Megfontolások a világnézetről 2019. november 29.

A Szent István Társulat rendezésében időről időre a magyar szellemi élet jelentős személyiségei tartanak előadást a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szentkirályi utcai dísztermében.

A legutóbbi alkalommal (november 25.) Kuminetz Géza, az egyetem rektora Halasy-Nagy József, a mára nagyrészt elfeledett, ám jelentős magyar gondolkodó A világnézet című munkájára támaszkodva mutatta be a filozófus megállapításainak máig ható érvényességét.   

Minden ember, aki felelősen éli az életét, valamiképpen eljut azokhoz az általános elvekhez, amelyek a létezés mélységeibe és misztériumába vezetnek, és onnan szívják a támerőt – kezdte előadását Kuminetz Géza, majd hozzátette: „Előadásom lényegét a következőképpen foglalhatnám össze: – Az ember végső és helyes állásfoglalásra késztetett és kötelezett lény.” S az ember alapvető feladata, hogy megfeleljen ennek.    

Halasy-Nagy József filozófus, református keresztény gondolkodó (1885 – 1976) munkássága, különösen A világnézet című műve (megjelent 1938-ban), amelyet Kuminetz Géza elemzett, ma is időtálló gondolati megállapításokat tartalmaz és szellemi, valamint erkölcsi tanulságokkal szolgál. „A múlt század első felének magyar tudósait – a jogtudományban, a bölcselettudományban, a teológiában – nem szívesen tanulmányozzák manapság, még kevésbé szokták idézni őket. Hálátlanság részünkről, amikor elődeink szellemi örökségét parlagon hagyjuk, s engedjük, hogy kikerüljenek a mai problématudatból. Ezek az emberek át voltak itatva a kereszténység szellemével, s ma nem is olyan egyszerű a kereszténység, a katolicitás szellemében átitatódottnak lenni.”

Halasy-Nagy gondolatmenete alapján Kuminetz Géza előbb a világnézet kialakulását vázolta, majd a meghatározó világnézetek tipológiáját adta. Ezt követően a kereszténységről mint európai világnézetről külön szólt, Halasy-Nagy ugyanis nem a világnézetek egyikeként tárgyalja a kereszténységet. Megpróbálta kimutatni, hogy a keresztény világlátás mennyire egész, koherens a többihez képest. Végül levonta az 1930-as években uralkodó világnézetre vonatkozó következtetéseket, Kuminetz Géza pedig megállapította: ami a ’30-as években uralkodó világnézet volt, ma még mélyebben, még erőteljesebben jelen van. „Akkoriban inkább az értelmiség tudatát határozta meg, ma – úgy tűnik – az egész társadalom tudatát ez a fajta gondolkodásmód – nem állítom, hogy áthatja, sokkal inkább – szorongatja.”

Miért alkot az ember szükségképpen világnézetet, miért foglal állást a világ nagy kérdéseiben? „Ha valakinek igazi az állásfoglalása, akkor ez azonos saját énjével, amit mindenáron meg akar őrizni, ha megtagadásával nem szeretné elveszíteni az önbecsülését. Ha állásfoglalását feláldozza valamilyen érdek miatt, akkor nem világnézetről, hanem álvilágnézetről beszélhetünk.”

A valódi állásfoglalás azt jelenti, hogy az egész személyiség, az ész, az érzelmek és az akarat egyirányba mutat, s az ilyen ember ragaszkodik a nézeteihez. Ez határozza meg egész lényét, viselkedését, gondolkodását, életérzését és életcélját. „Ez jelenti az emberré levést, ugyanis nemcsak az emberi faj példányává kell lenni nemzés és születés révén, hanem emberré kell válni.” Ez számos tényezőtől függ, és az ember önfejlesztésén is sok múlik.

Bár minden ember egyugyanazon fajhoz tartozik, egy a lényegi természetük, mégis sokféle világnézet, sokféle – úgynevezett végső – állásfoglalás létezik, amelyek mintha ellentmondani látszanának egymásnak. „Hogy ez önmagában jó-e vagy rossz, ne döntsük el, gondoljunk arra, hogy az embereknek és a népeknek, akik más-más környezetben élnek, más a tradíciójuk, másként foglalhatnak állást bizonyos kérdésekben. Ismerünk olyan összehasonlító világnézet- és valláskutatásokat, amelyek azt mondják, a nagy, fejlett vallások rejtett bölcsessége, alapvető tanítása – legalábbis etikai vonatkozásában – nagyon hasonló.”

Sokféle világnézeti állásfoglalás lehetséges tehát –állapította meg az előadó –, de a nagy kérdés az, hogy melyik ezek közül az igazi? „Melyiket kell választanom, merthogy a világnézeti állásfoglalás a létre vonatkozó végső igazságot hordozza.”

A valóságot három fogalomba tudjuk rendezni. Egyik a világeszme, a másik az éneszme, a harmadik az isteneszme. A hármat együtt a világnak nevezhetjük. A nagy paradoxon az, hogy sem a világot, sem az ént, sem az istent nem tudjuk közvetlenül tapasztalni. „De mégis fogalmunk van róluk, részleges tapasztalataink alapján. A világnézetek abban különböznek egymástól, hogy mást tekintenek a világnak, mást az embernek és feladatának, és mást istennek. A világnézetek is egyfajta ’piacot’ képviselnek, főleg a pluralista társadalmakban, ahol mindenféle istenséggel találkozunk.”

Ezek után fel kell tenni a kérdést: aki valóban, felelős módon kíván állást foglalni, merre induljon el?

„Három út kínálkozik. Az első szerint az ember azt gondolhatja, egyik – eddig ismert – állásfoglalás sem igaz, ezért újat kell keresni. Mindegyikben van ugyan némi igazság, de egyikben sem talál teljességet, ezért apránként össze kell gyűjtenie belőlük az igazság-magvakat, és saját konfigurációt szükséges alkotnia. Egy másik verzió szerint a sokféle fölfogás közül lehetséges, hogy az egyik valóban helyes és teljes értékű állásfoglalás, tehát ha megismeri, akkor ezt kell választania, ehhez kell kötődnie. Harmadik útként a következő magatartás határozható meg: a sokféleség és az egyes nézetek képviselőinek hiteltelensége azt is sugallhatja, hogy valaki elutasítja magától ezt a problémát. Nincs szüksége világnézetre, végső állásfoglalásra, úgy kell élni az életet, ahogy neki tetszik, vagy ahogy lehet.”

Paradoxon, hogy amikor az ember azt mondja, nincs szüksége végső állásfoglalásra, ez maga is végső állásfoglalás. Mint ahogy a szkeptikus is, amikor kijelenti, nincs igazság, ezzel is egy igazságot deklarál.

Kuminetz Géza ezek után azt vizsgálta – Kornis Gyula (1885 – 1958) filozófus nyomán –, hogy a személyiség milyen képességei, milyen irányultságai játszanak szerepet a világnézet kialakulásában? „Az értelem az első, amely centripetális erőnek tekinthető. A külvilág adatait igyekszik behozni a tudatba, megérteni a dolgokat, viszonyokat és azok összefüggéseit. A vágyakozás, a cselekvés ezzel szemben centrifugális erő, az ember kifelé mozdul a tetteivel, amelyeket jónak tart. Itt meg kell jegyezni, az igazság és a jóság felcserélhető, egymás képében mutatkoznak. A harmadik irányultság az érzelmi, s ez centrális erőnek tekinthető, a személyiség pillanatnyi emocionális állapotát fejezi ki.”

A világnézeti állásfoglalás azt jelenti a szó teljes értelmében, ha az ember az említett három képesség harmóniájában ugyanazt a végső értéket, ugyanazt a végső igazságot ragadja meg. Megvan benne a belátás, a hit révén az elfogadás, s miután elfogadta, egész lényével ragaszkodik hozzá. Szeretni az igazságot, gyűlölni a gonoszságot. Lényünk mélyéből igeneljük az igaznak megismert értéket, s ennek az igazságnak a birtokában következnek helyes cselekedeteink.

„Hogy mennyire sikerül a világnézeti állásfoglalás, hogy az az érték, amelyet az ember intellektuálisan igaznak fogad el, valóban centrális érték legyen az életében, a világnézeti problémák másik kérdését veti fel.”

A világnézet azáltal keletkezik bennünk, hogy amikor észrevesszük a világ dolgait, valamiképpen önmagunkra is reflektálunk. Alanyiságunk révén az egyes dolgok tárgyként jelentkeznek, jelentéssel bírnak, s nem külön, sok apró jelentéssel, hanem ismereteink és tapasztalataink révén mindinkább egységben, totalitásban, a világ fogalmában csúcsosodnak ki.

„Ezzel át is léptük a tapasztalat körét, s a magunk szubjektivitását terítjük rá a valóságra. Halasynál nem eléggé erős az a gondolat, hogy amikor a szubjektum megismer, ezzel az objektív valóság lényegi szerkezetét valamiképpen meg tudja ragadni.”

Kuminetz Géza idézte Halasy-Nagynak a következő gondolatát: „Itt egészen más bizonyosságok uralkodnak, mint a tudományban. Az emberi szellem ősi vágyai, titkos, önmagunk által sem ismert reménységei nyernek itt kifejezést. Innen származik minden világnézet eltörölhetetlen szubjektivitása, mely magának a világgal szemben állást foglaló szellemnek az alkatából következik. Alapmeggyőződések ezek, melyek igazságukat nem a logikus bizonyításból nyerik, mert minden bizonyítást megelőznek. Igazából csak megélhetők. Nem is annyira világos fogalmak, hanem inkább szellemünknek olyan irányvonalai, amelyek mentén gondolataink, cselekedeteink – teszem hozzá: érzelmeink – haladnak. A világnézet sohasem logikusan kidolgozott tan, hanem lelki indítás, mely a világban való életre hív föl bennünket.”

Nem logikusan kidolgozott tan a világnézet – ismételte meg az előadó. „Ez igaz, de mégis valami olyan egészet kíván – akár intuitíve – kifejezni, amelyben nincs ellentmondás. Nem szeretnénk, hogy ellentmondás legyen benne. Az egyes embercsoportok, a népek akkor jutnak el a végső állásfoglaláshoz, akkor érik össze egy nép nemzetté, ha önkéntelen ez a folyamat. Ha nem kell megmagyarázni, miért olyan a világ, amilyen.”

Halasy-Nagy azt mondja, ha eljutunk oda, hogy megkérdőjelezzük világnézetünk alapvető pontjait, akkor ez a társadalom betegségére utal. „Annyiban vitatkoznék vele, hogy a világnézetnek létezik egyfajta reflektált formája. A világnézetbe ugyanis óhatatlanul belopakodnak mitikus, babonás elemek is, amelyek csökkentik objektív értékét. Ezektől meg kell szabadulni. Ilyenkor a teológia és a filozófia részéről reflexió jelentkezik, amennyiben ezek a tudományok elvégzik a tisztító munkát.”

Az egyén a nyelv segítségével veszi át közössége, csoportja, az adott nép világnézetét a közös mítoszok, a közös vallás révén, s ezek magától értetődő megnyilatkozások.

A nyelv a szellemi érintkezés eszköze, azért válik érthetővé, mert olyan jelentéseket hordoz, amelyeket mindenki egyképpen fog fel. A nyelv egy közösség tagjainak a világgal való sajátos találkozásuk emlékeit őrzi. A nyelvek dokumentálják, miként fogják fel egy közösség tagjai a világ rájuk ható benyomásait. „A közösség mítoszai – vallása és nyelve – az egyes emberek számára kimeríthetetlen kincsesbánya, ahonnan készen kaphatják gondolataikat, a dolgok jelentéseit, végső fokon a világnézetüket.”

Az egyik nemzedék azonban nem tudja teljesen átadni a másiknak saját értékrendjét, világnézetét. A világnézet átplántálása ezért sohasem mechanikus folyamat. Ha így lenne, a következő nemzedék kényszerként élné meg. „De ha a világnézet ép, tehát igaz, akkor a következő nemzedék szívesen átveszi, és magától értetődőnek tartja. Lényegén nem kíván változtatni. Messze vagyunk az olyan kultúrától, amikor ez megrázkódtatástól mentesen, magától értetődően menne végbe.”

Az előadó felhívta a figyelmet a következő szempontra: „Az ember élete kezdetén kritikátlanul veszi át a világnézetet szüleitől, s ha abban tévedések fordulnak elő, akkor kötelessége attól megszabadítani saját világnézetét. Ez minden nemzedéknek a feladata.”

Mindezek alapján állíthatjuk, hogy a világnézet mint végső állásfoglalás, mint a végső igazság imperatívusza, az egész személyiség számára a legátfogóbb személyiségfejlesztő, közösségformáló erő; a személyiséget és a közösséget ugyanabba az irányba, egy végső célhoz, az abszolútnak hitt, vallott és tudott legfőbb értékhez kötő szellemi adottság. Minél inkább áthatja és leköti a végső érték a személyiséget, annál inkább válik szabaddá.

Kuminetz Géza ezek után – Halasy-Nagy nyomán – sorra vette a nagy világnézeti irányzatokat, a már említett világ, istenség és szubjektum, azaz az én fogalmai alapján. „Ez a felsorolás nagyjából követi a történelemből megismerhető sorrendet is. Az ókori görögök körében uralkodott el az esztétikai, másként a kozmocentrikus világnézet. Ennek értelmében az ember úgy szemléli és élvezi a világot, ahogyan van; nem cselekedni akar a világban, hanem megérteni és gyönyörködni benne. Innen magyarázható, hogy elsősorban a világ mintái, alakító formái iránt érdeklődik. Önmagát is ezek szerint igyekezik formálni. A tudás ennél fogva alakítóerőt jelent, amelynek segítségével önmagát formálja és neveli; lelkét szépíti vele, a valóság ősmintáinak megfelelően. A hellén filozófiai iskolák az emberformálásnak és az önnevelésnek a színhelyei voltak. Művészetük pedig a szép emberség ábrázolására törekedett.”

Amikor a görög ember a világ felé fordult, és annak megismerésére vágyott, ezt nem azért tette, mert a világgal akart kezdeni valamit: önmaga tökéletesítésére törekedett, és a valóság formáinak élvezetére vágyott. „Ez a viselkedés nyugalmat és derűt kölcsönzött a görög életnek, s ezt ma igencsak becsüljük bennük, mert a mi életünkből ez hiányzik a legjobban.”

A teocentrikus, a vallásos világnézet tárgyalásakor érződik Halasy-Nagynál Schleiermacher hatása. Ezt a fajta felfogást nem azonosítja kizárólag a kereszténységgel, inkább a pogány vallásokat említi. Mi a vallásosnak nevezett világfelfogás mozgatója? „Az ember léthelyzetéből adódó félelem, ami csak akkor szűnik meg, ha az ember eljut végső forrásáig, vagyis Istennel kell találkoznia, hogy megnyugodjék. Az ő szavát kell hallania, hogy tudja, merre kell mennie. A vallásos ember olyan, mint a nemes paripa. Minden idege és izma a cselekvés vágyától feszül, de csak akkor indul, amikor hallja az irányító szót, az isteni parancsot.”

A vallásos ember a világgal kevésbé törődik. „Nem veti meg a világot, de nem is akarja különösképpen megváltoztatni, adottságnak tekinti azokat a körülményeket, amelyek között él. S Isten parancsait az adott körülmények között kell megvalósítania.”

 A harmadik az antropocentrikus, másként haszonelvű, technikai világnézet. Halasy-Nagy ugyanis az antropocentrikus felfogással összekapcsolja az utilitarista szempontot. „Azt mondja: az ilyen embert nem izgatja a világ mélyén rejtőző titok, a maga tökéletesedését sem várja a végső titokkal való találkozástól, hanem a világnézetben saját erejének a kipróbálására lát alkalmat. Sőt, ennél is tovább megy: nem ismer el magánál nagyobb tekintélyt, s ezért a világ meghódításában, annak a maga tervei és érdekei szerint való átalakításában látja élete értelmét. Az ilyen ember tudománya elsősorban a technikában jelenik meg, a valóságot használati értéke szerint kezeli.”

Ez utóbb elmondotthoz, az antropocentrikus látásmódhoz két irányzatot társít Halasy-Nagy: az egyik az idealista, a másik a naturalista. Az idealista jobban megfelel a kozmocentrikus és a teocentrikus fölfogást követőnek, ahol az ember értéket fedez fel, s annak az értéknek a szolgálatára akarja mindenestül adni magát, nem pedig eszköznek tekinti a valóság adatait. Szemben a naturalista felfogással, amely azt mondja: a tényeket el kell fogadni, de mit tudunk velük kezdeni? Mit tudunk belőlük a hasznunkra fordítani annak érdekében, hogy uraljuk a természetet, uraljuk a társadalmat, uraljuk a történelmet, uraljuk a másik embert. „Mindebből kibontakozik a politikai messiási fölfogás sziluettje.”

Az előadó rátért a keresztény világnézet aktualitásának tárgyalására. „Halasy-Nagy fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a korábban említett három világnézet körébe nem illeszkedik a keresztény életérzés, világlátás, világnézet, vallás. Európai világnézetről beszél, és leszögezi: ez az európai világnézet a kereszténységből származik.”

A kereszténységben mint történelmi képződményben egyaránt megtalálható a zsidóság örökség és római jogi hagyomány. Halasy-Nagy a kereszténység alapérték-tételét a következőképpen deklarálja: „A világ rendje Isten rendje, s benne az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény. Mivolta ennélfogva az isteneszme által világosodik meg. Az ember megértéséhez az istenismereten keresztül vezet az út. S a mi Istenünk minden más vallás istenétől különb. Abban különbözik, hogy a legteljesebb mértékben személyes lény, és a személyességénél fogva határozott erkölcsi lény. Nem halhatatlanná tett ember, akinek műve a világ, s aki a maga fényét adja teremtményeinek. Nem ködös fogalom, nem zavaros összevisszaság, mint sok Keleten tisztelt istenség, hanem a Kinyilatkoztatás által ismert valóság. Akinek akarata sem titok az ember előtt. Bármilyen sötétbe is van burkolva körülöttünk a világ, Isten csupa fény, világosság, szellemi nap, aki felé állandóan tájékozódhat az ember.”

Ennek a tájékozódásnak útja az erkölcsi élet. A keresztény embert tehát az élteti, hogy az értelmes, csodálatos műnek, a Teremtésnek szükséges részese. A világban való léte ennélfogva nem fölösleges, nem céltalan valami, nélküle csonka és hiányos lenne a mindenség. Ezen az alapon felelősnek érzi és tudja magát mindazért, amit gondol és cselekszik.

A keresztények Istene minden népet egyformán és ugyanazzal a programmal hív magához. Nem fenyeget bosszúállással, hanem megbocsájtó szeretetet kínál. Nem a távoli jövő ködében csillogtatja föl a Messiás eljövetelét, hanem beteljesedett ígéret gyanánt; mint az Isten és az ember kiengesztelődésének a kezesét mutatja föl. Nem földi hatalmat, hanem mennyei boldogságot és örök életet ígér a benne hívőnek, s mindenkit egy nagy mű építésére, Isten országának munkálására hív.

Ezért – fogalmazta meg Kuminetz Géza a keresztény ember programját – minden kereszténynek hivatása van. A teremtett világ formálásában Isten meghívott munkatársa, akit éppen ezért a világban kiváltságos szerep és minden más teremtmény fölé emelkedő méltóság illet meg.

 Halasy-Nagy következő megállapítását idézte: „A keresztények Istene egyetlen Isten, aki ezért nem harcolhat más istenekkel. Jóságának túláradása teremteti vele a világot, s benne az embert, akit irigység nélkül a maga képére és hasonlatosságára formál. Nem szolgává, hanem szabaddá teszi, aki egymaga van hivatva dönteni, hogy a jó vagy a rossz irányba akar-e indulni.”

Isten azért sem kényszerít senkit a maga szolgálatára, mert ízig-vérig erkölcsi lény, aki ennek megfelelően erkölcsi közösséget teremt. Nem kényszerrel, hanem az értékesség vonzásával, szabad akaratából kívánja megnyerni az embert céljai munkálására. Az erkölcsi közösségbe Isten minden jószándékú embert meghív.

A kereszténység Európának nemcsak hite, hanem világnézete, és erkölcsiségének alapja. Halasy-Nagy gondolatából látható, hogy a keresztény világfölfogás – ha összehasonlítjuk a fentebb említett másik hárommal – meglehetősen szintetikus jellegű, vagyis a korábbi tipológiák pozitív vonásait magába szívja.

Bár a világnak is megvan a maga szent jellege, azzal együtt, hogy teremtett valóság, mégsem pusztán nyersanyag – folytatta Kuminetz Géza. –  Nem lehet vele kényünk-kedvünk szerint bánni vele. A keresztény szellem tanította meg az embereket a munka becsületére, a keresztény világfölfogás hozta létre a modern tudományt és nyomában azt a technológiát, amely mai állapotába jutott.

Isten a világot és a lelket egyaránt egészséges módon ötvözi. Az ötvözésnek és az arányosságnak az igazi lehetőségi föltétele az, hogy a kereszténység Istene Krisztusban kölcsönadta a látását, a kezét és a szívét. Csak azért tudunk helyesen bánni a világban önmagunkkal és egymással, mert Krisztusban, Krisztus által és Krisztussal valóban Isten szemével látjuk a világot, Isten kezével érintjük a teremtett valóságot és tekintjük testvérnek minden embertársunkat.

Mit mond erről Halasy-Nagy? Ez szép, idilli dolog, de kétezer év alatt sokszor árulói voltunk ennek a nagy eszmének és az eszme szerzőjének, beteljesítőjének, Krisztusnak. Ebből a szempontból fénykornak tekinthetjük a korai középkort. „Utána a krisztusi világosság egyre inkább halványulni kezdett.”  Ennek folyamatáról mondja a szerző:

Első lépés a reneszánsz volt, amely túlságosan a természet és az evilági felé fordította az ember figyelmét, az antikvitás szelleméhez való visszatérés leple alatt. Ezáltal lassan aláásta a keresztény erkölcsiség értékeit, az evilág szépségeit és örömeit dicsőítette a keresztény evilági és túlvilági örömmel szemben.

„A második lépést Descartes tette meg azzal a brutális gondolatával, amellyel radikálisan szétválasztotta a testet és a szellemet. Térségünkben azóta sem jutott a korábbi egységre a gondolkodás.”

Az újkori szellem megjelenése idézte elő a krisztusi világosság elhalványulásának harmadik szakaszát. A deizmus, az elméleti ateizmus már csak az ember történelmi és társadalmi szerepének a fokozásával törődött. A világ kizárólag nyersanyag, amely fölött ki kell vívni az uralmat, s a törekvés célja az, hogyan tud az ember a történelem és a társadalom urává lenni.

És mindennek nyomán valami különös nárcizmus lepte meg az európai embert – írja Halasy-Nagy. – Elégedetten gyönyörködik önmagában. Nem akar tovább látni. Eddig az ember fölötte állt a természetnek, most beléje süllyed, és részévé lesz egy értelmetlen, vak természeti eröktől mozgatott világfolyamatnak. Az egyén kiválik a közösségből, s legfeljebb az érdek vékony szálai fűzik hozzá. A természetfölötti cél elhomályosultával a közösség elveszíti értelmét. Minden egyén a világ céljának és központjának érzi magát. Az individualizmus túlzásai megbontják a régebben elismert erkölcsi közösségek, a család, az állam, az egyház kereteit. S mihelyt az egyén kitépi magát a közösségből, és lebegő helyzetbe jut, elvész szeme elől a hierarchikus rend, amely nélkül egészséges társadalom nem állhat fenn, hiszen ember és ember közt a magára vett feladat és szolgálat különbséget tesz, és érdemeik nem egyenlők. Az organikus társadalomban a kiváltság az érdem jutalma. Minél magasabban áll valaki e hierarchia fokain, annál több szolgálattal tartozik a köznek, mely őt fölemelte. A hierarchia lerombolása és az egyenlőség követelménye nyomán automatizmusokba és bürokráciába fullad minden civilizáció. Az intézmény megmarad, de az éltető szellem kihal belőle.”

Az anyag és a mechanizmus diadalmaskodik a szellemen és az életen, a szám az értéken. Ez a mai ember legnagyobb tragikuma. Ma itt tartunk – állapította meg Kuminetz Géza, majd föltette a kérdést:

„Milyen brutális gazdasági rendet és reduktív tudományt termelt ki az antropocentrikus látásmód? Mindez az egyének sorsában kulminál, szörnyűség lett a vége, eltömegesítette az embert. Mindenki valamiképp egyforma, az ilyen kor nem tűri az igazi személyiséget, nem tűri a helyesen értett másságot.”

A tömegember – egoizmusánál fogva – nem ismer el maga fölött semmiféle tekintélyt, semmiféle értéket, legfeljebb hamis bálványokat. Kedvteléseinek, szórakozásainak él. Diktátorait is csak addig isteníti, amíg azok azt teszik, amit szívesen szeretne, utána föllázad ellenük. A tömegtársadalom megöli az ember igazi énjét, az egyén feloldódik azokban a funkciókban, amelyek a tömeghez kötik.

„Az utilitarisztikus világnézettel függ össze a teljesítménykultusz. Mindenkit azzal szeretünk mérni, mit használ a közösségnek. S minthogy az erős fiatal nagyobb teljesítményekre képes, mint a gyenge öreg, korunkat a fiatalság kultusza jellemzi. Van ebben valami lelki primitivizmus, a történelmi értékek iránti érzéketlenség.”

A mai élet óriási gépezet, amelyben a célszerűség tartja össze a részeket. Senki nem érez senkivel szemben olyan elköteleződést, amely ne volna eltéphető. Fiak az apák ellen, szolgák az urak ellen fordulnak, ha ezt látják célszerűnek.

Az embernek igényei vannak, miközben elhalványult hivatásának tudata, mert az élet mechanizmusa összezilálta. Ezért a tömegemberben tehetetlenségi erő uralkodik. „Nem szeret semmit sem kezdeményezni, szüksége van a vezérre, akitől lendületet kapjon. Emiatt a politikusok és a demagógok kezében játékszerré válik. Akciókba bonyolódik, amelyek értelmével önmaga sincs tisztában. Ez hát a kultúra nélküli ember, aki elpusztítja azokat az értékeket, amelyeket két-háromezer év munkája hódított meg Európa számára.”

Mindezeket összevetve – vonta le a következtetést az előadó – nem mindegy, milyen világnézetet választ az ember. Nagy feladat a mai tömegtársadalmak korában, hogy érezzük ezeknek szorító karmait. A túlszervezett, túlbürokratizált, agymosott közeg talán újra ráébreszt bennünket arra, hogy keressük az igazi világnézetet, és merjünk szakítani a világgal, azzal a világgal, amelyben továbbra is benne kell élnünk, de nem a világból valónak lenni, hanem amikor igazán méltóságos az ember. Az igazi alternatíva tehát minden kor számára a keresztény állásfoglalás.

x