentumkötetből, amelyet Bögre Zsuzsanna, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociológia tanára Szabó Csaba történész, társszerzővel készített. A Törésvonalak alcíme: Apácasorsok a kommunizmusban. Egy közelmúltbeli konferencia kapcsán a szerzetesnőkkel készített életinterjúkból kibontakozó sorslehetőségekről beszélgettünk Bögre Zsuzsannával.

A szerzetesrendek működésének betiltása – amelyet az érintettek szétszóratásként éltek meg – mennyiben érintette a nővérek hivatását?

Számukra ez jelentette a kulcskérdést. Az interjúkból és egyéb dokumentumokból az derül ki, hogy a külső kényszer ellenére többségük megőrizte elkötelezettségét. A szétszóratás mintegy háromezer szerzetes internálásával kezdődött. 1950. június 6. és szeptember 7. között éjszakánként törtek az apácákra a karhatalmisták. A korábbi, tehát 1948 és 1950 közötti időszakban félelemről még nem számolnak be a megkérdezettek, inkább a társadalom szolidaritására emlékeznek.
1950 júniusában a zárdákban már fokozott félelemmel várták az ávósok megjelenését. Knausz Mária orsolyita nővér erről így beszélt: „Máter Immaculatának már két hete az egész teste fűzőben volt. Nem mert levetkőzni, mert félt, ha jönnek, nem tud olyan gyorsan felöltözni. Mondtam neki, nyugodtan vetkőzzön le, és feküdjön kényelmesen. Naivul azt gondoltam, ha jönnek értünk, majd becsöngetnek a kapun... De nem így történt, hanem beverték a kaput." Tóth Margit Gilberta ferences szegénygondozó nővér pedig így emlékezett: „Vártuk, hogy visznek táborba vagy Oroszországba, a Jóistenért vállaltuk és elfogadtuk sorsunkat."
A megkérdezett nővérek visszaemlékezésük szerint egy emberként utasították vissza az állam ajánlatát, amely szerint szabadon távozhattak volna az internálásból, ha önként lemondanak hivatásukról. Őri Mária angolkisasszony így számolt be erről: „Előadást tartottak nekünk, majd közölték velünk, hogy aki odajön a kivonuláskor, és az asztalon elhelyezett íven aláírja, hogy rendem kötelékéből kilépek, arról gondoskodnak: kaphat lakást, ruhát, állást. Az elöljárók mentek ki először, ők nem írták alá: utána elindult a négyszáz apáca, halálos csendben, egy szó nélkül vonultunk ki úgy, hogy senki nem írta alá a papírt. Ez akkora tanúságtétel volt, hogy elmondhatatlan. A tisztek csak álltak és néztek: mi pedig – minden összebeszélés nélkül – a kápolnába mentünk."

1950. szeptember elején le kellett vetniük a szerzetesi öltözetet, megszűntek a kolostorok, rendházak, nem volt hová menniük.

Alapvető volt számukra a munkavállalás. A helyi szervek azonban igyekeztek megnehezíteni a szerzetes nővérek társadalmi beilleszkedését. Legtöbbjük számára az alábbi négy lehetőség maradt: a nehéziparban a legnehezebb fizikai munkát vállalni, idegen családoknál háztartási alkalmazotti státuszhoz jutni, plébániákon kisegítő munkát találni, illetve visszatérhettek családjukba.
A szétszóratás után az önkéntesség állapotát – amely a szerzetesség természetes velejárója volt – ugyan nem adták fel a megkérdezett szerzetesek, ám kérdésessé vált számukra, hol van az a közösség, amely várja szolgálatukat. A korabeli magyar állam biztosan nem ilyen volt, hiszen rendi ruhájuk levételére, intézményeik elhagyására kényszerítette őket. Az egyháznak szüksége lett volna rájuk, alkalmazta is őket kántorként, sekrestyésként vagy házvezetőnőként, de ha az Állami Egyházügyi Hivatalnak ez nem tetszett, a papok kénytelenek voltak megválni tőlük. A szétszóratás után még néhány évig oktathattak hittant, később már nem. Némelyek összefogták a gyerekeket, ezért viszont börtön járt.
Az első időszakban a nehézipar nem egykönnyen fogadta be a nővéreket. Ha nagy nehezen gyári munkához jutottak, egy bizonyos idő után megbecsült munkaerővé váltak.
Másik integrálódási lehetőségnek a háztartási munka, a gyermekfelügyelet mutatkozott. Rokonok, ismerősök segítségével sokan találtak olyan vallásos családot, ahol szükség volt a munkájukra. Egyszerre voltak cselédek és nevelők, sőt, édesanyákat helyettesítő példaképek.
A plébániákra befogadott nővérek sekrestyések, kántorok, hitoktatók lettek. Talán nekik kellett a legkevésbé rejtegetniük korábbi életüket. A megkérdezettek a templomokban otthon érezhették magukat a befogadó papok mellett. A nővéreknek óriási szerepük volt abban, hogy a templomi hitoktatás valamelyest pótolni tudta a szinte teljesen felszámolt iskolai hitoktatást. Ha egy-egy plébánián több nővér megjelent, ez hamar szemet szúrt az Állami Egyházügyi Hivatalnak, s a befogadó plébánost arra kényszerítették, hogy küldje el a nála szolgáló apácákat.
A negyedik csoportba tartoztak azok, akik végleg visszatértek családjukhoz. Ezek tagjairól viszonylag kevés adat áll rendelkezésre, feltételezhetően azok tudtak visszailleszkedni a családba, ahol a család számára is fontos volt, hogy a nővér hűsséges maradjon hivatásához. Ilyen esetben nagy segítséget jelentett a vallásilag elkötelezett édesanya, a családon belüli paptestvér vagy rokon.
Voltak, akik mind a négy utat bejárták. Hargitai Anna Magna megváltós nővér sorsa jól példázza ezt: 1950-ben hazakerült a szüleihez, falujukban néhány hétig egy fűrésztelepen kapott munkát. Onnan Budapestre került, a piarista rendházba konyhalánynak. Később egy család fogadta be, ahol háztartási alkalmazott lett, majd két év múlva Kispesten, a szövőgyárban helyezkedett el, ahonnan a hatvanas évek elején átkerült a Könnyűipari Minisztérium termelési osztályára, ahol 1989-ig dolgozott.

A későbbi időben nem vált valamelyest könnyebbé a helyzetük?

Abból a szempontból talán igen, hogy valahol megélhetést találtak és fedelet a fejük fölé, de a rendtársakkal való kapcsolattartás a hatvanas években egyre veszélyesebbé vált. A bebörtönzések, a munkahelyi elbocsájtások, a családtagok megfélemlítése és a rendőri zaklatások valóságos veszélyt jelentettek. Időközben elöljáróikat eltemették, közösségük létszáma egyre fogyatkozott. A mindennapok újfajta gondolkodásmódot, újfajta életszemléletet követeltek. Környezetükre mint missziós területre tekintettek, amit úgy fogalmaztak meg a visszaemlékezők, hogy az „életükkel kellett megszentelni" a társadalmat.

A szerzetesközösségek megszűntek a szétszóratással?

Három út, három típus állapítható meg: egyrészt három férfi, a bencés, a piarista és a ferences mellett egy női rend maradhatott meg legálisan, de korlátozott létszámmal. Másrészt voltak közösségek, amelyek a föld alatt működtek tovább. Ezek vezetői és tagjai vállalták a bebörtönzést, a folyamatos zaklatást, a teljes kiszolgáltatottságot a politikai rendőrséggel szemben. A harmadik típusnak az tekinthető, amikor a rendek intézményes kereteiktől megfosztva nem tudtak ellenállni a vallásüldözésnek, tagjaik valóban szétszóródtak.
Az élettörténetekből kiderül, hogy nemcsak az első típusba sorolható (az állam által engedélyezett) rendekben, valamint a második típusú (azaz a „föld alá" kényszerült) közösségekben maradtak meg a nővérek, hanem még az úgynevezett ellenállni nem tudó rendek tagjai közül is sokan kitartottak hivatásuk mellett. Noha a „hűséget" leginkább a rendi keretek továbbélése tudta elősegíteni, a jelek szerint, ha e keretek nem is maradtak meg, az apácák többsége a személyes ellenállást választotta.
A keretek nélkül maradt nővérek is azon voltak, hogy lehetőségeikhez képest rendszeresen találkozzanak egymással, elmondásuk szerint így volt nagyobb esélyük szerzetesként élni. Azok viszont, akiknek még erre sem volt lehetőségük, egyedül, egy-egy pap vagy közeli hozzátartozó segítségével próbálták meg ezt.

Személyes élményem jut eszembe az 1970-es évekből: a kisegítő iskolában, ahol akkoriban tanítottam, két idősebb tanárnő is dolgozott. Annyit lehetett tudni róluk környezetükben, hogy egyedülállóak – volt, aki sejtette, mások talán nem is gondoltak arra, hogy apácák. Szívvel-lélekkel végezték nem könnyű munkájukat, mindvégig okosan megtartva függetlenségüket.

Hűségesnek lenni nem jelenthetett változatlanságot. Az átalakult politikai körülmények között a hűséges apácák nem tudtak ugyanúgy szerzetesek maradni, mint a rendek feloszlatása előtt. Alkalmazkodniuk kellett, hogy szerzetesek maradhassanak. Az önmegtartás érdekében bele kellett törődniük a változásba.
Mindebből kérdések sora következik. Miként őrizhette meg magát az a személy, akinek státuszát hivatalosan nem létezőnek tekintette a politikai rendszer? Hogyan integrálódtak a szerzetesek a megváltozott társadalmi körülmények közt, intézményi háttér nélkül? Milyen mozgásterük maradt? Milyen magatartási stratégiák alakultak ki az új körülmények között? Hogyan lett a „kedvesnővérből" „titkos apáca", illetve „gyanús személy" a magyar társadalomban?

Mi jelentette az alapvető változást a korábbi szerzetesi élet és az új viszonyok között?

Azok a nővérek, akik rendi keretek között szocializálódtak, valósággal egybeolvadtak intézményükkel. Élettörténetükben társaikról, elöljáróikról, a mindennapjaikat irányító szabályokról csak többes szám első személyben tudtak beszélni, a teljes elfogadást jelezve ezzel. A rendi szabályok nélkül partra vetett halnak érezték magukat, elöljáróik utasítása és tanácsai nélkül tehetetlennek bizonyultak, s gyermekien naivak, amikor egyedül kellett új életet kezdeniük.

Hogyan jellemezhető megváltozott életállapotuk?

Miként tudott önmaga maradni egy szerzetes nővér a diktatúra idején, amikor a hatalom mindent üldözött, ami a vallásos gondolkodás körébe tartozott, vagy később, amikor a vallás kezdett kiszorulni a társadalom tagjainak életéből? A nővéreknek kétféle erővel kellett megküzdeniük: először a vallásellenes terrorral, majd a vallási közönnyel.
A szerzetesek rendjük működésének betiltása utáni élettörténete a világba beilleszkedő aszkézisről szól. Az 1960-as, 70-es és 80-as évekre ki-ki megtalálta – egyedül, vagy kisebb csoportokkal kapcsolatban maradva, Max Weber kifejezésével – a vallási virtuozitás, az üdvözülés útja keresésének új formáit. Saját nyelvhasználatuk szerint „jellé váltak a világban".

Az interjúkban hogyan vélekedtek megváltozott sorsukról?

Az élettörténetekből – minden megpróbáltatás ellenére – elégedettség, önmagukkal való megbékélés olvasható ki, s nem találkoztunk olyanokkal, akik a hiábavaló élet miatt szorongtak volna. Történeteikben fel sem merül, hogy ha még egyszer újra kezdhetnék, akkor a szétszóratás utáni életüket másképp rendeznék.

Mi volt a legnehezebb számukra, amikor azt kérték: nem bírom Uram, vedd el ezt a terhet?

Az egyik megkérdezett erre így válaszolt – és ez másokra is jellemző: „A szétszóratás első éveiben, miután bekerültem egy családhoz, naponta többször szaladtam át a templomba. Ott és csak ezen a módon, sehogyan másképpen nem tudtam volna elviselni azt a sok fájdalmat, amit a magamra maradás miatt éreztem."
A megpróbáltatások, a szenvedések az idők során „asszimilálódtak", mert megoldódtak azzal, hogy értelmet nyertek. Lássunk erre két példát. Az egyik szerzetes nővér, aki rendje szétszóratása után sekrestyés és kántor volt, így ír naplójában: „1971. december 21. Szegény Incike (házvezetőnő) 8-ra ment a Szt. János kórházba. Így mától nekem szabad főzni is. Uram, segíts, adj erőt a többletmunkához." Jozefina nővér minden olyan munkát alázattal elfogadott és elvégzett, amelyet kívülről nézve joggal nevezhetnénk a szó szoros értelmében cselédmunkának. Tisztában voltak túlterheltségükkel, azonban a túlélés olyan eszköze állt rendelkezésükre, amelynek segítségével értelmet találtak a számukra legnehezebb élethelyzetekben is, s ennek adtak hangot emlékezéseikben.
A másik esetben a szociális testvért 1949-ben tiltott határátlépés kísérlete miatt hét hónapig terjedő fogházra ítéltek. Erre az időszakra a következőképpen emlékezett 1990-ben: „Életem egyik legkegyetlenebb időszakáról szeretnék néhány mondatot mondani. Sokkal könnyebb sorsom volt, mint társaimnak. Nem mintha kivételeztek volna velem, de nekem nem volt nehéz mindent parancsszóra tennem, hisz engedelmességi fogadalmat tettem. Nem volt nehéz azt ennem, amit elém tettek, hogy nem mehetek oda, ahová akarok, hogy a szalmazsákot meg kell osztanom valakivel, hogy 10 fokban is egy darócruhában járok körbe-körbe az udvaron, hiszen az önfegyelem természetes volt. (Milyen jó, hogy jókor megtanultam.)"

Az ilyen magatartás nem választható el a hivatás születésétől, a szerzetesi személyiség kialakulásától.

Akik 1950 előtt tettek örökfogadalmat, azok esetében a hivatásválasztást az „egyszer csak megéreztem" élménnyel lehetne jellemezni. Néhány idézet, amelyek erről tanúskodnak: „Mintha azzal együtt születtem volna" – mondta Kardos Róza Ágnes irgalmas nővér. „Itthon senki nem mondta egy szóval sem, hogy apáca legyek. Senki nem tudott róla. Csak én éreztem... Nem tudtak arról, hogy mi a szándékom. Akkor már teljesen biztos volt a döntésem... Aztán kértem, hogy olvassák el a szülői beleegyezést is. Édesanyám leborult az asztalra, és sírt. Édesapám átölelte: Anyus, ha szívvel-lélekkel megy, akkor engedjük. Mindketten aláírták" – vallotta Ádám Mária Szperávia kalocsai iskolanővér. Földes Klára Edigna irgalmas nővér ezt mondta: „Mikor én megszülettem, édesanyám mindig imádkozott azért, hogy ha a Jóisten úgy gondolná, ő szívesen odaadja mind a két gyermekét." És még egy vallomásrészlet, Pálos Margit Paschalis iskolanővértől: „Még csak elemista voltam, és karácsonykor már levelet írtam a Kisjézusnak... A harmadik kérés az volt, hogy fogadjon el engem."
Kissé más képet mutat azok vallomása, akik a diktatúra évtizedeikben köteleződtek el. Sokan közülük kezdetben nem is tudtak a szerzetesrendek létezéséről, különösen arról nem, amely – a kismarosi ciszterci közösség – éppen az elnyomás éveiben született. A szerzetesi életre való felkészülést a külső körülmények határozták meg. Profán módon úgy fogalmazhatnánk, ezek a fiatal lányok virtuális világban éltek. Ezt az egyik visszaemlékezés találóan így fejezi ki: „Kolostoraik közönségesen csak kórházak, cellájuk bérelt szoba, kápolnájuk a plébániatemplom, zárt folyosóik a város utcái s betegek termei, klauzúrájuk a szent engedelmesség, társalgószobájuk az Úr félelme, fátyluk a szent szerénység."

x