Frans Daneels O.Praem.

A 2017. október 16-án megrendezésre került Pázmány Napnak külön jelentőséget adott, hogy a Pázmány Péter által alapított egyetem – amely huszonöt éve katolikus egyetemként működik – „új, az oktatók és a hallgatók elé példaként állítható díszdoktorral gazdagodik" – fogalmazott a rektor, amikor átnyújtotta S.E.R. Frans Daneels O.Praem. érseknek, az Apostoli Szignatúra emeritus titkárának, az Apostoli Szignatúra Legfelsőbb Bíróság tagjának, a kánonjogi eljárásjog és a szentszéki joggyakorlat kiemelkedő művelőjének a megtisztelő címről szóló diplomát.

Egyetemünk díszdoktorai közt – kezdte laudáló szavait Kuminetz Géza – számos a kánonjogász, például José Tomas Martin de Agar és Bronislaw Zubert professzor, akik közt több bíboros és püspök is van: így Urbano Navarrete, Zenon Grocholewski, Rouco Varela bíboros és Andzei Dzsega püspök urak. Mától e neves személyiségek közt lesz Frans Daneels érsek úr is, aki 1941-ben született a belgiumi Kapellen-ben.
Érettségi után, 1959-ben lépett be a premontrei rendbe, majd 1966-ban szentelték pappá. A római Pápai Gergely Egyetemen szerzett kánonjogi doktorátust 1971-ben. 1975-1987 között kánonjogot tanított a rend averbode-i apátságában, illetve ugyanott ellátta a plébánosi és esperesi teendőket is. 1982-ben a rend általános prokurátora lett Rómában. 1985-2005 között a Gergely Egyetem vendégprofesszora, ahol perjogot tanított. 1987-től dolgozott az Apostoli Szignatúrán, előbb helyettes ügyészként, majd két évvel később ügyészként, egészen 2008-ig, amikor is titkára lett ugyanennek a dikasztériumnak. Még ugyanabban az évben püspökké szentelték, majd 2012-ben érseki méltóságra emelte XVI. Benedek pápa. 2016-ban, életkorára tekintettel, Ferenc pápa nyugdíjba helyezte.
Az életút főbb állomásainak említése után szabadjon felidézni valami személyeset. Érsek úr egykor tanított engem, illetve egy alkalommal, 2004-ben a Kánonjogi Posztgraduális Intézet vendégelőadója volt. Előadásaiból látszott, hogy nemcsak a tárgyban, hanem a latin nyelvben is nagyon otthon van. Amikor pedig a Kánonjogi Posztgraduális Intézet konferenciájának meghívott előadója volt 2004-ben, többek közt tréfásan elmondta, hogy legalább három, illetve négyféle doktorátus létezik Rómában: a doctor scientiae causa és a doctor honoris causa mellett létezik a doctor misericordiae és a coloris causa is.
Díszdoktori címet általában olyan embereknek adományozunk, akik – ha kivételesen nem is lettek korábban doctores – tudományukat, művészi tevékenységüket alkotó módon, vagyis az emberi kultúrát gazdagítva művelték. A korábbi tudományos művek után szinte csak perjogi munkák jelzik a kitüntetett tudományos munkásságát. „A hivatal szabta feladat ugyanis jelentősen alakítja a hivatással járó követelmények teljesítésének, illetve a választott szaktudomány művelésének útját és módját. Mi kívántatik meg egy igazi tudóstól és egy katolikus püspöktől? A kérdés első felére Wilhelm Röpke 20. századi német közgazdász professzor gondolataival közelítem meg a válaszadást. A tudós tisztelje tudományát, amely tisztelet 'természetesen nem a veszély méltóságán alapszik. A szanszkrit nyelv kutatójától nem várjuk el a katona vagy a tengerész bátorságát, aki hivatásból fizikai életveszélynek teszi ki magát. A tudós más értelemben vett bátorságát akkor ismerjük fel, ha megértettük, hogy az igazság adja a tudomány méltóságát... Arról van szó, hogy akárcsak a félelem esetében, általánosan emberi gyöngeség előnyök reményében vagy hátrányok fenyegetésétől félve az igazságról, még inkább annak bátor hirdetéséről lemondani. A tudomány méltósága azon áll vagy bukik, hogy valódi szolgái képesek-e az igazság javára az érdek befolyásáról lemondani. Csak aki ennek a követelménynek megfelel, részesül a tudomány méltóságában, teljesíti a tudomány kiváltságos szolgálatából fakadó kötelességét, csak neki van kilátása arra, hogy a közösség szolgálatában a nobilitas naturalis tagjai sorába léphessen... A tudós ugyanakkor ostoba volna, ha azt gondolná, hogy az objektív igazság birtokában van. Számára nem szégyen, ha tévedésen kapják. Azt mindenesetre elvárhatja, hogy ne gyanúsítsák az őszinteség hiányával, és elismerjék, hogy az igazságot keresi. A bíróhoz hasonlóan feltétlen és hatékony védelemre méltó joga van arra, hogy ítélete, illetőleg tárgyilagos kritikája miatt személyi becsületét ne érhesse a megvesztegethetőség, a gyávaság vagy a politikai érzelmi kötődés vádja'.
"Frans Daneels érsek úr írásait forgatva megtalálhatjuk bennük egyrészt az igazságnak ezt a tiszteletét, a (ma már oly ritka) józan ítélőképességgel együtt, másrészt a felismert igazság bátor kimondásának készségét is. Az igazság kiderítése sokszor fáradságos úton-módon történik. A problémának utána kell járni, a történelmi hátteret meg kell ismerni. Ennek a módszernek, vagyis az eljárásnak alaposnak kell lennie. Felfedezhető munkásságában ez az alaposság, valamint az a komplex látásmód, mely szerint adott jelenségnek sok és sokféle oka lehet, s adott tényállás sok és sokféle következtetésre adhat okot. Ma talán csak a kanonisták (vagy tán köztük is csak egy kisebb csoport?) tudják, de száz éve a katolikus egyházban a szent tudományok szinte minden jelentős képviselője és püspökei is értették még és vallották, hogy az Egyház erejét, vagyis tevékenységének hatékonyságát, mai szóval evangelizáló működésének hitelességét nem annyira a doktrína, hanem a diszciplína valóban egységes és rugalmas érvényesítése adja. Frans Daneels érsek úr tevékenységét, elméletben és gyakorlatban egyaránt, ez a belátás, a diszciplína betűjének és szellemének rugalmas, vagyis egyszerre igazságos és irgalmas érvényesítése vezérelte. Tudta, hogy elméletnek és gyakorlatnak nem szabad egymással ellentmondásba kerülnie. Hol a gyakorlatnak kell alakítania a jogot, hol meg a helyes doktrínához kell igazítani a gyakorlatot. Talán az elmélet és a gyakorlat ilyen egységben látása miatt kapta épp ő azt a kényes feladatot, hogy a Dignitatis Connubii, vagyis a házassági semmisségi perek instrukciója készítésének szakmai bizottságában ellássa a vezető szerepet."
Frans Daneels érsek úr írásaiban bátran hangoztatta, hogy ma az egyházi diszciplínával és ezáltal magával az egyház életével kapcsolatos problémák fő okai az alábbiak: a már említett diszciplína helyének és rendeltetésének homályos látása, valamint a bátortalanság, vagyis az előírt normák erélyes érvényesítésétől való félelem, illetve a valóban felkészült szakemberek, a kanonisták hiánya.
Mint a gyakorlatot ismerő szakember, mindig szívesen fordult a praxis elemzésének és kiértékelésének módszeréhez. A praxis ugyanis jelzi a valós életet, s talán épp ebből adódóan egyszerre értelmezi is a jogot, meg bizonyos értelemben alkotja is azt.
„Tudta, hogy az igazság kiderítéséhez feltétlenül szükséges az eljárás mind formális, mind materiális alapossága, teljessége. Olykor nagy tapintattal, de határozottan észrevételezett nagyszerű, de egyoldalú vagy a fogalmak kellő meg nem értésén alapuló szakmai munkákat."
Mindent összevetve – folytatta Kuminetz professzor – Daneels érsek úr tudományos írásaiban igen értékes szakmai életművel és az egyházi igazságszolgáltatás bátor érvényesítőjével és védelmezőjével találkozunk.
„Befejezésként válaszolnék arra a felvetett kérdésre, hogy mi kívántatik meg egy katolikus püspöktől, még akkor is, ha már nincs egyházi hivatala? Ő élete végéig apostolutód marad, s ennek erejében az egyház tanításának és fegyelmi rendjének hiteles tanítója és értelmezője, akinek élettapasztalatát, bölcsességét kell megosztania a kortársakkal és az utókorral. Ez szerencsére nem hivatalhoz kötött püspöki feladat. Frans Daneels professzor és érsek úrnak, midőn szakmai érdemeit egyetemünk, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem díszdoktori cím adományozásával ismeri el, kívánunk e nemes feladathoz, ehhez az összegezéshez még éveket és alkotó kedvet."

x