Visszaállítani a világ eredeti szépségét és épségét 2017. március 6.

Czigány György előadása Ottlik Gézáról

Visszaállítani a világ eredeti szépségét és épségét
Czigány György előadása Ottlik Gézáról

Évek óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem ad otthont a Szent István Társulat estjeinek, amikor is a magyar szellemi élet jelentős személyiségei szabad előadást tartanak. A helyszín nem véletlen: az egyetem rektori épülete korábban, az államosításig a Szent István Társulat székházaként működött. Legutóbb, február 27-én Czigány György, a korábbról ismert rádiós és tévés személyiség, s nem feledendő, a nagyszerű költő, az Újhold nemzedék tagja a barát, Ottlik Géza, az ikonikus Iskola a határon című regény írójának alakját idézte meg.

Ottlik Géza

 

Czigány György az előadás címében máris megadja az alapvető távlatot, amely egy művész – és minden ember – esetében megragadja az élet valóságos dimenzióját: Ottlik Géza és a csillagos ég... Jelen van-e műveiben Jézus?
Annak idején a Vigília folyóirat körkérdést intézett jó néhány művészhez, tudóshoz: Kicsoda nekem Jézus? Ottlik a maga tömörségével, életműve sem terjedelmes, mégis – különösen iskolakönyve – időtálló, az eredetileg matematikát tanult ember összefogás-igényével és sűrítő hajlamával a következőképpen válaszolt:
„Ha jól értettem, a kérdés nem az, hogy mit jelent Jézus a világnak, az emberiségnek, az elmúlt és eljövendő évezredeknek, hanem hogy nekem, személyesen, budapesti lakosnak kicsoda Ő, akkor könnyű válaszolni rá. Uram és Megváltóm. Miként arra a kérdésre is van felelet, van szó, hogy például ki volt nekem egy kecskeméti születésű Szabó Erzsébet Ottlik Gézáné. Anyám. Fölöttem pedig a csillagos ég. De hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem válaszolni nem tudok rá. Nem is tartozik másra, bizalmas magánügye kettőnknek, nekem és a csillagos égnek. Az emberi nyelv eddigi jelentéskészlete, összetételének szabályai, gondolkodásunk meglévő fogalmi felszerelése nem teszi lehetővé, hogy ilyen – nyelven inneni és nyelven túli, intuitíve megragadható – tartalmakat kifejezzünk."
Ezzel a valóban tömör összefoglalással Ottlik máris az ismeretelmélet és nyelvfilozófia vizeire evezett. Az újnak és legújabbnak nevezett kor racionalista és relativizáló (mindent megkérdőjelező) hajlamának idején folytonosan visszatérő, töprengésre és kétkedő vagy nagyon is határozott válaszokra bátorodó fölvetés: meddig tart az emberi megismerés, s a nyelv mennyiben alkalmas a valóság kifejezésére?
Ottlik azzal, hogy úgy fogalmaz: „ki nekem", majd pedig „mit jelent nekem", máris feloldja – kompromisszum nélkül – az élet teljességére, tehát az úgynevezett végső kérdésekre vonatkozó bizonytalanságot. A ki-re tényszerű meghatározás következik: Uram és Megváltóm. A mit jelent-re pedig azzal a személyességgel, az ember fogalomkészletén túlmutató, de megint csak tényszerűséggel válaszol, amit a misztérium jelent minden ember számára; amely áthatja életét, még akkor is, ha sokáig, akár élete legnagyobb idejében nem is gondol rá, vagy tudatosan igyekszik távol tartani magától.
Ottlik az ember és a misztérium szinte szerelmes közelségében és együttlétében tudja elképzelni önmaga létezését. S máris értjük azt az összefüggésrendszert, amelyben alkotói törekvését igyekszik megvalósítani, Czigány György szavaival: „Az író – szerinte – a világ eredeti szépségét és teljességét igyekszik versben, regényben visszaállítani, a szövegbe beáramló hallgatások segítségével. A Vigíliának adott nyilatkozatát ezek után így fejezte be Ottlik: „Ha pedig nincs benne művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagoktól szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról –, hanem valóságosan. Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép, hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit."
Költői megfogalmazás a szűkszavú prózaírótól. De hiszen nem is a műfaji határok a meghatározóak, hanem ahogy a szintén újholdas nemzedékhez tartozó Pilinszky János fogalmazott, amikor terjedelmileg vékonynak tetsző életművére utaltak: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap szárnyával, hanem hogy íveljen."
Czigány György továbbviszi az ottliki gondolatot, a következőképpen: „A vers, a regény, ha remekmű: zeneként elvont darabkája, fölfedezése a létnek." (Itt egy közbevetés kívánkozik: a lét és a létezés heideggeri megkülönböztetése, amely szerint a létező részesedik a létből – keresztény szóhasználattal: az ember részesedik Isten valóságából.) Majd Czigány György így folytatja: „És akkor is misztérium (mármint a remekmű), ha a szó szerinti valóság profán képei, gondolatai szövik át anyagát."

Czigány György


Mindent megkérdőjelező, szó-zajártalmas világunkban érdemes odafigyelni erre: a művészet – ha valóban annak nevezhető – nem nélkülözheti a megrendülést, a misztériumot. Ha ez hiányzik belőle, s egyesek szabadon átvágják a szófolyamok gátját, hadd áradjon korlátlanul, irány nélkül a nyelvi anyag, s ez az „árvíz" majd megteremti önmaga okát, értelmét és célját, akkor Aquniói Szent Tamástól véve a fordulatot: „minden csak pelyva". Amelyet magával ragad és szétszór az első szellő.
Czigány György is elidőzik annál a kérdésnél (amelyet az iménti gondolatokhoz kötve feltesznek): „Vannak-e, lehetnek-e katolikus költők, írók? A keresztény élmény nagyjai – úgy tetszik – nemmel felelnek. Rónay György, Pilinszky János, Tűz Tamás nem tartotta magát katolikus költőnek. Költők voltak ők egyetemes értelemben, akiknek versei, írásai maguk álltak helyt a kereszténység eszmevilágában, szakrális valóságában, esetleg teológiai töredékességgel, de költői teljességgel. Az úgynevezett katolikus költő, író művészetének egyik lehetséges veszélye, hogy a szerző eleve birtokosa, megvallója annak az igazságnak, amit talán töredékesen, tükör által homályosan, de a mű erői által kellene fölfedeznie. Izzásban, érésben. Ellenpontok által válik az élmény ereje művészi tetté, verssé, regénnyé. A még mindig tartó teremtés részeként. Misztikus módon járhatják át a profán, akár pogánynak mondható, lázadónak látszó, a reménytelenséget szertekiáltó szavak is a remekmű anyagát. A költő eszköze, médiuma, tárgya, s tehetsége ajándékával teremtője a versnek, de a mű többet tud nála, s talán szerzője szándéka ellenére is kihívhatja, kikényszerítheti (valamiféle mennyei hitel által) az anyag megszentelődésének kegyelmét."
Reménytelenséget szertekiáltó szavak: nem ezekkel találkozunk Danténál ("ki itt belépsz..."), Adynál („Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem..."), de ugyanezt ismerjük fel a most kétszáz éve született Arany Jánosnál is („Az életet már megjártam. Többnyire csak gyalog jártam.")
A mű többet tud költőjénél. Igen, többet, hiszen abban a misztérium-tűzben született, amelyben megmutatkozik az ember többlete, nyitottsága a végtelenre, az istenbefogadásra. Az ember megfeszül jelenlegi, zárt rendszerű létezés-állapot valósága és a lehetségesként – lehet! – tudott (ésszel és hittel megismerhető) végtelenül nyitott reménye között.
Ottlik ezt így fogalmazta meg, idézi Czigány György: „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkodni sem. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén (és ez nem a pesszimistának tekinthető wittgensteini hallgatás, teszem hozzá én, e sorok írója) – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelenségekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentés-rendszerével: versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegbe beáramló hallgatásokkal sikerülhet."
S ez a hallgatás nem reménytelen hallgatás, hanem a világ eredeti szépsége és épsége előtt megmutatkozó csönd: az istenszeretet, a teljesség-szeretet csöndje, azé a misztériumé, amelynek részese, de nem birtokosa az ember. Ám a részesülő mégis boldoggá válhat, mert tudomása van az egészről, s ennek a részesedésnek a realitása: istenképiségünk. A művészet – ezt közvetítik Ottlik nyilatkozatai és Czigány György megfogalmazása – ebben a reális, misztérium-reális térben nyerheti el kifejezési lehetőségét.

x