A forradalom - az erőszak szemszögéből 2016. november 4.

Ötvös István történész 1956-ról, a hatalom erőszakos legitimációjáról

Az Erőszaktörténeti Munkacsoport fiatal történészekből álló, önszerveződő társaság, amely az egyes történelmi eseményeket az erőszak szemszögéből vizsgálja. Ötvös István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézetének docense a munkacsoport legutóbbi – PPKE-n rendezett – konferenciáján, amelynek középpontjában 1956 elemzése állt, a hatalom erőszakos legitimációjáról tartott előadást.

Tanár úr, milyen nézőpontból közelít a történész szakma hatvan év után az 1956-os forradalomhoz?

A történettudományban két ötvenhatos hagyomány körvonalazódik. Ezek nem különülnek el élesen egymástól, s a két hagyomány nem tükröz politikai megosztottságot. Az egyik irányzat azt mondja, hogy az '56-os forradalom a névtelen hősök forradalma. Nevezik bakancsos forradalomnak, a pesti srácok forradalmának.
A másik hagyomány politikatörténeti jellegű, amely különösen az 1990-es években erősödött fel. Eszerint Nagy Imre vezetésével a pártellenzék a kommunizmus reformálhatóságát tűzte ki célul. Kimondatlanul az emberarcú szocializmus lehetősége vetődött föl gondolkodásukban, ami majd 1968-ban fogalmazódik meg ismét.
A mi konferenciánk más megközelítést követett. Abból indult ki: az erőszak hozzátartozik az emberi történelemhez. Az erőszaktörténet elemzése nyugati hagyományra tekint vissza. A tömegmozgalmakat, a tömeg erőszakos cselekményeit vizsgálja.
Közép-európai hagyományunk eltér ettől. Elsősorban azt vizsgálja, amikor az állam alkalmaz erőszakot az állampolgárokkal szemben. Ezt kétféleképpen szokta megvalósítani: vagy úgy, hogy maga hoz létre egy erőszakszervezetet, s ez hajtja végre az erőszakos cselekedeteket, mintegy törvényesen, vagy pedig úgy, hogy létrejön az állam politikai vezetésével szimpatizáló erőszakszervezet, amely ugyan nem törvényes, de az állam mégsem torolja meg ennek erőszakos cselekményeit.

Ezzel a megközelítéssel hogyan látja 1956-ot?

Az erőszaknak eltérő megnyilvánulási formái vannak, s ennek különféle politikai következményei. 1956-ban erőszakos cselekményt követtek el egyik oldalon a forradalmárok, hiszen ők is lőttek, s velük szemben erőszakkal léptek fel a kommunista párt hívei, valamint a szovjetek. Bonyolult erőszakos cselekménysor vette kezdetét, s a felek egymásra mutogattak: a kommunisták azért lőttek, mert a forradalmi tömeg erőszakosan lépett fel, a forradalmárok meg azt mondták, ha lőnek rájuk, visszalőnek – és ettől kezdve ebben a kontextusban vizsgáltuk az eseményeket.
Vannak politikai helyzetek, amikor a hatalmon lévők nem rendelkeznek legitimitással. A társadalom nem fogadja el őket, és uralmuk formálisan sem felel meg a legitimitás követelményeinek.
1956 novemberében, amikor Kádár János valamikor negyedike és hetedike között visszatért Moszkvából, az általa meghirdetett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány két szempontból sem felelt meg a legitimitás elveinek. A magyar társadalom – ez teljesen egyértelmű volt – nem fogadta el az új hatalmat, de Kádár a kommunista párton belül sem rendelkezett legitimitással. 1956 novemberének, decemberének, de 1957 elején is számos politikai eseménynek és döntésnek az a magyarázata, hogy Kádár az említett kétféle legitimitást meg akarta szerezni. Ennek volt az eszköze az erőszak.

Kik ellen irányult ebben az időben az erőszakos fellépés?

Nem pusztán arról van szó, hogy meg akarták torolni a fegyveres felkelést, a kommunistaellenes forradalmat. El kell érniük azt, hogy a párton belül és a magyar társadalomban egyaránt elfogadják őket. Ebben játszott fontos szerepet a karhatalom – a közbeszédben pufajkásoknak nevezik őket –, amely egyrészt képes volt arra, hogy a társadalom előtt demonstrálja, márpedig ők a hatalom birtokosai – letartóztatnak, kínoznak, kivégeznek embereket –, illetve a párton belül létrehozták azt a kemény magot, amely ott is meg tudja teremteni Kádár János legitimitását.

Az erőszakot nyilván meg kell előznie egy politikai döntésnek.

Mi volt ez a politikai döntés 1956-ban? A forradalomnak október 23-án nincs vezetője. Ebből a tényből indul ki a pesti srácok, a bakancsos forradalom narratíva. 1848-ban egyértelműen ott találjuk Kossuthot az élen. A francia forradalomban a felvilágosult értelmiségieket. 1956-ban nem találkozunk ilyennel. Joggal tehető fel a kérdés: akkor ki az, aki mégis ebbe az irányba terelte az eseményeket? Vagy másként fogalmazva: hogyan terelődtek olyan irányba a közösségi cselekvések, hogy erőszakba torkollottak?
Meg kell állapítanunk: annyira hősiesek voltak az emberek, hogy életük kockáztatásával is szerették volna beolvasni saját politikai követeléseiket a rádióban. Ezzel kezdődött, s utána – mint minden forradalomban – a felkelők a Corvin-közben, a Szabad Nép székháznál, a Széna téren és másutt saját cselekményeik révén gondolták legitimálni önmagukat.

Ugyanakkor a kommunista hatalom – félelmében, gyengeségében? – Nagy Imrét állította az események élére.

Ez így van. Csakhogy Nagy Imre kinevezésével a következő a probléma. A kommunisták korábban létrehoztak egy saját legitimitási struktúrát. A párt Központi Vezetősége, Politikai Bizottsága jelölte ki a miniszterelnököt, szemben egy demokratikus berendezkedéssel, ahol ez a parlament kompetenciája.
S itt jelentkezik a helyzet paradox volta. A forradalmárok nem a forradalmi legitimitásért küzdöttek, hanem a demokráciát akarták megteremteni. Kevés dolog rajzolható körül ilyen világosan az 56-os követelésekből. Demokráciát akartak teremteni, s ettől kezdve számukra soha nem volt elfogadható Nagy Imre. Miközben a kommunista struktúra logikája szerint legitim vezető, a forradalmárok számára illegitim Nagy Imre személye. Valószínűleg ezért nem tudta pacifikálni Nagy Imre a forradalmat.

'56 megítélésben ez a kettős megközelítés – voltak, akik elfogadták Nagy Imrét, mások elutasították – mindmáig markánsan érzékelhető.

Ameddig élnek 1956 résztvevői, nem fogjuk tudni valójában, mi történt hatvan évvel ezelőtt. Nagyobb baj az, hogy 1990 után a túlélők / szereplők vitája történeti vitát szült, végül politikaivá vált.

A forradalom leverése után az erőszakszervezetek föllépése kezdetben az ön által említett kettős legitimáció érdekében is működött. Mikor változott meg a helyzet?

Valamikor 1957 tavaszán. Ha emblematikus időpontot keresünk ehhez, március 13-át választanám, amikor a munkásőrség demonstratív felvonulást rendezett Budapesten. Nem dördült el egyetlen lövés sem, nem bántalmaztak senkit, hanem a frissen megszervezett munkásőrség, teherautókon, felfegyverezve végigvonult a városon. Nyilván március 15-e miatt választották ezt a napot. Demonstrálták, hogy íme, itt az új, erővel rendelkező hatalom. Addigra – politikai értelemben – leszámoltak a forradalmi tanácsokkal és a munkástanácsokkal.

Miután úgy gondolták, hogy Kádár megvetette lábát a hatalomban, tehát megszerezte legalább a párton belüli legitimációt, folytatódott a forradalmárokkal szembeni megtorlás.

Március 13-a nemcsak a forradalmároknak szólt, hanem a pártnak is. Kádárék demonstrálták: a párton belül is létezik saját rendőrsége, erőszakszervezete, amely ellenük – a pártellenzék ellen – is alkalmazható.

A párton belüli törésvonalat – Kádár mellett vagy ellen – hogyan lehet meghatározni?

Volt-e, és ha igen, milyen pártellenzéke volt Kádárnak 1957-ben? Attól tartok, nem volt ellenzéke. A forradalom okozta sokk és a félelem összekötötte a párton belül az embereket. Együtt kellett működniük, együttesen léptek fel az általuk ellenforradalomnak minősített eseményekkel szemben. Az más kérdés, hogy 1958-59-ben már elkülöníthetők a párton belüli csoportosulások. De kezdetben a forradalom sokkja egy pillanatig összekovácsolta őket. A hadseregben olyan emberek, akik között évek óta mély személyi ellentétek jelentkeztek, november-decemberben egymás mellé álltak.
A Rákosi-vonal emblematikus személyiségei még a forradalom előtt eltűntek, a forradalom alatt és után mások is követték őket, elsősorban a Szovjetunióba menekültek. Rákosit nem engedték vissza, Révayt és Gerőt visszatérése után Kádár ellenőrizte. Maguk a szovjetek sem akarták már a régi garnitúrát Magyarországon látni.
De a legnagyobb baj, hogy a társadalom szembesült tehetetlenségével, és – egy időre – feladta a küzdelmet. Ez egyrészt érthető – akkor mi sem dönthettünk volna másként –, másrészt viszont olyan hosszú távú lelki sérülésekhez vezetett, amelyeket nehezen hever ki egy nemzeti közösség.

 

x