THE FIRST INTERNATIONAL CONFERENCE ON NATIONS UNDER GENOCIDE 2017. április 19.

Nemzetközi konferencia a népirtásokról a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) az erbili Salahaddin Egyetemmel együttműködve, az Üldözött Keresztények Megsegítéséért Felelős Helyettes Államtitkárság támogatásával április 19. – 21. között nemzetközi tudományos találkozót rendezett. A tanácskozás címe – Első nemzetközi konferencia a népirtást elszenvedett népekről – már jelezte, hogy a legújabb kor, különösen a huszadik század, napjainkig tartó egyik legsúlyosabb problémájáról van szó.

Szuromi Szabolcs, a PPKE rektora megnyitójában emlékeztetett: a népirtás, egyes népek, népcsoportok áttelepítése, kitelepítése, adott esetben kiirtása, az, hogy a gyermekeket elszakítják szüleiktől és átnevelik egy másik kultúrába, sajnos sok évszázados jelenség. Az ókori időktől kezdve találkozunk ilyen jelenségekkel, de korábban jogi értelemben nem definiálták ezeket az eljárásokat. Az 1948-as ENSZ egyezmény szól először a népirtásról és annak megbüntetéséről. Napjainkig tart a vita – folytatta Szuromi professzor –, hogy mit soroljunk a genocídiumok, a népirtások körébe, s mi az, ami „csak" háborús vagy emberiesség elleni cselekménynek tekinthető. A genocídium fogalmát nem szabad túlságosan kiszélesíteni, mert ez azzal a veszéllyel jár, hogy megszünteti annak valódi értelmét, s így súlyát veszíti. Ugyanakkor kijelentette: elfogadhatatlan, emberhez nem méltó, az egyetemes humanitás ellen szól minden, deportálásra, kitelepítésre, népirtásra irányuló szándék.
Ötvös István, a PPKE professzora, a konferencia levezető elnöke úgy fogalmazott: a háromnapos tanácskozás hozzásegített a népirtás (genocídium), az etnikai tisztogatás, az emberiesség elleni bűncselekmények fogalmi tisztázásához. Mint Abna Ermia, kopt pátriárka fogalmazott: a határok erőszakos megváltoztatása, a nem szervesen, hanem külső, sokszor nagyhatalmi politikai érdekből létrejött államok születése egyenes utat jelent a népirtáshoz, az etnikai tisztogatáshoz. Számos alkalommal találkozunk drámai történelmi példákkal, amikor olyan közösségek, amelyek nem óhajtanának együtt élni, nagyhatalmi érdektől vezérelve mégis erre kényszerülnek, s ez vallási, illetve etnikai összeütközésekhez vezethet.
Ötvös István bevezető előadásában feltette a kérdést: mikor és mi változott meg a politikában ahhoz, hogy a deportálás, az etnikai tisztogatás, sőt, a népirtás elfogadható eszköznek tűnjön a politikusok szemében? Arra a következtetésre jutott, hogy két irányú, alapvető változásról beszélhetünk a francia forradalom óta. Az egyik a politika tömegesedése. A tizennyolcadik század végétől a tömeg politikai véleménye sokkal fontosabbá vált, mint korábban bármikor. Ettől kezdve a politikai ellenfelek kiiktatására a tömeges terror eszközét használták.
A változás másik forrásának az tekinthető, hogy a francia forradalom idején jelent meg a totális háború gondolata. Ezt később Clausewitz foglalta írásba A háborúról című művében: a háború célja nemcsak az ellenséges haderő szétzúzása, hanem az ellenség megfosztása az ellenállás képességétől. Abban a pillanatban, amikor tehát tömegpolitikát gyakorol valaki, tömegesen akarja megfosztani az ellenséget az ellenállás képességétől, sokszor a kitelepítés, a fizikailag megsemmisítés eszközéhez folyamodik; nem csupán az ellenséges hadsereget, hanem azokat a társadalmi, etnikai, vallási csoportokat is meg kívánja törni, amelyekről feltételezhető, hogy ellenzik a rájuk kényszerített hatalmi akaratot. A szovjet történelemben, a német nácizmus történetében és akár napjaink egyes közel-keleti eseményeiben – folytatta Ötvös István – egyértelműen látni lehet ezt, s ilyen értelemben a modern kori agresszió elválik az ókori áttelepítések, kitelepítések, genocídiumok történetétől, éppen azért, mert az előbbiek esetében másféle politikai cél hívta életre.
A konferencia előadói elsősorban a huszadik századi népirtások történetével foglalkoztak Közép-és Kelet Európában, illetve a Közel-Keleten. Több előadó idézte Raphael Lemkin professzort, aki 1943-ban alkotta meg a népirtás, a genocídium fogalmát a görög genos – faj vagy törzs –, illetve a latin cide, ölni szavakból.
A konferencia foglalkozott az örmények elleni török fellépéssel az első világháború idején, a kurd, a jazidi kisebbség helyzetével, a közel-keleti, ősi keresztény közösségek sorsával, a náci Németország és a Szovjetunió által elkövetett népek, népcsoportok elleni erőszakról, valamint a holokausztról.
Nicodemus Daoud Matti Sharaf szír ortodox pátriárka hangsúlyozta: a konferencia egyik célja, hogy felhívja a figyelmet arra, mi történik ma valójában Közel-Keleten. A moszuli – ősi, arámi nyelvű –, korábban milliós keresztény közösség mára töredékére olvadt, s fennáll a veszélye, hogy végleg eltűnik ez a keresztény kultúra. Az ISIS – az Iszlám Államnak nevezett terrorszervezet – elől a pátriárka is menekülni kényszerült Erbilbe, s ott igyekszik újraszervezni a közösséget.
Mohammed Ihsan, az erbili Nemzetközi Egyetem tanára a kurdok ellen több alkalommal végrehajtott népirtásról beszélt a Szaddam Husszein rezsim idején: 1979-ben, 1983-ban, majd 1987-88-ban. Hangsúlyozta: Szaddam ezt egyedül képtelen lett volna végrehajtani, ehhez meg kellett nyernie a társadalom egy részének támogatását, kiépíteni azt a gépezetet, amely kiszolgálta őt és politikáját.
A kurd néppel szemben Irakban elkövetett rémtettekkel kapcsolatban folytattak ugyan vizsgálatokat, néhány tömegsírt is feltártak, de sok ezer ember haláláért csak néhány embert vontak felelősségre. Mohammed Ihsan feltette a kérdést: vajon hogyan tudja a kurd társadalom feldolgozni az őt ért traumát? Azt kérte, a kurdok bocsássanak meg, de sose felejtsék el a történteket. Úgy gondolja, minden olyan nép, amely átélte az ellen irányuló genocídiumot – és ez érvényes a kurdokra –, csak úgy védhető meg a jövőben, ha önálló államalakulatot hozhatnak létre, amely már képes megvédeni saját állampolgárait. A több országban élő kurdoknak máig nincs önálló állama.
Több iraki kurd előadó – saját népük sorsára hivatkozva – kiemelte: a mesterségesen létrehozott államok előbb-utóbb etnikai, vallási összeütközésekhez vezethetnek. Napjainkban is ennek a tragikus folyamatnak lehetünk szemtanúi a közel-keleti térségben.
Külön szekció foglalkozott a jazid kisebbség sorsával. Firmesk Murad Haso Kurdisztánból röviden ismertette népe történetét. A jazidok kurd nyelvet beszélő őshonos népcsoport a Közel-Keleten. Iszlám hitükben egyes elemek a zoroasztrizmusból és a hinduizmusból, tehát Perzsiából és Indiából, bizonyos vonások az ősi mezopotámiai hagyományokból származnak. Napimádóknak is nevezik őket, mert a nap felé fordulva imádkoznak. A jazid vallás nem térítő jellegű. Toleráns minden olyan vallással szemben, amely az emberiség békéjét és boldogságát hirdeti.
A jazid népcsoport története során folyamatosan vallási üldözést és politikai genocídiumot volt kénytelen elviselni több oldalról. A velük szemben fellépő szélsőségesek szerint a jazidok megölése „tisztességes" gyilkosságnak tekinthető. Az állandó félelem miatt zárt közösségekben, Irak északnyugati hegyvidékein, illetve Szíriában, Örményországban és Törökországban élnek.
Az Ottomán Birodalom a 18-19. században 72 alkalommal indított ellenük véres, megsemmisítésre irányuló támadást. 2007-ben sokan váltak közülük az Al-Kaida áldozataivá. 2014-ben az Iszlám Állam megtámadta Észak-Irakban a főként jazidok által lakott Sinjart. Vallási kényszernek vetették alá őket, ellenkező esetben halál várt rájuk. A fiatal lányokat és nőket szexrabszolgának hurcolták el, a fiatal férfiakat pedig dzsihadista katonai szolgálatra kényszerítették. Aki tudott – mintegy 70 ezer lakos –, elmenekült Kurdisztánba, Szíriába vagy Törökországba.
Annak ellenére üldözték őket – mutatott rá több előadó az erbili Salahaddin Egyetemről –, hogy a jazidok muszlim vallásúak. Politikai szempontból a pánarab Baath Párt határozza meg a térség életét, amely arab és muszlim fogalmi kategóriák szerint gondolkodik, s akik nem felelnek meg ezeknek – a jazidok ugyan muszlimok, de nem arabok! –, azok ellen erőszakosan lépnek fel, ami kimeríti a népirtás fogalmát.
A keleti keresztényeket napjainkban érő, vallási indíttatású genocídiummal kapcsolatban Anba Ermia kopt pátriárka a mostanában Egyiptomban történt gyilkos robbantásokról és merényletekről beszélt. Arra hívta fel a figyelmet, hogy össze kell fogni annak érdekében, hogy a keresztényüldözés nehogy átterjedjen Európára is.
Speidl Bianka, a Migráció Kutató Intézet munkatársa az iszlám vallási szövegeknek azt a fajta értelmezését, s ennek ideológiáját mutatta be, amelynek nevében az atrocitásokat elkövetik.
Számos, erőszakra utaló kifejezés található a Koránban és más iratokban, és ilyen értelemben nem különböznek a kereszténység vagy a zsidóság szent irataitól, hiszen azokban is számos, az ellenséggel szemben bűnös cselekedetre való felhívás fordul elő. A Korán radikális konzervatív értelmezése (szalafiták, hambariták) – kiragadva összefüggéséből és szó szerint értelmezve – előtérbe helyezi az ilyen szövegrészeket, és ennek mentén határozza meg viszonyát a nem muszlimokhoz. Ez a tendencia – állapította meg Speidl Bianka – egyre meghatározóbbá válik napjainkban.
Sántha Hanga, ugyancsak a Migrációkutató Intézet kutatója a migráción keresztül importálódó vallási konfliktusokról beszélt. Azt vizsgálta – egy tavalyi, Németországban végzett terepmunka alapján –, mi történik Európában a keresztény menedékkérőkkel? A befogadó létesítményekben sokszor röppentek fel olyan hírek, hogy elsősorban a szunnita menedékkérők bántalmazzák őket. Ez a bántalmazás lehet fizikai, szóbeli, pszichikai, olykor iszlám vallási szertartásokon való részvételre kényszerítik őket.
Találkozott olyan iráni származású konvertitákkal, vagy akik már keresztények voltak Iránban is, akik elmondták, azért menekültek Európába, mert úgy gondolták, a keresztény kontinensen megvédik őket. Ám ugyanazzal a helyzettel szembesültek a befogadó országokban, mint ami elől elmenekültek, sőt, bizonyos szempontból rosszabbal, mert itt össze voltak zárva üldözőikkel.
Sántha Hanga elmondta: tapasztalatai szerint a német társadalom nincs felkészülve ezekre a problémákra, sőt, teljes mértékben tabutémának tekintik a témát. Ha ugyanis nyíltan beszélnének erről, ez azt sugallná a külvilág felé, mintha Németországban nem érvényesülne teljes mértékben a vallásszabadság.
Az előadó hozzátette: ha nem kezdődik el az integráció már az első pillanatban, a konfliktusok átöröklődhetnek a második, harmadik generációra is. A kurd-török ellentétek a második és harmadik nemzedékbeli, Németországban élő fiatalok körében éppen olyan elevenen élnek, mint szüleik idején. De ugyanígy említette a szerb–albán ellentétet is.
Abdullah O. Yassen Erbilből az ISIS által a kisebbségek – köztük keresztények – elleni fegyveres konfliktusokkal foglalkozott. Azt szeretné, ha az ENSZ közreműködésével elfogadnának egy olyan nemzetközi jogi normát, amely alapján az ISIS által elkövetett atrocitások és kegyetlenségek büntethetők lennének, ugyanúgy – hivatkozott rá –, ahogy ez a délszláv háború után történt.
Amatzia Baram a haifai egyetemről azt elemezte előadásában, hogy az Ottomán Birodalom bukásától napjainkig terjedő időszakban lejátszódó folyamatok, például az angolok ellen irányuló „nagy arab forradalom", majd a belső etnikai ellentétek és szélsőséges politikai nézetek a térség minden országában számos áldozatot követeltek. Bizonyos külső erők pedig erősítették a társadalmi konfliktusokat.
Az örményekkel szemben az első világháborúban, sőt, már azt megelőzően elkövetett genocídiummal kapcsolatban Harutyun Marutyan örményországi professzor kiemelte: az örmény népirtás közelmúltbeli százéves évfordulója alkalmával újra hangsúlyt kapott az örmény genocídium értelmezése, a nemzetközi jogban ugyanis még ma is vita folyik arról, hogy az örmények ellen elkövetett kegyetlenségek népirtásnak tekinthetők-e. Az örmény és a török állam, illetve a két nép között kétségtelenül máig érezhető ellentétek feszülnek, ugyanakkor a történelmi trauma arra indíthatja a két államot, hogy keressék az új típusú kapcsolatok lehetőségét.
Harutyun Marutyan ennek szellemében azt kutatja: milyen szerepet játszottak a törökök az örmények megmentésében? Voltak-e olyan török emberek vagy közösségek, akik, illetve amelyek vállalták az örmények mentését, s ha igen, akkor milyen motivációk alapján?
Legfontosabb elemként a közösen megélt és hasonló élményeket említette a törökök és az örmények között. Ebben az ügyben – folytatta – a párbeszéd még csak most kezdődhet, hiszen az elmúlt száz esztendő nem volt alkalmas erre.
Az örmények mentésével, a törökök körében előforduló önfeláldozással kapcsolatban a jeruzsálemi Yad Vasem Intézet protokollját vette alapul. Valójában az élet igaza volt-e valaki, vagy önös céljai vezették-e mások mentésével? Ennek alapján harminc interjút készített és mintegy hatszáz esetet tekintett át. Számos önzetlen segítségnyújtás mellett – állapította meg – nem felelt meg minden mentőakció az emberi jogi szempontoknak (például muszlim hitre való áttérés feltételével segítettek).
Kovács Bálint, a PPKE tanára az örmény genocídium egyik irodalmi reprezentációjáról beszélt. Vörös hold címmel, magyar nyelven adta közre dokumentumregényét az erdélyi Csíkszépvízre menekült örmény szerzetes pap, Magardici Bodurian 1931-ben, a Musza Dag negyven napja 1933-as megjelenése előtt két évvel. A valós és az elképzelt elemek példázatszerűen keverednek a műben. Olyan eseményekről írt Bodurian 1931-ben, amelyekről a kutatók, a szakirodalom is csak később tett említést.
A balkáni genocídiumokkal kapcsolatban a szófiai egyetem két előadója (Christo Matanov és Alexander Nikolov) kiemelte, az Oszmán Birodalom nemcsak a Közel-Keleten, hanem a Balkánon is jelentős szerepet játszott a mai szemmel népirtásnak nevezhető folyamatokban. A kutatók emlékeztettek: a bizánci uralom megszüntette az első bolgár cárságot, s ez a bolgár elit lefejezését jelentette.
Az ottomán időszak kétarcú: a keresztényeket megtűrte ugyan az Oszmán Birodalom, ugyanakkor a bolgár népesség népirtásnak nevezhető veszteségeket szenvedett. A kutatók a veszteségek okát próbálják feltárni. A korabeli adózási dokumentumokból az derült ki, időnként tudatos népirtásnak kell lennie a háttérben, ugyanakkor a háborús viszonyokból következő pestisjárványok pusztító hatása is előidézhette a hirtelen bekövetkezett lakosságcsökkenést.
Ebben a szekcióban hangzott el Márkusné Vörös Hajnalka (Veszprém Megyei Levéltár) előadása, amely a Várpalota melletti Grábler-tavi gyilkosságokról számolt be 1945. február első napjaiban. Ennek a cigányok ellen elkövetett magyarországi atrocitásnak a később népbírósági peranyagban pontos dokumentációja maradt fenn. A nyilas hatóságok – a front hónapokig tartó mozgása idején – a szovjet hadsereggel való kollaborálás vádjával 118 személyt gyilkoltak meg, többségükben nőket és gyermekeket.
A holokausztot tárgyaló szekcióban Mózes Endre az izraeli Haifából feltette a kérdést: mi köze a holokausztnak, a népirtásnak a filoszemitizmushoz? Az előadó az utóbbi években a filoszemitizmus kutatásával foglalkozik. Mint mondotta: ezt a kissé elfedett kifejezést új tartalommal kell megtölteni: az együttélés kultuszáról van szó. Kölcsönös megértés szükséges, a múlttal kapcsolatban ne csak a borzalmakra emlékezzünk, hanem a barátságokra és az együttműködésre is.
Az eljövendő, fenyegető népirtásokkal szemben az egyik legfontosabb stratégiai eszköz – folytatta –, ha a különböző népek minél jobban megismerik egymás természetét, kultúráját, történelmét, s akkor remélhető, hogy a megtámadottak védelmére kelnek a barátok. A barátságot azonban szakszerűen kell ápolni, intézményesíteni szükséges az együttműködést, s akkor a gyűlölködés mellett mindinkább a barátság szavai dominálnak.
Gyáni Gábor, az ELTE és a Közép Európai Egyetem tanára Mit jelent zsidónak lenni? – címmel értekezett a zsidó identitásról, illetve a zsidókról mások által alkotott képről, s arról, a kettő egymáshoz való viszonya hogyan változott a történelmi időben?
Akiket a Horthy-korszakban, az 1920-ban a numerus clausustól kezdve a harmincas évek végén, negyvenes évek elején hozott zsidótörvények érintettek, vajon mennyiben voltak zsidók saját identitásuk szerint, illetve mennyiben erőszakolták rájuk ezt a meghatározást? Gyáni Gábor szerint zavarban voltak: magyaroknak, s nem zsidóknak tekintették magukat, de a törvények kifejezetten vallásfelekezeti hovatartozásuk, illetve felmenőik vallásfelekezeti identitása alapján zsidóként bélyegezték meg őket. Ez a folyamat ellentmondott az asszimiláció 19. század második felében, 20. század első évtizedeiben mutatkozó eredményeinek.
Wojciech Kozlowskí, lengyel kutató előadásában azt elemezte, hogy a holokauszt mellett a lengyel néppel szemben milyen etnikai-politikai eszközökkel éltek a nácik. Hogyan pusztították el a lengyel államot? Melyek voltak a nemzetiszocialista németek genocídium-politikának a közvetlen, illetve közvetett eszközei? Amikor 1939-ben a náci Németország megszállta Lengyelországot, egyetlen egyezmény létezett még, az 1898-as hágai egyezmény a háborús törvényekről és szokásokról. Mindazzal, amit a nácik tettek, felrúgták a korábbi háborús szokásokat és erkölcsöket – nem ország harcolt ország ellen, nem fegyveres erők fegyveres erők ellen, hanem egy egész népcsoportok ellen, azok eltörlésére és egy térség etnikai összetételének megváltoztatására irányult a politika.
Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára a kárpátaljai magyarság legnagyobb huszadik századi tragédiáját ismertette. 1944 őszén, a szovjet csapatok bevonulásával azonnal megkezdődött a terület szovjetizálása, annak ellenére, hogy a térség hivatalosan még Magyarországhoz tartozott. Az intézkedéssorozat legtragikusabb eleme a kárpátaljai magyarság deportálása volt. 1944. november 12-én a IV. Ukrán Front katonai tanácsa elfogadja a hírhedt 0036-os számú parancsot, amelynek értelmében összegyűjtötték a régióban élő 18 és 55 év közötti, magyar és német nemzetiségű férfilakosságot, és hadifogolytáborokba irányították őket. Közel 30 ezer magyar és német nemzetiségű polgárt hurcoltak el 1944 novemberében és decemberében, akiknek legalább egyharmada nem tért vissza szülőföldjére. Molnár D. Erzsébet szerint az eljárást népirtásnak lehet tekinteni, hiszen etnikai alapon válogatták ki az embereket, és a cél az volt, hogy megsemmisítsék vagy megtörjék a régióban élő magyar közösséget.
Bognár Zalán, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára a Szovjetunióba elhurcolt magyar civilek sorsával foglalkozott előadásában. Az akkor 14, 7 milliós lakosságú, 172 négyzetkilométer kiterjedésű Magyarországról mintegy 300 ezer polgári lakost hurcoltak el ítélet nélkül, ártatlanul szovjetunióbeli kényszermunkára. Ennek alapvető indoka a tömeges rabszolgamunka biztosítása, illetve az ellenséggel szembeni megtorlás volt. Ideológiai alapját a kollektív bűnösség elve jelentette. Az elhurcoltaknak mintegy 40 százaléka halt meg, 25 százalékuk még akkor, amikor el sem hagyta a Kárpát-medencét.
Maciej Szymanowski, a PPKE tanára, aki a kelet-galíciai Volhynában a lengyelekkel szemben elkövetett, közel százezres népirtásról beszélt, hangsúlyozta: a második világháború idején és közvetlenül utána végbement népirtás ma is befolyást gyakorol életünkre, Budapesttől Varsón, Prágán át Kárpátaljáig az egész térségben.

Elmer István
PPKE Rektori Hivatal

 

 

 

x