Utolsó esély 2017. szeptember 29.

Riportfilm az üldözött keresztényekről

Utolsó esély

Ezzel a címmel rendezték meg azt a filmvetítést az Üldözött Keresztények Megsegítéséért Felelős Helyettes Államtitkárság szervezésében a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen (PPKE), szeptember 27-én, amikor bemutatták Jordan Allot amerikai filmrendező „Our last stand" (Utolsó esélyünk) című alkotását, majd ehhez kapcsolódva Maróth Miklós, a PPKE korábbi dékánja, az MTA rendes tagja tartott előadást.

A riportfilmben az Észak-Irakból származó, az Egyesült Államokba emigrált keresztény riporternő, Helma Adde visszatér az ISIS által részben elfoglalt, a terrorszervezet által folyamatosan veszélyeztetett szülőföldjére, a ma leginkább Kurdisztán néven ismert észak-iraki és a Tigris folyón túli szír területre, ahol keresztények, szunniták, síiták és jazidok hosszú idő óta éltek együtt – s ma a keresztény közösség üldözésének – megsemmisülésének – vagyunk tanúi. A filmben gyermeksorsokon keresztül és felnőttek vallomásainak segítségével jelenik meg a közösség életének drámai képe, amelybe mégis fényt hoz erős, elhatározott hitük.
A vetítést követő előadásában Maróth Miklós a történeti múlt összefüggéseit felvázolva jutott el a közel-keleti keresztények mai sorsáig, és ezzel összefüggésben tárgyalta az Európába irányuló muszlim migrációt és az európai keresztény magatartást.
A professzor bevezetésként korábbi damaszkuszi élményét említette: amikor belépett feleségével az ottani templomba, emlékeztette őt, hogy olyan közösséget találnak, amely már Szent Pál érkezése előtt létezett. Azóta folyamatosan élnek arrafelé keresztények; a nyelvük időközben változott, de maga a közösség nem.
A keresztények között két nemzetiséget találunk – folytatta a professzor –, egyrészt arabokat, másrészt arameusokat, akik ebben az esetben a szíreket jelentik. Amikor veszélyeztetett keresztényeket említünk, egyúttal veszélyeztetett népről is beszélünk. Olyan népről, amely Krisztus előtt a második évezredben tűnt fel ezen a helyen. Óriási kulturális, szellemi és vallási értékeket hoztak létre, amelyeket mindmáig megőriztek, napjainkban azonban végveszélybe kerültek.
Medinában arab törzsek laktak, néhány zsidó törzzsel kiegészítve. Ide menekült Mekkából Mohamed, mert saját törzsének tagjai, saját városának lakói nem fogadták el sem az ő személyét, sem a tanítását. Medinában különböző arab törzsek birtokolták a földet, tehát a megélhetés alapja az ő kezükben volt.
A törzsekről tudjuk, hogy vérségi alapon szerveződnek. Szinte családot alkotnak, mindenki felelős mindenkiért, mások jólétéért, életéért. Ide került be Mohamed, különböző etnikai csoportok kíséretében. Ilyen körülmények között kellett megszerveznie közösségét.
Vallási alapon vitte ezt végbe, de a vallás tagjainak olyan kötelességeket írt elő, amelyek a törzsi társadalom tagjaira vonatkoztak: az egymás iránti szolidaritást, az egymással való törődést, az idegenekkel való szövetkezés tilalmát saját társaik ellenében...
Mohamed szövetséget kötött a zsidó és más törzsekkel. Kikötötte, hogy minden törzs saját törvényei alapján bíráskodhat, minden egyéb ügyet ő elé kellett vinni, így lett az immár vallási alapon szerveződött közösség feje.
Ezzel létrejött a világon az első olyan politikai alakulat, amely vallási alapon szerveződött. A más vallásúak idegen testnek bizonyultak. Ez biztonsági kockázatot jelentett az igazhitű muzulmánok számára. Mohamed, első győztes hadjáratát követően, mondvacsinált ürüggyel felszámolta az első zsidó törzset. Amikor második, elveszett csatája után hazatért, újabb zsidó törzset számolt fel. Harmadik győztes csatája után pedig megsemmisítette a harmadik zsidó törzset is, ezzel tisztán muzulmán közösséget hozott létre.
A medinai alkotmány rendelkezett a nem muszlimok „beépítéséről" a muszlim közössége – zimmi státuszba, másodrendű sorba kényszerítve őket, s ez azóta is mértékadó a muszlim világában. Mohamed nemcsak a Korán, az iszlám igazi forrása révén tanította az embereket, hanem saját cselekedeteivel és mondásaival is, amelyekről úgy gondolja az iszlám közösség, hogy isteni inspirációra születtek. Írásos formájuk tartalmazza a prófétai szunnát, a próféta szokásait. Ezek a szokások a törzsi társadalom talaján álltak, annak etnikai és világnézeti elemeit építették be az iszlámba.
Aki fölveszi az iszlámot, egy törzsbe lép be, egy hetedik század eleji törzsi szokásrendszert követve. Miután a muzulmánok kötelessége Mohamedet utánozni, ezek után nem csoda, hogy az iszlám egész történetében a következőket látjuk: a meghódított keresztény területeken, ahol eredetileg az őshonos keresztények éltek többségben – mint ahogyan ez a filmből is kiderült –, a muszlimok rátelepedtek a keresztényekre, és zimmi státuszba kényszerítették őket.
Miután hit alapján szerveződött a közösség, ebből következően az igazhitűek voltak igazi állampolgárok, a nem igazhitűek másodrendű állampolgárokká váltak (zimmik), akiknek büntetésből adót kellett ezért fizetniük. Ráadásul a Mohamed tevékenységét követő muszlimok, valahányszor felfordulás támadt a világban, ezt mindig valamelyik kisebbségen torolták meg.
A keresztény közösségeket – zimmi státuszban – be tudták építeni a társadalomba, ebből megalkották az önmaguk toleranciájáról szóló képet. Az iszlám, nem is egészen alaptalanul, toleráns vallásnak tünteti fel magát. Ugyanakkor hallgat az időről időre végrehajtott vérengzésekről.
Ez a kettősség mindvégig felismerhető az iszlám történetében, és bizonyos értelemben érthető is, hiszen a keresztények biztonsági kockázatot jelentettek számukra. Nézzük például Törökország első világháborús történetét. Az ott lévő keresztény kisebbségek Oroszországra mint hatalmas patrónusukra tekintettek. Arra az Oroszországra, amely háborúban állt Törökországgal. Ez nem jelenti azt, hogy az örmények elárulták volna a török államot, de – a törökök felfogása szerint – kockázatot jelentettek, tehát fel kellett számolni őket.
A keresztény kisebbség az elmondottak miatt felmorzsolódott a térségben a történelem során, ma már a létéért kell aggódnunk. Amikor a keresztény közösség létéért aggódunk, nemcsak egy vallási közösségért, hanem egy olyan népért aggódunk, amely – mint említettem – több ezer éve őshonosként él azon a földön. Most a szemünk előtt számolják fel, a mi teljes részvétlenségünk mellett!
A film – folytatta Maróth Miklós – nem közvetítette ezt a tragikus helyzetet, ugyanakkor az ott élők erős hitét sugározta. A fölszámolás szélére jutott keresztény közösség olyan erős hittel rendelkezik, úgy képes megszervezni magát, ahogyan mi itt, Európában el sem tudjuk képzelni. Közben hajlamosak vagyunk erre a keresztény közösségre, amennyiben nem a római katolikus anyaszentegyházhoz tartozik, eretnekként tekinteni, és levenni róluk a kezünket.
Ezek az emberek olyan mentalitást, olyan gondolkodást őriztek meg a kereszténységből, amely a mi kereszténységünkre is jellemző volt a korai korszakban, a római birodalomban, amikor a kereszténység szeretetközösséget, szolidáris közösséget jelentett. A római birodalomban a barbárokkal folytatott háborúban, ha egy katona fogságba esett, az állam nem törődött vele tovább. A keresztények ezzel szemben kiváltották a foglyaikat. Egyetlen más vallás sem törődött híveinek evilági jólétével, csak a kereszténység.
Ez a mentalitás később megváltozott az európai kereszténységben. Feudális egyház lett, ám a keleti keresztény közösség megmaradt eredetiségében. A keleti kereszténység megőrzött valamit a korai keresztény szellemből, megőrizte a hitét, amelyet mi, Nyugaton elveszítettünk.
A filmben látott emberek hisznek abban, hogy újraélednek, hisznek a nyugati segítségben, de hatalmasat fognak csalódni – tette hozzá a professzor sajnálattal. Hisznek önmagukban, hisznek abban, hogy Jézus ott áll fölöttük, védelmezi őket, ezért túl fogják élni a mostani tragikus időket is.
A huszonegy, Líbiában kivégzett kopt mártírnak felajánlották, hogy térjenek át az iszlámra, és akkor életben maradnak. Egész Európában találnánk-e huszonegy olyan keresztényt, akik hitük alapján vállalnák az ő sorsukat?
Mostanában számolták fel a kereszténységet Nisibisben, amely a szíreknek, a keleti keresztényeknek az egyik legfontosabb vallási, oktatási, kulturális központja volt – a szemünk előtt ment ez végbe, s mi nem szóltunk egy szót sem.
Maróth Miklós ezek után a jelenlegi európai helyzetről – az iméntiekkel összefüggésben – a következőket mondta:
A keresztény államok szervezésének alapja a jog. Az Egyesült Államokban mire büszkék az emberek? Az alkotmányra. Mert a jog tartja össze a sokféle nemzetiségű és kultúrájú embert. A magyar Szent Korona, ha lehántjuk róla a rá aggatott badarságokat, mit mutat? Azt, hogy a magyar Szent Korona a magyar jogrend szimbóluma, tehát a magyarságot is a jogrend tartja össze.
Mit látunk manapság egyre nagyobb erővel Európában? Azt, hogy az iszlám mindinkább követeli a saria bevezetését. Miért követeli? Azért, mert – visszautalok a korábbiakra – annak idején, az ő területükön a különböző közösségek saját jogrendjük alapján élhettek. A keresztények és a zsidók is belső rendjüket követték. Ahogyan ők bántak a kisebbségekkel, úgy gondolják, úgy kell bánni az ő kisebbségükkel is Európában.
Arról azonban nem vesznek tudomást: ha közös jogrend alkotja az államokat, akkor oda nem lehet bevezetni egy másik jogot, mert ez fölborítja a jogrendet. Lesznek, akikre vonatkozik a törvény, és lesznek, akikre nem vonatkozik.
A saria nem a római joghoz, hanem a mi kánonjogunkhoz hasonlítható. Ha az iszlám követeli a saria bevezetését az államok rendjébe, a keresztényeknek követelniük kellene a kánonjog bevezetését; ami az európai jogállam végét jelentené. Véget vetne mindannak, amin az európai politikai élet alapul, immár több mint kétezer év óta.
Amikor ilyen követeléseket hallunk, figyelembe kell vennünk, hogy a muszlimok a próféta mintáját követik. Ugyanezt akarják kiterjeszteni most Európára. És Európában mit találnak? Tehetetlen embereket. Olyan embereket, akik érvelni sem képesek velük szemben, nincs hitük, nincs kultúrájuk, mert mindent föladtak és föladnak – állapította meg a professzor kritikus hangon.
Mi folyik a Balkánon? Az Oszmán Birodalom helyreállítása. Milyen módszerekkel? Egyelőre nem katonákat küldenek, hanem mecseteket építenek. A mecsetekben megjelennek az iszlám vallástudósai. Mindenütt létrejönnek a muzulmán sejtek. Bukaresten is mecset épül... Magyarországon Szigetváron akartak – az emlékmű ürügyén – imahelyet kialakítani, most a Gül baba türbénél szeretnének. A magyar kormány egyelőre ellenáll nekik.
Az oszmán reorganizációs törekvéssel versenyt fut Szaúd-Arábia. 2015-ben, amikor Európába érkezett 1,5 millió muzulmán, Szaúd-Arábia támogatásként, segítségként 1500 mecset felépítését ígérte; mert ki akarta egészíteni a bevándorolt emberek hódítását a szellemi hódítással.
Amikor Oroszország az ortodox egyházon keresztül próbál betörni a balkáni politikába – és nem is sikertelenül –, amikor a törökök az iszlámon keresztül, akkor mi, akik arról beszélünk, hogy ezek a balkáni országok esetleg az Európai Unióhoz csatlakoznak, mit tudunk kínálni nekik? Európai értékként a homoszexuális házasságot, s hogy a gyerekek nem tudják, milyen neműek. Ezt tudjuk nyújtani – ez lenne az a kultúra, amellyel meg akarjuk őrizni azonosságunkat?
Látjuk, milyen tragikus a keleti keresztények sorsa – közben mi talán nem is tudunk annyira optimisták lenni, mint ők a saját jövőjüket illetően. Nekünk kellene tanulni tőlük. Nekünk kellene elsajátítanunk azt az optimizmust, azt az erőt, azt az önfeláldozást, amellyel az iszlám gyűrűjében kitartanak minden nap. A filmben láttuk, mekkora kereszt van a falon, kívül! Nem házon belül, hanem kívül. Mi meg nem merjük megvallani a hitünket Európában.
A film a szorongatott sorsú keleti keresztények sorsán keresztül – összegezte Maróth Miklós – azt közvetíti számunkra, hogy szolidárisnak kell(ene) mutatkoznunk a keleti keresztényekkel szemben, és erőt merítenünk az ő hitükből. Ellenkező esetben hiába készült el a film.

 

x