Informatika: irányok és kérdések 2017. február 20.

Beszélgetés Tornai Kálmán egyetemi oktatóval

Informatika: irányok és kérdések
Beszélgetés Tornai Kálmán egyetemi oktatóval

A Vezető Informatikusok Szövetségének (VISZ) díját az elmúlt évben nyújtott teljesítményéért Tornai Kálmánnak (32), a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) adjunktusának ítélték. A szövetségbe a jelentős magyar, illetve magyarországi cégek vezető informatikusai, valamint informatikai szaklapok képviselői tartoznak. A díjat – kezdetben ösztöndíjat – azért alapították, hogy elismerjék az informatikus utánpótlás képzésében hatékonyan részt vevő felsőoktatási oktatók tevékenységét. Egyúttal arra ösztönzik őket, hogy maradjanak meg az oktatói pályán, hiszen a cégek érdeke, hogy minél képzettebb informatikusok kerüljenek ki. Tornai Kálmán tanulmányait a PPKE-n végezte, 2014-ben PhD fokozatot szerzett.

Az informatikusok korábban a villamosmérnökök és a matematikusok közül kerültek ki. Napjainkban milyen az informatika viszonya az említett két területhez?

Én már abban a világban végeztem, amikor jobbára mérnök informatikusok vezették a gyakorlatokat, emellett sok mindenre még villamosmérnökök és matematikusok tanítottak minket. Jelentős mértékben fizikai és villamosmérnöki tudományt hallgattunk, s ez máig jellemző a képzésre, mint ahogyan az alapos matematikai ismeretek elsajátításának igénye is. Ezek adják meg az alapokat, s ezt igyekszem tudatosítani a hallgatókban. Önmagában ugyanis, ha valaki ért a programozáshoz, még nem jelenti azt, hogy képes átlátni annak komplexitását. Ehhez érteni kell a számításelmélethez, s az informatika műszaki oldala sem elhanyagolható.

Beszélhetünk-e az informatikáról mint önálló tudományról, vagy részben a matematika, részben – a hardverre utalva – a mérnöki területet öleli fel?

Az informatika – amely legfeljebb ötven-hatvan esztendőre tekint vissza – önálló tudománynak tekintendő. Az említett tudományterületek határterületeiről indult, azokból táplálkozik, s mellé tehetjük – újabb határtudományként – a biológiát is, gondoljunk csak az úgynevezett mesterséges intelligenciára; a biológia motiválta technológiai megvalósításokra, például a mesterséges ideghálózatra, ezzel együtt a mesterséges intelligenciára.

Egyes elképzelések szerint olyan mesterséges intelligenciát lehet létrehozni az informatika segítségével, amely egy ponton túl meghaladja magát az embert.

Amikor mesterséges intelligenciáról esik szó, sokszor említik a Terminátor című filmet. Nem tudom, mit hoz a jövő, de az látható, mi mindent lehet „összerakni" belátható időn belül. Bizonyos algoritmusokkal olyan mesterséges intelligencia hozható létre, amely adott feladat végrehajtására az embernél jobban tervez meg egy módszert. Ebből a bulvársajtó jutott el odáig, hogy az ilyen mesterséges intelligencia egyszer majd öntudatra ébred. Erről szó sincs!
Ezek a mesterséges intelligenciák, ideghálózatok sokszor olyan fekete dobozok, amelyekben a kapcsolódásokat pontosan úgy nem ismerjük, mint ahogyan a természetes intelligencia természetét sem. Az agykutatásban – minden nagyszerű eredménye mellett – még mindig inkább a kérdések kerülnek elő.
Roska Tamás professzornak volt egy kedvenc példája: hogyan tudjuk egzakt módon leírni a zebrának nevezett állat csíkjait? A gép számára nem tudjuk úgy meghatározni, hogy felismerje a különbözőképpen jelentkező csíkokat, mi azonban, ha ránézünk, azonnal felismerjük, hogy zebrát látunk és nem – ugyancsak csíkos – tigrist.
Bizonyos területeken azért teljesít jobban a gép, mert ő képes „megtanulni" olyan dolgokat, amelyekből az ember nem látott eleget ahhoz, hogy képes legyen felismerni. Az a tény, hogy az ilyen felismerés egy adott probléma megoldására jól működik, nem jelenti azt, hogy általános intelligenciának foghatnánk fel.

A hétköznapi gondolkodásban ez úgy jelenik meg – és a tudományos-fantasztikus irodalom felkarolja ezt –, hogy egy idő után a gépek uralkodnak majd az ember felett, illetve olyan erőket szabadít fel a mesterséges intelligencia, amely az ember ellen fordulhat, és a pusztulását okozhatja.

Ennek a gondolatkörnek már filozófiai vonatkozásai vannak. A gépeknek olyasfajta öntudatot tulajdonítani, amelyet az emberi lélekkel lehetne azonosítani, vagy akár csak valamilyen módon társítani vele, puszta fantazmagória. Szigorúan valamilyen elektronikus vagy más elveken működő rendszerről van szó.

Az emberi agresszivitást beletápláljuk a gépbe, amelyet azután már nem lehet megállítani...

Ezek hangzatos dolgok. Valóban, sok mindenre „megtaníthatjuk" a gépeket, de rajtunk múlik, hogy mire tanítjuk meg őket.

Ezen a ponton megjelenik a tudomány morális tartalma és felelőssége.

Ez elsősorban nem a mérnökökre és az informatikusokra tartozik. Minden ismeret, minden tudás esetében felvetődik ez. Gondoljunk például a késre: mi mindent lehet vele cselekedni? Az ember erkölcsi felelőssége, hogy a teremtett valóság adta – tudomány által felismert – lehetőségeket mire használja.
Készíthetünk olyan robotot, amely – ha úgy programoztuk – valóban az ember ellen fordulhat. Azoknak az embereknek, annak a társadalmi rétegnek nagy a felelőssége, amely eldönti – már bekövetkezett példával élve –, hogy atombombát gyártsanak-e, vagy atomreaktort építsenek?

Egyre több fölismerés birtokába jutunk a teremtett világban, amely még mi minden lehetőséget tartogathat számunkra...

Nyilván ma még el sem tudjuk képzelni, a morális kérdés azonban már az ember első pillanatában megjelent: egyen-e a tiltott fa gyümölcséből?

A tudományok esetében mindig bizonyos távolság mutatkozott az elméleti vagy alapkutatások és az alkalmazott tudomány között. Az informatika esetében hogyan jelentkezik ez?

Mintha csökkenne a távolság, sőt, ha kutatási oldalról nézzük, egyre gyakrabban elvárás – például egy publikáció esetén – a gyakorlati megvalósítás, annak bizonyítása, hogy a leírtak valós adatokon, valós körülmények között működnek. Ismerünk olyan elméleti megállapításokat – például a neurális hálózatok kapcsán –, amelyeket már az 1980-as években leírtak, de nem álltak még rendelkezésre olyan nagy teljesítményű gépek, amelyekkel belátható időn belül ki tudták volna számolni. Mára eljutottunk oda, hogy a gyakorlatban bebizonyosodott, hogyan működik, amit korábban elméletben megfogalmaztak.

Az informatikában mintha gyorsabb lenne a fejlődés más ismeretterületekkel szemben.

Ezzel kapcsolatban nem mernék egyértelműen állást foglalni, ugyanakkor tény, hogy rendkívüli módon felgyorsult a számítógépek fejlődése: fél év alatt a legújabb gépet is túlszárnyalja a következő. Ez a megállapítás nemcsak a hardverre, hanem a szoftverre is érvényes.

Milyen irányban – irányokban – fejlődik napjainkban az informatika?

Mindig vannak preferált témák. Mostanában egyre többet beszélnek arról: végtelen mennyiségű adat áll rendelkezésünkre, ezt hétköznapi életünkben is tapasztalhatjuk, gondoljunk csak az okos telefonra. Kérdés azonban, hogyan kezeljük a rengeteg adatot, miként válik belőlük hasznos információ? Ez napjaink egyik sarkalatos kérdése.
Hardver – tehát gépi – vonatkozásban a párhuzamos számítások kerültek előtérbe, amikor ezer meg ezer processzor számol párhuzamosan, tehát a teljesítmény növelése foglalkoztatja a kutatókat és a fejlesztőket.
A 21. századot a biológia századának szokták nevezni. Az ilyen irányú kutatás, akár a mérésre vonatkoztatva, akár az utánzásra – gondoljunk a már említett neurális hálózatok leképezésére –, egyre határozottabban jelentkezik. Ez az irány véleményem szerint jó ideig át fogja hatni az informatikát.

A hagyományos íráskultúrának az informatika megjelenésével vége van – mondják egyesek –, s aki legalább valamilyen szinten nem ért az informatikához, analfabétának tekintendő.

Egyes helyeken már nem tanítják a kézírást, mert fölöslegesnek tartják. Bennem mindenképpen kételyt ébreszt ez. Az a fajta finom motorikus mozgás, amelyet az írás megtanulásakor elsajátítunk, hozzájárul az ember fejlődéséhez. Ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy a tablet képernyőjének a simogatásával vagy böködésével részben vagy egészben nem helyettesíthető-e ez. Kérdés persze, hogy valóban helyettesíti-e?
Az élet egyre gyorsabb tempójában az újabb nemzedékek számára elengedhetetlen, hogy az informatikai világot legalább készségszinten megismerjék. A gép segítségével sok mindent gyorsabban, kényelmesebben el lehet intézni.
Régebben joggal vetették fel a képernyő káros sugárzását. Ma már egészen más technológiával készülnek, kizárták a sugárzás lehetőségét. Az más kérdés, ha a nap nagy részét negyven centi távolságban a képernyő előtt töltjük, mennyire egészséges ez, de gondoljunk arra, amikor megjelent a vonat, azt jósolták, a száz kilométeres sebességet az emberi szervezet nem bírja ki.
Évtizedek múlva tudjuk meg, milyen hatást gyakorol a képernyő világa az emberi személyiségre. Túlfélni – hogy ezzel a kifejezéssel éljek – nem kell tőle, de óvatosan szükséges bánni ezzel is, mint minden eszközzel és lehetőséggel.

Egyesek szerint az informatika világában olyan virtuális valóság épül fel, amelyre egyre inkább ráépül az életünk, s aztán egy adott pillanatban akár össze is omolhat. S akkor vissza a kőbaltához?

Ezt két aspektusból közelíthetjük meg. Az egyik: ma már tudománya van annak, hogyan archiváljunk, hogyan őrizzük meg az adatokat úgy, hogy azokat később is ki tudjuk bontani. Mert nemcsak arról van szó, hogy tároljuk az adatokat, hanem ehhez meg kell fogalmaznunk annak az eszköznek a tervét is, amellyel a jövőben ki tudjuk nyerni az információkat. Le kell írnunk azokat az eszközöket, amellyel ezek most kibonthatók, de ezt úgy kell rögzíteni és leírni, hogy azt később biztosan elő lehessen állítani. A kérdés, hogy ezt hogyan lehet megtenni?
Annak idején azt mondták, a CD száz évig jó szolgálatot tesz. Kérdezem, ki az, aki a húszéves CD-t még be tudja olvasni? Ezen a téren még nehézségekkel kell szembenéznünk.

Az emberek közötti személyközi – interperszonális – kapcsolatokra hogyan hat az informatika térnyerése? Az ember egyre inkább bezárkózóvá válik az elidegenedő társadalomban.

Az írás – akár az e-mail, a Facebook vagy más – koránt sem olyan hatékony, mint a személyes közlés, amikor a közlendő tartalomhoz metakommunikatív gesztusok társulnak. Ezek nélkül egy-egy mondatot könnyen félreértelmezhetünk. A hang- és videochatek némiképpen megoldást kínálnak erre. Mindezzel együtt az új típusú kommunikációs lehetőségekben nem kell feltétlenül csak a rosszat látni.
Egy másik szempontra is felhívnám a figyelmet. A közösségi médiaszolgáltatások, az internetkeresők egyre inkább személyre szabottak. Ami azt jelenti: egyfajta buborék fújódik fel az ember körül. Ha valaki szívesen rákattint egy témára, a fekete doboz, az algoritmus „megtanulja", hogy milyen témakörben érdeklődik az illető. A következő keresésnél már ennek megfelelő találatokat ad.
Ezek a buborékok – fennáll a lehetősége – olyan információk köré fújódnak fel, amelyek tudományos vagy más szempontból nem hitelt érdemlőek. Példaként említem: amikor Svájcban megindították a nagy hadronütköztetőt, egyes cikkek azzal riogattak, hogy a kísérletek fekete lyukat idéznek elő, és vége lesz a Földnek. Az ilyen tartalmú írásokat bedobták valamelyik Facebook csoportba. Kialakult egy olyan közösség, amelynek tagjai egy másik, tudományosan ugyancsak nem alátámasztott állítást ugyanígy el fognak hinni. Ezeket a buborékokat sokkal veszélyesebbnek tartom, mintha valamilyen adatunk esetleg elvész. A gép által irányított módon létrejövő közösségek ugyanis téves elképzeléssel szemlélik a világot, amely aztán akkor okoz nagy bajt, amikor kipukkan a luftballon, s ráébrednek mindannak a hamisságára, amiben hittek, amire addig az életüket tették.

Informatikus mérnököket oktat. Milyen tudással, sajátossággal rendelkezzen az a fiatal, aki erre a pályára készül?

Inkább a hiány oldaláról közelíteném meg. Gyakorta hiányzik a növendékeknél a végiggondolás igénye. Merjen valaki előbb gondolkodni, ne azonnal a próba – szerencse módszert válassza a feladat megoldásánál. Rendszereket kell tervezni, méréseket, programokat összeállítani, de akár egy tesztet is előbb végig kell gondolni: mit akarok tesztelni, milyen eredményre vagyok kíváncsi a végén?
Ennek fejlesztését szolgálják az analitikus matematikai ismeretek. Ugyanígy az absztrakciós készség is elengedhetetlen. Ha valaki nem tud elvonatkoztató módon tekinteni a feladatra, hanem csak a pillanatnyi, mechanikus lépéseket ismeri és azoknál ragad meg, akkor nem sajátítja el, hogyan lehet a következő és az utána következő lépést elgondolni, s elveszik a feladatban. Ezért szükséges „végigülni" az ötéves, mesterképzéssel kiegészített képzést. Akkor van a hallgató fejében olyan tudás, akkor rendelkezik olyan szemlélettel, amelynek birtokában évtizedek múltán is meg tudja állni a helyét.

 

x