Valami szépet Istenért, önmagunkért, egymásért, a környezetünkért és hazánkért 2021. december 21.

Rektori gondolatok 2021 Karácsonyán

Karácsony közeledik, s egy képzeletbeli találkozóra hívlak kedves olvasóm, hogy töprengjünk el egy kicsit együtt és egyénileg arról, hogy miért is vagyunk e Földnek lakói; hogy tekintsünk a múltba és lássuk jövendő teendőinket.

Aki eltöpreng az emberlét talányáról, s benne önnön hivatásáról, az értelmesen leélendő élet lehetőségeiről, esélyeiről, óhatatlanul találkozni fog Krisztussal, s előbb vagy utóbb dönt: Vele vagy Nélküle éli életét. Azt is tudjuk, hogy Ő életünk során többször is felajánlja nekünk az újra mérlegelés és az új és jobb döntés lehetőségét. Hisz olykor épp tévesztve, illetve a kudarcainkból tanulunk.

Mindenesetre figyelmesnek kell lennünk közeledésére, mivel Ő többnyire csendesen érkezik, tapintatosan kopogtat tudatunk, lelkünk ajtaján. Jelzi ezt a tapintatát már a születése, földi élete nagy részének csendes eltöltése is. Nem jött gazdagként, nem jött tudósként, sem hadvezérként, sem földi hatalmasságként. Nem is így végezte; mégis, gazdagok, tudósok, hadvezérek és királyok keresik - ihletet remélve, erőt merítve tanításából, tetteiből és művéből, az egyházból; mondhatnánk, Ő a királyok királya. Álmélkodnak e földi nagyok, kutatva titkát, hogy lehet fegyverek, hatalmi technikák-praktikák, propaganda-gépezet, agymosás nélkül fenntartani egy ekkorává lett szervezetet. Úgy, hogy a neki való meghódolás sohasem behódolás, úgy, hogy Ő előbb szereti övéit. Úgy, hogy Ő olyat tud, amit egyetlen földi király, egyetlen földi nagyság sem: közvetlen kapcsolatban van minden követőjével. Ő mindig velünk van; csak fedezzük fel Jelenét-Rejtekét.

Hát nem különös mindez? Nem tette ki a lábát Izrael területéről, s mégis a századok során nagy népet szerzett magának minden népből és nemzetből; hódított, de egyetlen népet le nem igázott, egyetlen embert meg nem szégyenített. Mégis, kicsik és nagyok hódolnak neki nagy alázattal, miközben tudják, hogy épp Krisztus volt az, aki oly páratlan méltóságot adott nekik, nekünk.

De lássuk ismét születése körülményeit, s ebben az élet alakulását, alakítását sokféleképp alázatosan elfogadó igénytelenségét lássuk, ami ugyanakkor valami hallatlan igényt és igényességet rejt. Hiszen szentként jött a bűnösökhöz, ártatlanként a rosszakhoz, igazként a gonoszokhoz, romolhatatlanként a romlottakhoz, halhatatlanként a halandókhoz, hozzánk. Békésen s mégis - lázítás nélkül - lázba hozón izzó-lobogó hatalmas láng, el nem égő csipkebokor volt már a földi élete is. Így hívogat ma is, hogy a közelébe merészkedjünk és akkor ott majd valami nagy dolog történik bennünk, velünk.

De mi nagyot tehet velünk, mikor mi, posztmodern-poszthumán emberek oly hatalmasnak érezzük magunkat, s ezért az elvtelen követelődzés, az önkényeztető jólét, a másikat tönkre tenni akaró kegyetlen verseny, a nárcisztikus személyiségjegyek dominanciája, melyek örök lázban tartanak minket? Ez izzás bizony békétlen, sőt pusztító – néha érezzük is; s megsejtjük, valami mást kéne keresnünk, találnunk; nem, ez nem lehet az életünk értelme, értelmes megélése. S ekkor végre felderenghet nekünk Krisztus alakja. S alakjából is talán épp ez az igénytelensége, illetve mintegy benne, vele és általa az a nagy igényessége. Ez az oly meghökkentő és zavarba ejtő. A valóban hatalmas mutatkozik így; aki merte magát autodidakta rabbiként Útnak, Igazságnak és Életnek mondani; aki merte magát minden ember Üdvözítőjének állítani. Aki merte kihívni és elhívni ebből a korhadó világból egy új, emberléptékű világba akkori és jövendő követőit. Aki merte és ma is merészeli útjukra engedni tékozló fiait. Miért is? Mert meg kell érlelődnünk az Ő valóban emberibb világot építő igényességére. E vágy, készség nélkül nem léphetünk országába. A keresztség puszta felvétele, a buzgó vallásgyakorlás, a viselt nagy hivatal sem jelent szabad utat birodalmába.

Mi hát ez a sajátos igénytelen-igényesség vagy igényes-igénytelenség, melyre rá akar vezetni minket is? Tulajdonképp a helyes magatartás, a helyes viszony kialakítása, a helyes értékrend érvényesítése a teremtett világgal, az embertársainkkal és az Istennel, illetve önmagunkkal szemben. Olyan ember a krisztusi módon igénytelen ember, aki örül a lét csodájának, aki értelmesnek éli meg életét, annak minden drámai jellegével együtt. Aki nem sóvárog gazdagságra, neki elég a mindennapi kenyér. Nem vágyik a (ön)kényeztető kényelemre, mert tudja, hogy az elpuhít és megkeményíti a szívet, vakká tesz a felebarát valós szükségleteivel szemben. Aki nem töri magát az érvényesülésért, hisz tudja, kiért, miért munkálkodik, bárhol és bármilyen hivatal, munkakör jusson is osztályrészéül – örülve - az Országban! - az utolsó helynek is. Aki akkor is odaadóan, szívesen és persze nagyon szakszerűen teszi a dolgát, ha – bár rászolgált – de ezért az odaadásáért nem dicsérik, nem méltányolják; aki meglátja utasítás nélkül is a teendőjét; aki szerény, vagyis aki szívesen marad a háttérben, nem hangoskodik, nem tolakodó, még a jogaiért se követelődző, de annál titokzatosabban-erőteljesebben jelenlevő. Akinek lényéből épp a feltétlen jóakarat, a szeretet, a megmentő és felemelő szeretet árad. Szóval, van benne valami, ami - minden követelés és követelődzés nélkül is – követelő, el- és lekötelező: csak ember vagyok, s te is csak embernek tekints, amiként én is csak annak tekintelek. Micsoda fegyelmező erő, micsoda szabadság-tudat, micsoda élni és tenni akarás van ebben a hívogató-parancsoló jelenlétben!

Az ilyen igényesen-igénytelen emberrel aztán élvezet dolgozni; munkája, jelene egyszerre megnyugtató és mégis vibrálóan lázba hozó. Hát még milyen varázslatossá lesz az élet, ha sok ilyen ember dolgozik együtt és egy célért?

Ennek az igénytelen igényességnek a hitével, reményével és szeretetével tegyünk hát – Kalkuttai Teréz anya szavai nyomán - valami szépet Istenért, önmagunkért, egymásért, a környezetünkért és hazánkért.

Kuminetz Géza
rektor atya

 

x