Mit kínál a történelmi regény? 2017. április 27.

Beszélgetés Botos Máté történésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárával

Mit kínál a történelmi regény?
Beszélgetés Botos Máté történésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárával

A történelmi regény funkciója hogyan változott a tizenkilencedik század utolsó harmadától?

Magyarországon a közírók a tizenkilencedik-huszadik század fordulójától számos társadalmi-politikai kérdésben nem közvetlen módon, hanem áttételesen fogalmazták meg – áttételesen kellett megfogalmazniuk – mondanivalójukat. Igaz, ennek korábbi hagyománya is ismert, gondoljunk csak Arany János Walesi bárdok című balladájára. Az irodalmárok műveiket sokszor politikai pamfletek helyett írták meg, s ilyen módon kívántak állást foglalni.
Az ismert régi mondás szerint: minden könyvnek megvan a maga sorsa, és ehhez hasonlóan minden írásnak megvan a maga önmagán túlmutató üzenete is. A lengyel Henryk Sienkiewicz, azon túlmenően, hogy talán legismertebb történelmi regényében, a Quo Vadisban egyetemes kérdést fogalmazott meg, a Tűzzel-vassal című munkájában az akkor nem létező lengyel állam múltjáról írt – 1795 és 1918 között az ország területét felosztotta egymás között Poroszország, Oroszország, és az Osztrák birodalomnak is jutott egy rész –, s ezzel igyekezett fenntartani a nemzettudatot. Honfitársa, Bolesław Prus A fáraó című regényében – a történetet az ókori Egyiptomba helyezve – a korabeli elnyomó cári rendszer kritikáját írta meg. Érdekességként említem, hogy a háború előtti kiadások után 1956-ban, illetve 1957-ben látott napvilágot újra a magyar fordítása. Vajon mire asszociálhattak a magyar olvasók 1956 után?

Milyen szerepet töltött be a történelmi regény a magyar huszadik század első felében?

Az első világháború előtti időszak történelmi regényét a nemzeti-históriai gondolkodás hatotta át. Ami a Feszty körképen vizuálisan jelenik meg, az kelt életre Jókai, később Gárdonyi műveiben: nagyok voltunk, hősök voltunk, ez a közösség fontos dolgokat vitt véghez. 1918–20 előtt valóban mondhattuk ezt, hiszen középhatalomnak számítottunk.

Az 1919-es kommunista puccs, majd Trianon szétzúzta ezt a tudati állapotot...

Az első világháborút követően elveszítettük történelmi nagyságunkat, azokat a történelmi helyszíneket, ahol a magyarság múltjának jelentős eseményei zajlottak; nem kizárólag a magyar nyelvű és identitású lakosságra gondolok, hanem a Szent Korona országaihoz tartozó etnikai csoportokra is. A Trianonnal bekövetkezett hatalmas veszteséget igyekezett pótolni a történelmi regény által teremtett virtuális tér. Móricz Zsigmond Erdély trilógiája nemcsak azért gyönyörű olvasmány, mert hitelesen mutatja be a magyarság történetét az erdélyi fejedelemség virágkorában, hanem visszaadja annak tudatát is, ami a valóságban elveszett. Kós Károly Varjú nemzetsége és mások művei hasonlóan a magyar történelmi múltat konstruálják újra; valamit menteni igyekeznek abból a közösségi identitás-tudatból, amely sajnos már egyre kevésbé létezett. S itt jegyzem meg, sajnálatos, hogy a mai fiatalabb nemzedékek nagy része számára Zólyom, Garamszentbenedek, Óbecse és hasonló földrajzi nevek – a hozzájuk kapcsolódó tudással – már semmit nem jelentenek.
A történelmi regény mellett új könyvek is születtek ebben az időben, mint például Tormay Cécile Bujdosó könyve. Nem történelmi regénynek íródott – az írónő a kommün idején átélt eseményeket rögzítette –, mára azonban történeti dimenziójúvá vált. Hasonló átalakuláson ment át számos mű az elmúlt évszázad alatt. Szabó Dezső a trianoni traumát dolgozta fel az Elsodort faluban, ahogy Móra Ferenc az első világháború tehertételének állított emléket az Ének a búzamezőkrőlben. Az akkori közelmúlt érdekesebbé vált, hiszen nemrég vált visszahozhatatlanná az elveszett nagyság. Ezt az életérzést a korban sikeresen adta át Tormay A régi ház című múltidéző művében.
1919-1920-tól kezdve a magyar történelmi regénynek új szerep jutott; nemzeti történelmünk heroizálásával, a tűnt nagyság ábrázolásával 1920 és 1945 között hozzásegítettek az egyébként érthető revizionista szemlélet fenntartásához.

A második világháború után nyilván megint változott a történelmi regény feladata.

A kommunista hatalomátvétellel végbement társadalom- és történelemkritikai újraértelmezés érintette a regényt is. Ennek ideológiai alapját az jelentette, hogy a múltat nem önmagában kell tekinteni, hanem a kizsákmányoltak és kizsákmányolók ellentétében és harcában. A múltat feldolgozó irodalmi művek – ezt a kifejezést kell használnom – borzalmas voluntarizmusnak lettek az eszközei. Megmagyarázták nekünk például, hogy Dózsa György paraszti (egyébként kisnemesi) származású, kiemelkedő hős volt, miközben az árnyaltabb szemlélet egészen más módon vélekedik a Dózsa-féle lázadásról. Az erőltetetten ideologikus, a fejlődés, a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelmet marxista alapon bemutató, vagy antiklerikális, vallásellenes művek iránt érthetően visszaesett az olvasók érdeklődése.

Ugyanakkor – az ideológiai nyomás ellenére – olyan művek is születtek, amelyek nem illeszkedtek bele ebbe a sorba.

Hamvas Béla Karnevál című regényét – bár nem történeti, hanem családregény – korszakos alkotásnak tekintem, noha csak az 1980-as évek vége felé jelenhetett meg.

Irodalmi szempontból – erényei mellett – kissé túlírtnak tűnik...

Ehhez nyilván hozzájárult, hogy Hamvas kénytelen volt az íróasztalfióknak dolgozni, hiányzott a nyilvánosság visszajelző szerepe. Voltak olyan alkotók, aki ugyancsak nem illeszkedtek bele a korszellembe – az Aczél György-i három T, „támogatott, tiltott, tűrt" kategóriák szerint ez utóbbiba tartoztak –, s éppen különállásuk miatt népszerűségnek örvendtek az olvasók körében. Napjainkban sajnos nemigen olvassák Passuth Lászlót. Veretes stílusa, széleskörű történelmi tájékozottsága miatt a hatvanas, hetvenes években nagy sikere volt – ma mintha nem is létezett volna. Belátom, művei kevésbé cselekményesek, fordulatosak ahhoz viszonyítva, amihez napjainkban hozzászoktunk, de képei, leírásai, párbeszédei majdnem ugyanolyan hitelesek, mint Kodolányi János regényeiben, aki teljes történeti hűségre törekedett. Passuth műveiben jobban érzem az alkotó személyiségét és szemléletét. Kodolányi olvasását kissé nehezíti nyelvi archaizmusa. A vájtabb fülű olvasónak nem okoz ez problémát, de elfogadom, sokkal könnyebb befogadni az olyan szövegeket, amelyek a mai szerzők stílusában íródnak.

Passuthot tehát megtűrték, de a hivatalos kultúrpolitika ellenszenvét talán abban kereshetjük, hogy szellemtörténeti felfogásban írta műveit, mint a történelmi szakmunkák terén Dümmerth Dezső?

Passuth, a katolikus ember sem intellektuálisan, sem egzisztenciálisan nem illeszkedett bele abba a korba. Polgári értékrendet, konzervatív eszményeket követett, számára idegen volt a marxista-leninista szocializmus. Ahogyan sokan mások, ő is pályát módosított a fordulat éve után, kényszerből fordító lett, írói tevékenységét mintegy „mellékesen" végezte.
A Passuth-féle olvasmányokat a hatalom – egyfajta szelepszerepet szánva nekik – megtűrte. Akinek erre volt igénye, ilyen módon kielégíthette. Ma azt mondhatnánk, olyan formája volt ez a szamizdatnak, amelyet az állam engedélyezett. A gondolkodás számított szamizdatnak, nem pedig a tevékenység.
Fekete Istvánnak – Zsellérek címmel – nagy sikerű társadalomkritikai könyve jelent meg a háború előtt. Mivel a kommunista hatalom ismerte gondolkodásmódját, értékrendjét, félreállították, s Fekete ekkor fordult az állatregények felé. De amikor fölkérték egy történelmi kalandregény megírására – a kalandregényen van a hangsúly – a Koppányi aga testamentumával olyan, kevésbé történelmi, mint inkább érdekfeszítő történetet alkotott, amelyet még ma is kézbe vesznek a gyerekek.

1990 után milyen változás figyelhető meg a történelmi regények terén?

Már a nyolcvanas években megjelentek Szentmihályi Szabó Péter történelmi regényfolyamának egyes darabjai (Avarok gyűrűje, A látó és a vak, Édua és Kun László, stb.). Olyan művek születtek, amelyek a nemzeti múltat, a nemzeti történelmet más szempontból próbálják bemutatni. Ekkoriban a marxista-internacionalista hivatalos kultúrával szemben kialakul egy nemzeti ellenkultúra. A nemzeti múlt iránti megújuló érdeklődésbe beleillik a kortárs magyar dráma történeti témaválasztása is: Szabó Magda: Az a szép fényes nap, Weöres Sándor: A kétfejű fenevad c. drámái, de ide köthető az István, a király című rockopera is. Ennek a megújulásnak egy újabb hulláma következik az 1990-es évek első felében. A történelmi regény azonban ekkor – az elfojtás évtizedei után érthetően – nehezen tud vetélkedni a frissen megjelenő, sokszor történelmi „intimitásokat", addig elhallgatott tényeket közlő dokumentációs irodalommal. Kedveltek a szovjet korszakról, Erdélyről, híres emberek szerelmi viszonyairól szóló könyvek. Újdonságként hat Ferdinandy Mihály: Kun László siratása című munkája.
Kétezer után felfutás figyelhető meg, egymás után jelentek meg külföldi kurrens szerzők művei. A magyar írók is elkezdtek régi korokkal foglalkozni. A 2010-es évektől robbanásszerű fejlődést látunk: megjelentek Bán Mór Hunyadiakról szóló regényei, Nemere István egymás után adta ki történelmi regényeit. A hirtelen felfedezett piaci résben megjelenő könyvek már mást akarnak, mint korábban: főleg szórakoztató irodalommá alakulnak. A színvonallal, történelmi hitelességgel kapcsolatban ezért aztán okkal lehetnek fenntartásaink. Ekkor látnak napvilágot Urbánszki László honfoglalás-kori, Árpád-kori történelmi regényei. Népszerűek Kondor Vilmos könyvei, a Szent Korona trilógia vagy a Bűnös város ciklus.
Ezek a kalandregények vagy inkább bűnügyi regények, amelyek történelmi korokban játszódnak, újabb változatai annak, ahogyan a múltat megpróbálják közelebb hozni az olvasóhoz. Kalandos regény az említett Koppányi aga testamentuma, de ma már hozzászoktak az olvasók, hogy valami nagyon izgalmas, nagyon fordulatos legyen, ami leköti őket. Amikor a múltat a bűnözéssel és bűnüldözéssel ötvözik, ebből valami izgalmas jön létre. A külföldi szerzők közül Paul Doherty katolikus iskolaigazgatót, képzett egyiptológust említhetem. Művei elsősorban krimik, történelmi múltba ágyazva, hiteles korképpel. Nagyon jók és hitelesek Steven Saylor, Harry Sidebottom, vagy épp Simon Scarrow római korban játszódó, hasonlóan kalandos regényei.

A történelmi regény hitelessége és a regényes fantázia. Hol húzódik a határ?

Bán Mórral sokat beszélgettünk erről. Szerinte nem lehet ilyen kritériumot megfogalmazni. A bemutatott környezetnek hitelesnek kell lenni. Ha valaki nem folytat hadtörténeti tanulmányokat, mielőtt egy háborúról vagy csatáról ír, biztosan félrecsúszik, hiteltelenné válik az írása.
Egy mindenki által ismert csata leírása bizonyos mértékben költött elemekből áll. Gondoljunk az Egri csillagokra. Az egri vár ostromáról szóló regény – miközben ragaszkodik a történelmi hűséghez – nagyrészt költött elemekből áll. Málta ostromáról is készült történelmi regény. Annak egy része természetszerűleg költött, ami azonban nem teszi feltétlenül hiteltelenné az egész művet.
Wilbur Smith sikeres huszadik századi – kissé ponyvaízű, de azért nem rossz – történeti regényeket írt Afrikáról, majd érdeklődése az ókori Egyiptom felé fordult. Ezekben az utóbbi műveiben rengeteg tárgyi tévedés, naivitás fordul elő, ami hiteltelenné teszi nemcsak a regényeket, hanem sajnos a szerzőt is. Az más kérdés, hogy a sebtében végzett fordítások is sokat ronthatnak a hitelességen. Például, amikor a fáraó harci szekere helyett harckocsiján érkezik meg... Vagy amikor nem azt fordítják, hogy Hatsepszut fáraó megkérdezi a vezérét, hanem azt, hogy „megkérdezi a tábornokot". Az anakronizmusok többet rontanak a hitelességen, mint bármilyen kritika.

A regény a maga dramaturgiai igényei szerint bonyolódik. Meddig feszítheti a történelmi valóság kereteit?

Ahogy az életnek, a történelemnek is van egy látható és egy nem látható menete. A történelmi regényt – szükségszerűen – az az illúzió hatja át, mintha a történetet ott érne véget a valóságban is, ahol a mesélő abbahagyja. Ha valós történelmi szereplőkről írunk, ezzel kissé hamisítunk. Gondoljunk az Egri csillagok szereplőink valós sorsára az ostrom után: Dobót felségsértési perbe fogták, Bornemisszát felakasztották, Mekcseyt – útban hazafelé – parasztok megölték. Az illúzió érdekében – hiszen példaadó hősöket kívánt Gárdonyi elénk állítani –, a történet dramaturgiai lezárásával a törökök elvonulásakor, valamelyest „manipulálta" a valóságot.

Mennyiben megengedett ez?

Úgy kell tekinteni a történelmi valóságra, mint egy keretre. Mint ahogyan műfordítás esetén a versre. A szótagszám, a hangsúlyok, a rímek ugyanúgy megfeleljenek, mint az eredeti nyelven, tartalmilag is azonos legyen – a fordítással mégis egy másik mű születik. A történelem olyan keret, olyan zsák, amelyben meg kell tanulnia futni az írónak, különben nevetségessé válik az igyekezete. De mindenképpen mesélnie kell. Azok a történelmi munkák, amelyek nem mutatják be a személyiséget, annak változásait, az emberek egymás közti érzelmi-akarati viszonyait, nem tekinthetők regénynek.

Ezek inkább ismeretterjesztő munkák?

Igen, történelmi olvasókönyvek, amelyek azért persze lehetnek izgalmasak. A történelmi regénynek azonban olyan funkciója is van, mint a szépirodalmi regényeknek. Ahogyan a szépirodalomban megkülönböztetjük az úgynevezett szórakoztató irodalmat a magas irodalomtól, a történelmi regényen belül is létezik ez a fajta megkülönböztetés. A Passuth és Kodolányi könyvek vagy Mika Waltari művei a történelmi regény kvintesszenciái. Szépirodalmi jellegű, sőt, kimondottan szépirodalmi művek.
A mai olvasói ízlést és szokást tudomásul véve azt látjuk, hogy azok az írások, amelyekben nincs erőszak, vér, egy kis szexualitás, kevésbé vonzóak. Ugyanakkor vannak, akik ezeken, s nem a tankönyvek tételszerűségein keresztül értik meg könnyebben a múltat. Egy jól megformált szereplő vonzóvá, érthetővé teheti régmúlt idők eseményeit.

Történetfilozófiai kérdés: megérthető-e a múlt?

A történelemre sokszor valóban úgy tekintünk, mint amit meg lehet érteni. A jelenkort sem értjük, élünk benne, ezzel kapcsolatban különféle érzéseink támadnak, amelyeket olykor nehéz megfogalmazni. A történelmet úgy kellene felfognunk, ahogy John Lukács tette Évek című munkájában. Meséljünk történeteket róla, hogy az emberek ennek segítségével át tudják élni az elmúlt időket, az akkor élt emberek cselekedeteit, ugyanakkor tudjuk, a történelem egésze mégsem érthető meg. S ha nem érthető meg, legalább átérezhetővé kell tenni. Ebben a történelmi regények – és a filmek vagy különböző játékok – eminens szerepet játszanak.

A kistörténelem vagy a nagytörténelem bemutatása a múlttal foglalkozó könyvek célja?

Az a jó könyv, amely a nagytörténelmet is be tudja mutatni, s ezáltal szélesebb körű üzenetet fogalmaz meg. Olyan korjellemzőket ragad meg, amelyek a mi számunkra is fontosak.

A történelmi regény olvasóinak hősökre van igényük, már-már emberfölötti emberekre?

Úgy látom, Heller Ágnessel vagy Gyáni Gáborral egyetértve, hogy mostanában humanisztikusabbá válnak ezek az alkotások. A hősök esendőek, sokszor tévednek, megbotlanak, majd igyekeznek kikeveredni ebből a helyzetből. A cél, hogy sorsukat átélhető, emberközeli személyiségek legyenek. Aki folyamatosan hős, arra kissé cinikusan tekint az olvasó, hiszen ilyen ember nem létezik.

Jól értem, a történelmi regényt meg kell különböztetnünk a szépirodalmi regénytől? Két különböző műfaji kategóriát jelentenek?

Ken Follet A katedrális című könyvét például hogyan olvassuk? Szépirodalmi műként vagy történelmi regényként? Van, amikor a kettő fedi egymást, más műveket semmiképpen nem neveznék szépirodalomnak. Szórakoztató irodalomnak tekintem a krimiket, amelyek között akadnak klasszikusnak számítók, mégsem tartoznak a szépirodalom körébe. S vannak regények, amelyekben előfordul bűnügy – sőt, központi téma lehet –, mégis szépirodalmiak. Ezekben megjelenik a történelem filozófiája, értékes gondolatokkal, gazdag érzelemvilággal, lélekrajzzal és némi cselekménnyel találkozunk. A történelmi regényben ezzel szemben a cselekmény a fontosabb.

x