Kánonjogi szemlélettel 2017. május 7.

Beszélgetés Kuminetz Géza professzorral életéről és a rossz jelenlétéről a világban

Kánonjogi szemlélettel
Beszélgetés Kuminetz Géza professzorral életéről és a rossz jelenlétéről a világban

Kuminetz Géza a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Hittudományi Karán a Liturgika és Lelkipásztorkodási Tanszék, valamint a Kánonjogi Posztgraduális Intézetben a Szentségi és Dologi Jogi Tanszék vezetője. Isten görbe vonalakkal is egyenesen ír, mondja egy portugál közmondás. A teológus professzor életútja jól példázza ezt. S talán azt sem tudja mindenki, hogy Kuminetz Géza a tudományos munka és az oktatás mellett költői tevékenységet is folytat.

Professzor úr, honnan indult az élete?

Csokonyavisontán születtem 1959-ben. A települést két községből vonták össze az ötvenes években: Somogyvisontából és Erdőcsokonyából. A múlt század első évtizedeiben – miközben olaj után kutattak – termálvizet fedeztek fel a falu határában, amely körül később üdülőtelep alakult ki.
A környék a Széchenyi grófok birtoka volt, a falu a tatár kortól lakott helynek számított. Erdőcsokonyán született Nagyatádi Szabó István, az 1920-as évek református agrárpolitikusa. Még egy közismert személy származik a faluból: Xantus János, természettudós, néprajzkutató, az Állatkert első igazgatója. Mi a csokonyai részen laktunk, a házat szüleim halála után eladtuk.

Merre vezetett az útja az általános iskola elvégzése után?

A csurgói – az államosítás előtt református – gimnáziumba kerültem, ahonnan havonta egy alkalommal mehettünk haza. Érdekességként említem meg: a református gimnáziumból számos katolikus pap került ki, s ez az államosítás előtti intézmény ökumenikus jellegét mutatja.

A család vallásos életet élt?
Általános iskolásként naponta ministráltam, nagymamám és édesanyám eljárt a templomba, édesapám azonban nem. Ebben közrejátszott, hogy 1956 után – a forradalom alatti szereplése miatt – kénytelen volt belépni a pártba, ez volt az ára, hogy ne essék bántódása. Azt rótták fel „bűnéül", hogy elmenekített néhány olyan pártembert, akiket különben meggyilkoltak volna. Gépészember lévén műhelykocsival járt, s így tudta az említett személyeket feltűnés nélkül elszállítani.

Milyen benyomások érték az iskolában?

Nagy hatást gyakorolt rám az általános iskola, majd a gimnázium is. Mintha hihetőbb lett volna világnézeti szempontból, amit ott tanítottak. Ez oda vezetett, hogy szakítottam a vallással. Az érettségit követően még két évig, húszéves koromig tartott ez az időszak.

A gimnáziumban milyen irányba fordult az érdeklődése?

A természettudományok érdekeltek, érettségi után felvettek a keszthelyi egyetem növényvédelmi szakára. A tudomány embere szerettem volna lenni, bár ahhoz nem volt bátorságom, hogy tudományegyetemre jelentkezzem.

A keszthelyi években miért változott meg világnézeti meggyőződése?

Nem találtam a helyemet az egyetemen. Nem a tanulmányokkal volt bajom, hanem azt éreztem, nem ez a sorsom; de hogy merre forduljak, még nem tudtam.

Megszerezte az üzemmérnöki diplomát?

Nem, bár a három évet abszolváltam. Közben azonban történt valami. Harmadik év elején évfolyamtársaimmal moziba mentünk. Akkor már egyre erősebben éreztem, valami mást kellene kezdenem. A filmvetítésre várva beszélgettünk, s ennek során derült ki, hogy egyik évfolyamtársam bátyja, aki frissen diplomázott az általános mérnöki karon, utána a papság mellett döntött. Találkoztam én papokkal az utcán, de olyankor – ezzel a kifejezéssel élve – inkább átmentem a másik oldalra. Évfolyamtársam közlése azonban „eltalált" engem. S megszületett bennem a gondolat: lehet, hogy ez lesz az én életfeladatom is?

Egyetlen pillanat alatt, szinte villámcsapásszerűen érte a felismerés?

Igen, előtte soha nem fordult meg a fejemben hasonló gondolat. De ettől kezdve a vallással, a kereszténységgel kapcsolatos könyveket kezdtem el olvasni, s egyre inkább hanyagoltam az egyetemi tanulmányokat. Végül is nem készítettem el a szakdolgozatot.

Fordult-e valakihez, vagy csak az olvasmányok maradtak?

Egyelőre csak olvasgattam.

S a templomba járás?

Még az sem vált rendszeressé. Egy alkalommal, amikor hazamentem hétvégére, vasárnap közöltem, hogy elmegyek a templomba. Meglepetten néztek rám, mi történt ezzel a gyerekkel? Ekkor már Milhoffer Miklós plébános atya szolgált a faluban, aki később egyengette az utamat. Évtizedek múlva ő lett a veszprémi szeminárium spirituálisa. Miklós atya szépen, okosan beszélt, de csak ennyi.
A három év elteltével az egyetemen halasztást kaptam a szakdolgozat megírására, de én inkább munkahelyet kerestem magamnak. Szülőfalum általános iskolájában képesítés nélküli napközis nevelő lettem, mondván, nem tudom, mihez kezdek a jövőben; őszintén szólva még nem volt meg bennem a kellő bátorság, hogy előálljak papságra vonatkozó tervemmel a plébános atya előtt.
Az iskola közelében emelkedik a templom, láttam, a plébános milyen nagy szeretettel tevékenykedik a falusiak körében. Egy-két alkalommal fölkerestem, ilyenkor hosszasan beszélgettünk. Egyre inkább szerettem a közelében lenni, egyéniségének kisugárzása mindjobban hatott rám.
Becsülettel végeztem a munkámat az iskolában, de láttam, ez sem nekem való; akkori énemhez sehogyan sem illett. A tanév végén aztán beállítottam Miklós atyához, s bejelentettem neki a szándékomat.

Meglepődött?

Nem tudom; egyáltalán nem voltak még vallási, egyházi ismereteim, ennek ellenére hosszasan elbeszélgettünk. Abban az évben már megvolt az egyházmegyében a felvételi, a konkurzus, így én egy másik jelentkezővel pótkonkurzuson vettem részt. A főpásztor, Paskai László veszprémi püspök atya 1981. július 15-én fogadott, s felvett a kispapjai közé.
A konkurzus tulajdonképpen alkalmassági vizsga, a kérdések inkább arra irányulnak, hogy kiderüljön, a jelentkezőnek van-e hivatása, alapvetően helyes-e a motivációja; nem az érvényesülés eszközének, netán pórcselekvésnek tekinti-e a papságot, hanem valóban a Jóistent akarja szolgálni?

Hittani kérdések is előkerültek?

Azokból bizony megbuktam. Nem is értettem a kérdéseket. Erre azt mondták, a szükséges ismereteket pótolni lehet. Paskai püspök atya közölte, a katonaság következik, utána pedig a győri szemináriumban folytatom tanulmányaimat. Augusztus végén bevonultam Lentibe katonának.

Lentinek rossz híre volt, büntetőhelynek számított. Ide vitték a kispapokat, ahol igyekezetek „meggyúrni" őket.

A másik hírhedt hely a marcali laktanya volt. Amikor jelentkeztem a kaposvári kiegészítő parancsnokságon, s átadtam az iratomat, az őrmester mindjárt elrikoltotta magát: – Nézzék, ez a hülye papnak megy! Odahaza plébános atya jól felkészített, mi minden várhat rám, de ne aggasszam magam.
Néhány óra alatt elosztották a több ezer újoncot. Lentibe talán tizenhatan kerültünk, többnyire előfelvételisek. Az volt a szokás, hogy az alegységektől tisztek, tiszthelyettesek érkeztek, akik elkísérték az újoncokat a laktanyába. Hozzánk egy alhadnagy érkezett, körbenézett rajtunk, majd magához szólított: – Ugye, maga atyus? – Jelentem, igen. Erre halkabban hozzátette: – Meglátja, nem lesz semmi baj. A kétféle emberi megnyilvánulás mindvégig érezhető volt. Szép emlékként őrzöm a katonaidőt.

Mert...?

Az emberség, a szolidaritás nagy iskolájának bizonyult, próbára tette az állóképességet, a belső tartást. Megosztani a másikkal a kenyeret, amikor nekem is jól esne, vagy vizet adni a kulacsból, amikor a társnak már elfogyott, s ha úgy alakult, valaki helyett vállalni a szolgálatot. Egyik vegyész körlettársammal különösen jó barátok lettünk. A fiúk többsége nem volt vallásos, de jó nevelést kaptak. Szolidáris közösség alakult ki, sosem magányosodott el senki.

Mennyi ideig tartott a szolgálat?

Mi voltunk az elsők a kispapok közül, akiknek a korábbi két évvel szemben már csak másfél évig tartott a katonaidő. A honvédségnél – azzal együtt, hogy jól éreztem magam – azért mi, kispapok megkaptuk a magunkét. Büdös csuhások, szoknyás csődörök és hasonló kifejezések hangzottak el. Mégis, a jó társaságban nagyszerű beszélgetésekre került sor. Előfordult, hogy az öreg katonák rendszabályozták az újoncokat. Ilyenkor azt gondoltam, bűn lenne elvonulnom valahová imádkozni, szolidárisnak kell mutatkoznom a többiekkel.

A hivatásában idézett-e elő kérdőjelet ez a másfél év?

Nem. Ellenkezőleg: megerősített. Próbálkoztak, hogy megkörnyékezzenek, de amikor látták, hogy nem tudnak kikezdeni, felhagytak vele.
Leszerelésem után új főpásztor érkezett. Paskai püspök atyát kinevezték kalocsai koadjutor érseknek, helyébe Szendi József atya, az esztergomi szeminárium spirituálisa került. Ő úgy rendelkezett, nem Győrbe küldi a kispapokat, mert ott szerinte erős a bulányisták befolyása. Így kerültem az esztergomi szemináriumba.
Nemigen örültem ennek, menet közben ugyanis – a katonaidő alatt rendszeresen látogattak minket – jó viszonyba kerültem a győri elöljárókkal: Németh László spirituálissal, Galavits József prefektussal. Gondoltam, milyen jó helyem lesz ott. Az esztergomi atyákat is ismertem valamelyest, látogatáskor igyekeztek minden kispappal törődni, nem csak a saját egyházmegyebeliekkel.
Február közepén szereltünk be, s tíz nap múlva az esztergomi szemináriumban találtam magam. Akkor már egy hónapja folyt a második félév, de ezt be lehetett hozni.

Esetleg az előző félévet is?

Erre nem került sor, a hadseregben töltött idő után nehéz volt újra ráállni a tanulásra. Természettudományos érdeklődésemmel egyébként is nehezebben birkóztam meg a humán ismeretekkel. Pálos Iván püspök atya volt a rektor, Pákozdi István a prefektus. Tanított Erdő Péter, Ladocsi Gáspár, Gaál Endre és Beer Miklós professzor.
A félév végén hivatott a prefektus atya, és közölte, ha beleegyezem, a további tanulmányokra Budapestre küldenek. Amikor elköszöntem Esztergomban, összetalálkoztam Erdő Péter professzor úrral, aki történelmet és egyházjogot adott elő. Kedvesen köszöntött, s azt mondta: – Parádésan le kell doktorálni, és meg kell maradni egyszerű pásztornak. Meglátja, jó szellemi légkör uralkodik a Központi Szemináriumban. Tanuljon, tanuljon!
Főpásztoromat arra kértem, hogy az első évet – az előzmények miatt – megismételhessem.

Öt év után felszentelték.

Újmisésként egy évre visszakerültem doktorálni a Központi Szemináriumba, majd 1989-től Rómában, a Gergely Egyetemen kánonjogot tanultam, s szokás szerint a Pápai Magyar Intézetben laktam.

Korábban az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) engedélye kellett a római tanulmányokhoz. Miért az egyházjogot választotta?

Ekkoriban, bár az ÁEH formailag még létezett, de már nagyon érződött, hogy a végét járja a korábbi politikai rendszer. Plébánosom azt mondta: mindegyik teológiai tudományban Krisztus arca fénylik fel, de azért mégis a biblikus ismeretek a legérdekesebbek. Tetszett is nekem a Biblia szelleme, de nem tudtam elsajátítani a keleti nyelveket, akárhogyan küzdöttem is velük, s inkább a bölcseleti gondolkodásmód izgatott.
Megkérdeztem Erdő Péter professzor urat, melyik egyetemen folytassam római tanulmányaimat. Ő többféle lehetőséget felvázolt előttem, de elsősorban a Gregorianát (Gergely Egyetemet) javasolta, ahol latin az oktatás nyelve. Ez váratlanul ért. Egy évig tanultam csak latint, elsős szeminaristaként, heti két órában. – Nem baj, bele kell vágni! – biztatott a professzor úr, aki időközben a Hittudományi Akadémia tanára lett, s akkor már évek óta tanított a Gergely Egyetemen. Két kurzust ott is hallgattam nála.
Egy másik esemény is hozzásegített a választáshoz. Akkoriban még a Központi Szeminárium káptalani termében folytak a püspökkari ülések, s a tavaszi általában József nap tájára esett. Megérkezett Szendi püspök atya, két kanna jó vörös bort hozott a kispapoknak, igyák meg az ő egészségére. Közben elbeszélgetett velünk, lehettünk vagy tízen Veszprémből. Egyszer csak azt mondta: kellene neki egy jogász. Nem kényszerít rá senkit, de jó lenne, ha valaki vállalkozna ilyen irányú tanulmányokra.
Néhány héttel korábban egyik – szintén Esztergomból érkezett – társammal visszalátogattunk korábbi szemináriumunkba. Szívesen fogadtak bennünket, felkerestük az atyákat, bekopogtunk Erdő Péter professzor úrhoz is. Nagyon megörült nekünk, előkerült a pogácsa, a pálinka, élénk beszélgetés kezdődött. Professzor úr nagyszerű mesélő, kiváló pedagógus, majd rátért, mennyire érdekes a kánonjog, ehhez azonban jó teológusnak is kell lenni.
Visszatérve a Szendi püspök atyával való találkozásra: gondoltam, ha a kánonjogi tanulmányokkal szolgálni lehet, akkor vállalom. Nem sokkal később felkeresett a szobámban Erdő Péter professzor úr. – Hallom, kanonista lesz. Csütörtök a szabadnapom, tartok magának különelődást. Már kezdhetjük is...
Ebből a csütörtöki kurzusból született professzor úr kánonjogi kisszótára, a latin szakkifejezések gyűjteménye. Én meg igyekeztem követni, amit mondott. Rendkívül lelkesen magyarázott! Egyedül kezdtem, majd két társam csatlakozott hozzám.
Rómából is írt nekem levelet: nem felejtsem el az ígéretemet, tanuljam a kanonisztikát. Engem azonban a bölcselet jobban érdekelt, ezért disszertációmban Horváth Sándor természetjog tanánál kötöttem ki. Megírtam ezt neki, mire azt válaszolta: a téma jó megalapozás lesz a tételes joghoz. S hosszú szakirodalmi listát küldött. De egyik sem volt magyar nyelvű. Gondoltam: a kánonjogot magyarul is alig értem, nem hogy más nyelven.
1988-ban nyugdíjba vonult Borovi József professzor, s Paskai László prímás hazahívta utódjául Erdő Péter professzor urat, aki Rómában továbbra is vendégprofesszor maradt.

Az itthoni doktori cím megszerzése után tehát két évet Rómában töltött.

A kánonjogi licenciát 1991-ben szereztem meg. Közben püspököm újra megindította Veszprémben a hittudományi főiskolát, azzal az elképzeléssel, hogy a szemináriumot is hazaviszi. Szüksége volt tanárokra. 1991. július 15-én jelentkeztem nála. Előtte néhány nappal éppen akkor tértem haza, amikor az ország a szovjet csapatok kivonulását ünnepelte. Ünnepi hangulatot éreztem mindenfelé.
A főiskolán filozófiát, latint tanítottam, később kánonjogot is. Közben a püspökségen szertartó, titkár lettem, s folyamatosan helyettesítettem a környék plébániáin.
Három évvel később, 1994-ben nyílt meg a veszprémi szeminárium. A régi épületet nem adta vissza az állam, mondván, abban az Államigazgatási Főiskola működik, helyette az Antall-Boros kormány egyik utolsó intézkedéseként az egyházmegye megkapta a „pártcsúszdát", alakjáról így nevezték a korábbi pártbizottsági épületet. Itt kapott helyet a főiskola és a kollégium, s a közeli kormány vendégházból alakították ki a szemináriumot. Úgynevezett propedeutikus, előkészítő évfolyam indult, s ez három éven át működött. Két évfolyamnak én lettem a spirituálisa.
A harmadik évben kineveztek a főiskola rektorává, de ez csak rövid ideg, két hónapig tartott. 1995-ben indult ugyanis a PPKE-n a jogászképzés, s Erdő Péter rektor úr felkért a kánonjog előadására. Az ő jóindulatával rövidesen habilitáltam.
Közben rektor úr életre hívta az egyetemen a Kánonjogi Posztgraduális Intézetet, ahol a tanítványai vezették az egyes tanszékeket. Így kaptam én is kinevezést 1996-ban.
Az új megbízatás miatt – Márfi Gyula, az új érsek atya beleegyezésével – Budapestre költöztem. Kezdetben egy kisebb, később egy kétszobás lakótelepi lakást sikerült vásárolnom, amelyben azóta is lakom.
Nagyon jó papi közösséget hagytam Veszprémben, de a tudományos munkához kellett az egyedüllét. Erdő Péter professzor úr folyamatosan biztatott: publikálni, publikálni... Minden időmet erre fordítottam a tanításon és papi kötelezettségeimen kívül.

Az utóbbi években a lelkipásztorkodástan felé fordult. A Klerikusok kézikönyve két kötete jelentős mű ezen a téren. Felhagyott a kánonjoggal?

Szó sincs erről. Az említett műben is megtalálható a kánonjogi szemlélet. Erdő Péter püspök atya érseki kinevezését követően én lettem az utóda a Hittudományi Kar Kánonjogi Tanszékén. Később, 2008-ban megkérdezte tőlem: vállalkoznék-e a megüresedett Liturgika és Lelkipásztorkodási Tanszék vezetésére? Szívesen ráálltam, igaz, közben újabb feladatot is kaptam: a Központi Szemináriumban elláttam a rektori teendőket. Akkor indult az OTKA kutatóprogram, ennek köszönhető a Klerikusok kézikönyve és a Boldoggá avatás kézikönyve.

Legutóbb megjelent publikációi közül két tanulmányra szeretnék kitérni. Az ördögűzés és liturgiája címet viseli az egyik. Az ördögűzés kifejezést olykor még a katolikus ember is meseszerűnek, kissé idejétmúltnak tartja.

Ezzel szemben mit látunk? A gonoszság erői egyre erőteljesebben jelentkeznek a világban, s ezért az ördögűzést nem utalhatjuk régi korok homályába. Ez a szentelmény egyébként magára Krisztusra megy vissza.
Említett tanulmányom egyik forrása Horváth Sándor Angyalok, démonok című cikksorozata, amelyet néhány éve kötetben is kiadtunk, én írtam hozzá az előszót. Másrészt Gabriele Amort, a nemrégiben elhunyt római ördögűző atya munkáira támaszkodtam. Ő kijelenti: elhalványodik a katolikus identitástudat, ha nem foglalkozunk a rossz jelenlétével a világban. A személyes gonosz ugyanis jelen van. A megváltás is az ember bukása miatt vált szükségessé.

A rossz, a világban tetten érhető gonoszság személyben ölt testet?

A személyes gonosz idézi elő a démoni megszállottságot, s bűnös struktúrákat épít ki. A bukott angyalok intellektussal, akarattal rendelkező lények.
Egy kispap prédikációjából vettem a következő történetet: ördögékhez küldöttség érkezik, s végigvezetik a művükön. A nagyvárosokban, megapoliszokban egy-két unottan lődörgő ördöggel találkoznak, ugyanakkor a pusztában, ahol alig élnek emberek, szinte regimentnyi ördög keményen dolgozik. Érzik a látogatók az ellentmondást, s megkérdezik, mi ennek az oka? Mire azt a választ kapják: a nagyvárosokban már az történik, amit ők akarnak. De a pusztában van egy remete, akit nem lehet megtörni.

Igen, érthető a példabeszéd... Egy másik tanulmányát szeretném idézni: Megfontolások a szólásszabadság alapvető jogáról. Ez ugyancsak fontos témája mai világunknak.

Ebben az alapvető jogokat és kötelezettségeket kívántam kidolgozni, tehát jogbölcseleti írásnak tekinthető. Bemutatom benne a propagandaipar, a tudatipar működését. Az első generációs alapvető jogok a személyes szabadság kivívására irányulnak a hatalommal szemben, tehát politikai jogok. Miután sikerült ezeket kivívni, kiderült, valójában a nagytőkének kedveznek, amely élni tudott ezzel a szabadsággal. A végeredmény nem az lett, hogy a „láthatatlan kéz" mindent igazságosan intézett, hanem egyre nagyobb igazságtalanságok születtek. Kitermelődött a rossz körülmények között élő proletariátus. Erre azt mondták: az államnak kötelességei vannak: biztosítsa minden polgárának a tisztességes megélhetést, gondoskodjék a közjóról. Ekkor – a szociális piacgazdaság bevezetésével – születtek meg a második generációs politikai jogok. De a problémák továbbra sem oldódtak meg, mert a nagyvállalatok elköltöztek a harmadik világba, s ott megint csak embertelen körülmények között dolgoztatják az embereket. A harmadik generációs jogok azt artikulálták: minden népnek, minden államnak legyen joga a tisztességes élethez.
S ma hol tartunk? Egyre inkább visszatértünk a politikai jogok korlátozódásához.

 

x