A tudomány segítségével az Igazság felé 2020. február 7.

Főtisztelendő Kuminetz Géza rektor úr könyve a katolikus egyetem küldetéséről

„Egyfajta víziót szeretnék nyújtani a hit és a tudás, a tudomány és az egyetem katolikus felfogásáról." Ezzel a gondolattal ajánlja olvasói figyelmébe legújabb könyvét Kuminetz Géza atya, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora. A Pázmány Nap keretében 2019. október 16-án elhangzott székfoglaló előadás bővített, szerkesztett változata A tudományos élet és a személyiségfejlesztés sajátos fellegvára a katolikus egyetem címmel jelent meg (Szent István Társulat, 2020).


A jelen szellemi arculatát a szerző a következőképpen mutatja be: „Egy olyan korban, amelyben a (nem tudni, hová és miért) haladás eszméi, a posztmodern gondolkodás, a neoliberális életszemlélet, a filozófiai relativizmus és a permanens tudományos-technikai forradalom uralkodnak, úgy tűnik, újra kell definiálnunk a tudomány helyét és szerepét az ember, az emberiség életében..."
A tudományos megismerés, a műszaki-technikai fejlesztések különösen az utóbbi évtizedekben, rendkívül látványos eredményekhez vezettek. A tudomány egyes művelőinek körében és különösen a közgondolkodásban azt a képzetet keltve, mintha az ember a valóság valamennyi kérdésére végleges és kimerítő választ tudna adni. Az így megszerzett önbizalom oda vezetett, hogy a tudományos eredményekre hagyatkozva (olykor aztán a tudományosságot elhagyva, de továbbra is arra hivatkozva) az ember üdvtörténeti igénnyel lépett fel. Ami nem jelentett mást, minthogy a különféle szabadságértelmezések segítségével (kollektív szabadság – individuális szabadság) isteni szerepkörbe helyezte önmagát. Amikor aztán látta, hogy ezen az úton nem juthat el a totalitásig, az önmegváltásig, az egész igénye mindig csak rész-megragadásokhoz vezetett, egyszerűen – önkényesen – lezárta a horizontot azoknál a távlatoknál (önszűkítést végzett), amelyeken belül biztonságosnak gondolta az eligazodását és egzisztenciális közérzetét. Ebben a látszólagos teljességben igyekszik számos vonatkozásban kifejezni és kifejleszteni önmagát. Az ilyen kísérlet azonban eleve kudarcra van ítélve, hiszen téves (hamis) premisszákra hagyatkozva téves (hamis) konklúziókra jut, még akkor is, ha közben a gondolatmenet egyes elemei látszólag megfelelnek a formális logikai követelményeknek.
Ezért állapítja meg joggal a szerző: „... nem mondhatunk le az egységes világmagyarázat igényéről...", s ezzel kijelöli értekezése kiindulópontját, s annak szellemi horizontját.
Vajon miért mond le olykor (gyakorta) az ember az egységes világmagyarázatra való törekvésről? Mások mellett talán lélektani és morális okai is föltárhatók ennek. Lehet, hogy úgy érzi: az egységesség, a totalitás vezérelte gondolkodás, érzés és egzisztálás korlátozza azt a szabadságot, amelybe szinte görcsösen kapaszkodik, mert ezáltal igyekszik önmaga teljes definícióját megadni. A Münchhausen-effektus megnyilvánulásai erről árulkodnak.
Az egységes világmagyarázat ugyanakkor követelményeket támaszt. Elköteleződést kíván, s korunk embere hajlamos ebben megint csak korlátozást látni, miközben az elköteleződés ebben az összefüggésben a valami iránt, s még inkább Valaki iránt való, éppen a szabadságból, az ember szabad akaratából következő döntést jelenti. Ez az ember leglényegesebb személyes cselekedete, amely erkölcsi követelményeket von maga után. „... ma a tömegember felelőtlen élete az eszmény..." olvashatjuk, s ezzel aligha fér össze az elköteleződés egyértelműsége és az erkölcsi kötelezettségvállalás. Ahol nincs kibúvó, nincs viszonylagos megoldás, nincs sokféle igazság a végső kérdéseket illetően. Az ember – ha szeretné is letagadni – szenved a relativizmusban, mint a szerző a manapság elfeledett, jelentős huszadik századi gondolkodó, Halasy-Nagy József nyomán mondja: „... az ember tűri a létet, mint valami kikerülhetetlen terhet, alkalmat a gyönyörre és a szenvedésre, de a felelősséget senki sem akarja többé hordozni".
Ezek után Kuminetz Géza világosan megfogalmazza a katolikus tudománynak és egyetemnek a feladatát. „... a maga lehetőségeivel és eszközeivel ráébressze a gondolkodni akaró embert erre a tragikus helyzetre, illetve felvázolja a megvalósítható emberibb jövő reményét."
A katolikus kifejezés összekapcsolása a tudomány és az egyetem fogalmával nem önkényes jelzős szerkezet a sok lehetséges közül, hanem a szó eredeti értelmében az egyetemes, merjük kimondani, a krisztusi teljességben való szemlélés és tudományos (általános emberi) magatartás kifejezése.
A szerző ezen alapvetés után gondolatmenetét két témakörben foglalja össze. Előbb a tudományos ismeretekről olvashatunk megfontolásokat, majd ezek fényében elemzi az egyetem és a katolikus egyetem mibenlétét, különös tekintettel az éppen harminc esztendeje megjelent Ex corde Ecclesiae kezdetű, a katolikus egyetem küldetésével foglalkozó apostoli rendelkezésre.
A tudományos ismeretek körében is találkozunk örök igazságokkal (scientia perennis) és változó igazságokkal, amelyek a tudományos megismerés folyamatában jelentkeznek. Nem nehéz belátni, hogy pusztán változó igazságokra nem épülhet sem a világ maga, sem az ember élete, hiszen olyan lenne ez, mintha folyamatosan kiismerhetetlen ingoványos talajon kóborolnánk. Az időbeli – ha közvetlen érzéki tapasztalatokkal nem rendelkezik is felőle – mégis tud az időtlenről, az örökről. Az ember természetébe van írva az állandó, a végső, a teljes, a bizonyosság utáni vágy, amely nem holmi érzelmi vágyakozás (az is), hanem a személyiség teljes igényű odafordulása. Az állandó (Isten) és a változó (az időben egzisztáló ember) viszony- és feszültségrendszere adja meg a létezés alapképletét. Annak az emberi létezésnek a téridőbeli helyzetét és lehetőségét, amely létezésével részesedik a Létből.
A katolikus tudományeszmény „a hit és a tudás, a ráció és a tapasztalás, a természetes és a természetfölötti korrelatív voltára épül". Ezzel kapcsolatban elgondolkodtató, vajon az ismeretek mai szintjén is dogmatikusan ragaszkodni kell-e a mintegy kétszáz esztendeje megfogalmazott tudományfilozófiai meghatározáshoz, amely elsősorban a klasszikus fizikai ismeretekre vonatkozott, s Kant szándékától nyilván függetlenül, de a materialista gondolkodás hordozójává vált, különösen, amikor ezt a definíciót kiterjesztették az emberrel összefüggő vizsgálódásokra. Azt az embert vizsgálták ilyen tudományos módszerekkel, akinek hite van, aki – tagadhatatlanul – kapcsolatban áll a természetfölöttivel (nevezzék is ezt a kapcsolatot az ideológiák különbözőképpen).
Ahhoz, hogy az ember megfeleljen a tudományfilozófiai meghatározásnak, azt az előfeltevést kellett tenni, mely szerint az ember pusztán anyag, matéria, tehát numerikus adatokkal teljesen leírható. Ennek képtelensége könnyen belátható, még akkor is, ha manapság is találkozunk ilyen irányú tudomány kísérletekkel, például a biológiai pszichológia területén, de, talán meglepő, a közgazdaságtanban ugyancsak. Gondoljunk a fogyasztógép-emberre, ám kevésbé meglepő, hogy ennek a szemléletnek a cáfolata is megjelenik. Amikor a gazdasági válság idején megkérdezték a leginkább elismert közgazdász tudósokat, prognosztizálják a válság kimenetelét, a következő meglepő válasszal álltak elő: attól függ, mennyire bíznak az emberek a jövőben. A bizalom pedig numerikus adatokkal aligha leírható.
A szerző Schütz Antal nyomán az emberi megismerés – keresztény világfelfogás szerinti – hétemeletes piramisát ismerteti. Ennek részei összefüggenek egymással, olyan módon, hogy mindegyikben van mindegyik ismeretből. Nem nehéz ebben a hierarchikus, rész-szerűségükben mégis sajátos egységet és valóságot hordozó felépítést látni, amely végül a Nagy Egységben teljesül ki. „1. A józanész (józan paraszti ész). 2. A nagy cselekvők és látók ismerete (szentek, hősök). 3. A szaktudományok. 4. A bölcselet. 5. A hittudomány. 6. A misztikusok ismerete. 7. Végül az Isten színe látásának ismerete."
Ebből is kitűnik, hogy a keresztény világnézet nemhogy leértékelné a tudományos megismerést, a szaktudományok eredményeit, éppen ellenkezőleg, azáltal, hogy a totális megismerésben jelöli ki a helyüket, megadja a valódi méltóságukat.
Az ember, mint Kuminetz Géza utal rá, szükségszerűen világnézetet alkotó lény. Ugyanakkor tudományos és erkölcsi felelőssége nyilvánul meg abban, hogy milyen világnézetet vall, azaz milyen végső, értékelő állásfoglalást tesz. A világnézet és a tudomány, illetve a világnézet és a vallás kapcsolatának vizsgálata után a katolicitás világszemléletét és aktualitását Schütz Antal terminológiája nyomán így írja le: „... a katolikus világnézést alapvetően három dolog jellemezi: a természetfölöttiség, a tekintély jelleg és a hagyományosság".
A tanulmány mindezek fényében vizsgálja a tudomány szerepét a nevelés, a személyiségfejlesztés szolgálatában, majd jut el – immár konkretizálva – az egyetem, a katolikus egyetem küldetésének megfogalmazásához.
Az Egyházi Törvénykönyv szerint a katolikus egyetem világi tudományokat tanít katolikus szellemben. „Az egyházi törvény ugyanakkor nem zárja ki azt, hogy a katolikus egyetemen helyet kapjanak a szent tudományok fakultásai." Miközben az egyetem rektora kifejezi azon szándékot, hogy a katolikus egyetem a szaktudományok mind több ágával foglalkozzék, figyelmeztet arra, amit Ferenc pápa Veritatis gaudium kezdetű apostoli rendelkezésében kifejt: igen sok, a világi tudományokhoz tartozó terület művelhető szent tudományként (bioetika, jog, filozófia, iszlamisztika stb.).
A tanulmány befejezéseként a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora összefoglalja a katolikus egyetemekre vonatkozó, Szent II. János Pál pápa által 1990. augusztus 15-én kiadott apostoli rendelkezés, az Ex corde Ecclesiae főbb irányelveit, s ezek alapján meghatározza a katolikus egyetem identitását. Ennek fontos összetevője a közösség az Egyházzal, s az egyetem küldetése, „hogy miközben holisztikus módon oktat és kutat, hozzájáruljon a hallgatók... integrális (holisztikus) neveléséhez." Az érzelmi élet, az erkölcsi tudat és a vallási identitás fejlesztése egyaránt hozzátartozik ehhez.
Kuminetz Géza összegezésként – Romano Guardini gondolatára utalva – megállapítja: a tudással, az ismeretek szerzésével akkor gazdálkodunk valóban értékhordozóan, ha „meg tudjuk teremteni azt a termékeny csendet, mely felemel minket az igazi tudás forrásához, Istenhez, s e felemelkedés nyomán részünk lesz az igazi kiválasztottságban, mely megtanít minket helyesen élni és alkotni".
A könyv nemcsak a tudós társadalomhoz és az oktatókhoz, kutatókhoz, egyetemi hallgatókhoz szól, hanem gondolatébresztő lehet mindazok számára, akik – mint Kuminetz Géza a fülszövegben írja – valóban szeretnék megkülönböztetni a látszatot a valóságtól, az igazat a hamistól, a jót a rossztól, s szeretnének „a látottak-belátottak tükrében érezni, szólni és cselekedni."

x