Az erények mint az üdvösségre vezető út lámpásai 2018. december 14.

Rektor úr karácsonyi levele

„Ezért bízom benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi" – (Fil 1,6). Szt. Pál apostolnak ez a mondata számos alkalommal szerepel a liturgiában, megerősítve az embereket, a hívőket abban a szentségben, amelyet már elnyertek, visszaidézve azt a kezdeti, örömteli lelkesedést, amellyel magukba fogadták, az egyes szentségeket, amelyek minket egyre jobban elköteleznek az istenhitben, Jézus Krisztusnak a szeretete irányában. Nem véletlen, hogy Szent Pál apostol ugyanitt többször is említi azt, hogy az élet gyümölcseiben miként gyarapszik mindaz, aki követi Istennek a szeretetét.

Báruk próféta nagyon szép szavakkal fejezi ki, hogy miként is gyarapítja, hogyan is teszi csodálatossá annak az életét az Isten, aki fölismeri dicsőségét és a dicsősége érdekében jár el (Bár 5, 1-9). Ezek a képek még akkor is magával ragadnak bennünket, amikor a télnek az idejét, a télnek a sajátos „illatát" érezzük. Amikor körülöttünk a hűvös, a sötétség, és mindaz, ami a hiány érzetét jelenti, uralkodik, mégis oda tudunk fordulni afelé, aki a világosságot, a melegséget, szívünknek a lángolását jelenti, és amelyről szól valójában az adventi készület, és kifejez az adventi koszorún meggyulladó gyertyák fénye, elvezetve minket a Karácsony éjszakájának csodálatos – békét és örömet sugárzó – mindent beragyogó fényességéig.
Az erényeknek (állhatatosság, béke, hit, hűség, igazságosság, józanság, önmegtagadás, szelídség, türelem, és vallásosság) mint útjelző lámpásoknak a mindennapos követésével haladunk előre azon az úton, amely elvezet minket a tökéletes fényre. A Megváltó eljövetelére való készület erősíti hitünket, hogy képesek vagyunk gyarapodni abban a jóban, amelyet Jézus Krisztus már megkezdett bennünk. Ez a kezdet valójában már akkor megtörtént, amikor fogantatásunk pillanatában a lelket belénk teremtette maga a tökéletes, háromszemélyű Egyisten. Ettől fogva arra rendeltettünk, hogy fölismerjük a tökéletes Istent. Amikor elnyerjük a keresztséget, akkor erre a küldetésre mondunk eltörölhetetlen módon igent, amelyet további kegyelmekkel, ünnepélyesen pecsétel meg lelkünkben a bérmálás szentége, és megjelenik az Oltáriszentség minden egyes alkalommal történő vételében, kifejezve hűségünket Jézus Krisztus iránt.
Az önmegtagadás, a szelídség, a türelem és a vallásosság erénye az Isten tökéletes szeretetére, az e világi szeretetnek legtökéletesebb formájában adott válaszunk. Annak a viszontszeretete, aki először szeretett minket. Hiszen az erény a léleknek a jóra való készsége. Az önmegtagadás, amely az egész adventi időszak készületi idejének az alapja, feléleszti bennünk a vágyat arra, hogy a jót, amit Krisztus megkezdett bennünk, azt tökéletesebbé tegyük. Az önmegtagadás nem a körülmények által ránk kényszerített lemondást jelenti, hanem egy saját, személyes elhatározást. Amikor a számunkra sokat jelentő evilági értékről, a tökéletes Isten iránti szeretetünk kifejezésére lemondunk. Ha ezek közül, a számunkra is örömet okozó evilági értékek közül föl tudunk valamit ajánlani az Isten számára, ezzel ki tudjuk mutatni, hogy nem önzők vagyunk az örömszerzésben, hanem másokkal is meg akarjuk osztani az örömünket, hogy ezáltal még inkább meg tudjuk érezni Isten szeretetét az Advent és a Karácsony idején. Két kitüntetett időszak van a liturgikus év folyamán, amikor sajátosan is arra figyel az ember, hogy mely tetteivel fordult el Istentől, és mivel tudná kifejezni, hogy az a jó, ami benne elkezdődött, az ténylegesen továbbra is növekszik, bármi is történjen körülöttünk, bármilyen kétségbeejtő körülmények zavarják meg az életünket, vagy keserítik el gondolatainkat, megingatva ezzel evilági életünk békéjét. Mindezek ellenére mégis képesek vagyunk az örömnek az Isten felé történő kifejezésére. Keresnünk kell azokat az apró pillanatokat, amelyekkel ki tudjuk fejezni a sajátos, személyes szeretetünket az Isten irányában.
Ebben segít minket a szelídség, amely talán nem a leggyakrabban használt 21. századi fogalom. Nem a szélvihar ellenállhatatlan, mindent felkorbácsoló erejében, hanem a nagyon csendes, az ágakat, a leveleket éppen csak megrezegtető szellőben tapasztalja meg a próféta Isten jelenlétét. Szelíden kell a másik ember felé fordulnunk, szelíden kell segítenünk. Nem erőszakosan, hanem figyelve arra, hogy mi csal mosolyt embertársunk arcára; mi az, ami neki akár csak egy apró örömet is okozni tud. Óvatosan, lépésről-lépésre, kézen fogva kell vezetni a sötétségből a világosság csodálatos fényességére azokat, akik keresik a fényt. Megtalálni az utat a másik ember szívéhez, megtalálni az utat a másik személy lelkéhez – ez minden emberkapcsolatnak egyedülálló titka. A szelídséggel tudjuk orvosolni azokat az apró vagy erősebb összezördüléseket, amelyeket oly gyakran elkövetünk, hiszen fáradtak és a fáradtságból fakadóan türelmetlenek, a türelmetlenség következtében indulatosak vagyunk. A szelídségnek a gyakorlásával éppen ennek az ellentétét tudjuk a szeretet formájában kifejezni. A szelídség azonban megkívánja a szívnek, a léleknek és saját magunk lelkiismeretének a türelmét. Türelmesnek kell lennünk a másik ember felé, mert képtelenek leszünk a szelídségre és az őszinte önmegtagadó életre. Türelem nélkül nem tudunk igazságos ítéletet hozni és nem tudunk józanul cselekedni, nem tudunk hűségesek lenni a hithez, és nem tudunk belső békét teremteni saját magunkban. A türelem azt is jelenti, hogy képesek vagyunk lélekben megnyugodva visszakerülni a belső béke állapotába. Ennek legszebb pillanata, amikor kellően fölkészülve az Oltáriszentség vételére, magunkhoz vesszük az Oltáriszentség színei alatt jelenlévő Jézus Krisztust. Az a belső béke, amely akkor megvalósul lelkünkben – Istennel együttműködve, a Szentlélek kegyelmével, és a Boldogságos Szűz Mária közbenjárásával – képessé tesz minket saját magunk töredékes képességeinek végtelen felülmúlására. Ez pedig már maga a vallásosság erényének a gyakorlása. A vallásos ember, aki képes fölépíteni az életét az erényekre, képes az életében felfedezni, hogy a legnagyobb jó, amit kapott, és amit tőle soha senki nem képes elvenni, az maga a háromszemélyű Egyistennek az szeretete. A legnagyobb jó, életében megtehet, hogy megszólíthatja, és viszont szeretheti az Istent. A legtökéletesebb, a legnagyobb szeretet megnyilvánulása, ami a világban történt az, hogy a Második Isteni Személy megtestesült és ezzel megváltoztatta az egész világtörténelmet. Életével, tanításával, halálával és föltámadása által megváltott minket a bűntől és a halál rabigájától. Ez az, ami miatt mi büszkén valljuk magunkat vallásosnak. Vallásosan tudunk élni, szeretni, megbocsátani, és türelmesnek lenni; igazságosan ítélni, tanulni, dolgozni és képesnek lenni az alázatra. Jól tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek; tudjuk, hogy az erények sora, cselekedeteink által, vissza-visszatérő módon megsérül mindennapjainkban. Ezért nem látjuk annak a jónak a tökéletességét, amelyet Szent Pál annyira magával ragadóan hangsúlyoz. Nem látjuk azt, hogy a görbe útból egyenes lesz, és a göröngyös út végül számunkra egy csodálatos és színpompás fennsíkot fog jelenteni, amelynek a végén ott ragyog a tökéletes fény. Az a fény, amely eloszlatja a sötétséget, szétszakítja a bűnnek az árnyát, és képes arra, hogy újra lángra lobbantsa a szívünket, hogy úgy tudjon lángolni, ahogyan a karácsony éjszakáján lángoló gyertyák fénye.
Ez a láng, amely éltet minket, újra és újra, évről és évre visszatérő módon, hogy kiegyenesítsük azokat a térdeket, amelyek már rogyadoznak az esendőség és a bűnök súlyai alatt, és képesek legyünk belekiáltani az Istent elutasító világba, hogy igenis mi a világosság fiai vagyunk, és a világosságban akarunk járni; mi az erényeket akarjuk megvalósítani és az örök értéket képviselni. Ez az érték maga a megváltás, amely megkezdődött az által, amikor a Második Isteni Személy megtestesült, eljött közénk, teljes egyszerűségben, nem uralkodói pompával. Ez az, amely példát adhat minden egyes generációnak, mindenkinek: fiatalnak, középkorúnak és idősnek; szegénynek, gazdagnak üldözöttnek; kétségbeesettnek és örömteli embernek egyaránt.

Miközben szeretném kifejezni mindnyájuk elmúlt évi munkája miatt érzett hálámat és köszönetemet, a fenti gondolatokkal kívánok a Pázmány Péter Katolikus Egyetem minden hallgatójának, minden oktatójának, kutatójának, adminisztratív munkatársának, minden rendű és rangú dolgozójának, áldott és kegyelmekben gazdag Karácsonyt!

Dr. Szuromi Szabolcs DSc.
rektor

 

x