Isten szavát közel vinni az emberekhez – Beszélgetés Tarjányi Béla biblikus professzorral

Nézőpont – 2020. október 25., vasárnap | 19:37

Az országosan ismert biblikus professzorral életének mostani megpróbáltatásairól és Isten szavának megértéséről is beszélgettünk.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán szeptember 30-án, a Szent Jeromos halálának 1600. évfordulója alkalmából rendezett konferencián szakmai körben megköszönték Tarjányi Béla munkáját, melyet a hittudományi kar tanszékvezetőjeként és az idén harmincéves Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat vezetőjeként a Szentírás megismertetéséért végzett.  

– Azt gondolom, számos egykori tanítványa nevében is kérdezhetem, mennyire viseli meg a betegsége, hogyan telnek a napjai?

– Negyvenkét év biblikus tanári pálya után mentem nyugdíjba, nyolc évvel ezelőtt. Igaz, nem álltam le a munkával, jelenleg is vezetem az idén harmincéves Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulatot. Kezdettől fogva együtt dolgozom kedves munkatársammal, Vágvölgyi Évával, aki tanácsaival, ösztönzéseivel, meglátásaival mindig nagyon sokat segített, bátorított.  

Nyugdíjazásom után is megtalált a munka a társulatnál, mindennap bejöttem, döntéseket hoztam arról, hogy merre menjünk tovább, ahogyan teszem ezt már harminc éve. 

A gond úgy jelentkezett, hogy hét évvel ezelőtt rákos daganatot diagnosztizáltak nálam. A műtét után áttéteket állapítottak meg. Egyfajta kemoterápiában részesültem, majd egy másik fajta kemót kaptam, ami most nagyon megvisel, de az orvosok szerint ettől a szertől leáll a szétszóródott daganatok növekedése. Két-három hetente járok kezelésre. Az utóbbi időben egyre nehezebben viselem a kezelést, egy héten át nagyon gyenge és levert vagyok, étvágytalan, kedvetlen. Ellenszer nincs, de a különféle mérgekkel megpróbálják visszafogni a ráksejtek szaporodását. Az utóbbi fél évben hetente egyszer jövök be a bibliatársulathoz, a munkatársaim hál’ Istennek ügyesen megtanulták a tennivalókat, egyelőre megy tovább a verkli.

Többnyire otthon vagyok, óriási szerencsém, hogy egy volt kispaptársam húga segít nekem: főz, mos, ellát. Igazság szerint a napjaim jelentős része pihenéssel telik. Erőltetnem kellene az evést és az ivást, de mindez nem nagyon esik jól. Itt fáj, ott fáj, nem részletezem tovább…

– Hogyan éli meg a hitét ebben a szenvedéssel teli helyzetben? 

– Úgy gondolom, egy ilyen időszak minden ember életében elég küzdelmes, több szempontból is. Valamiképpen a megtisztulás és az érés folyamata ez. Az ember viaskodik a helyzetével, a Jóistennel, igyekszik türelemmel, békével, megnyugvással fogadni a nehéz helyzeteket, azt, ami van. 

Sokat gondolok arra, hogy a családom tagjai, a testvéreim is megküzdöttek mindezzel. Nézem a fotókon XVI. Benedek pápát; úgy gondolom, ő is hasonló küzdelmeket élhet meg a mostani egészségi állapotában. Persze lehet valaki pápa vagy hétköznapi ember, a keresztény számára időskorban a kérdés az: hogyan tudja elfogadni az állapotát Isten akarataként.

Jómagam is sokat töröm a fejem azon, miként tudnám ezt az időszakot Isten előtt valóban értékes, neki tetsző módon végigélni, ami, hát, bevallom nem könnyű. Arra már nincs lehetőségem, hogy akár igehirdetésben, akár jótettekben vitézkedjek. Ebben a helyzetben arra sem igazán vagyok képes, hogy másokat segítsek, vigasztaljak. Az embernek valamiképpen ki kell találnia, hogy mit tegyen, és azt meg is kell valósítania.

A kortársaim közül szinte mindenki e felé az állapot felé halad. Ez lehet elszomorító, de

úgy gondolom, egészen egyszerűen meg kell próbálnunk elfogadni ezt a helyzetet, és hálát kell adnunk a Jóistentől kapott éltünkért. 

– Professzor úr élete, hivatása a Szentíráshoz kapcsolódik. A tudomány sok szempontból vizsgálja a Bibliát és benne az Újszövetséget. Hívő tudósként mit ajánl, hogyan olvassuk a Szentírást?

– Nagyon fontos erről beszélni. A Szentírás olvasását a II. vatikáni zsinat erőteljesen szorgalmazza. A Katolikus Egyházban mindazok – többek között sok fiatal –, akik megpróbáltak megerősödni a hitükben, a Szentíráshoz fordultak. Ferenc pápa is ajánlja a Biblia olvasását, kezében kis Újszövetséggel járja a világot.

A gond az, hogy amikor a jóakaratú, templomba járó hívő előveszi a Szentírást és megpróbálja elolvasni, már a négy evangéliumot fellapozva is hamar észreveszi, hogy az egyik szerző így, a másik úgy írja le ugyanazt a történetet. Azután jönnek Szent Pál nehezen követhető eszmefuttatásai. És ha az Ószövetséget veszi elő, találkozik a teremtéstörténet körüli kérdésekkel, a hosszú családfákkal és a sok szörnyűséggel – gyilkosságokkal, bűnökkel –, amikről ott olvashat. Sok esetben még a hívő ember is elbizonytalanodik, és elveszíti a kedvét. Ezért az embereket meg kell tanítani, hogy miként kezdjék el, és miként folytassák a szentírásolvasást.

– Tehát nem az elejétől a végéig?

– Ha tudom, hogy mi van a Bibliában, mert olvastam, az önmagában még nem érint meg bensőleg, nem alakítja az életemet.

Az olvasás gyakorlatára a következőt ajánlom:

akárhol felüthetem a könyvet – főként az Újszövetséget –, azután addig kell olvasnom, amíg olyan mondatra vagy részre nem találok, ami megérint. Akkor el kell csendesednem, el kell gondolkodnom az olvasottakon. 

Érdemes felidéznem, miközben teszek-veszek, a mindennapi teendőimet végzem vagy éppen sétálok az utcán. Tudniillik, ha eszembe juttatom az olvasottakat, az üzenet hatni fog rám.

Ha rendszeresen olvassuk a Bibliát, előbb-utóbb találunk benne olyan részletet, ami megérint bennünket és elgondolkodtat azon, hogy tényleg jó volna így élni.

A másik, amire mi is nagy súlyt helyezünk a bibliatársulatnál, a közösségi szentírásolvasás.

A körben felolvas valaki egy szakaszt, majd mindenki elmondja, mi érintette meg az elhangzott szövegből, milyen ösztönzések érik. Ezáltal megajándékozzuk egymást, a kegyelem közvetítőjévé válunk.

A bibliatársulat fennállásának évtizedei alatt az országban és a külhoni magyarság körében közel hatvan szemináriumot tartottunk a közösségi szentírásolvasásról. Van egy kis módszertani könyvünk is.  Mindegyik módszernek az a lényege, hogy a jelenlévő érezze személyesen érintve magát, illetve erősítse meg a másik embert.

A képzéseinken legalább ezerötszáz hitoktató és érdeklődő vett részt. Közülük sokan azután tovább is adták a módszert a hitoktatásban, a saját környezetükben, családjukban, baráti körükben.

Nem elég, ha a katedráról megpróbálom a kispapoknak magyarázni, értelmezni a szent szövegeket. A kérdés az, hogy az ő munkájuk nyomán mi történik majd a hívek lelkében, hogyan válik a bibliaolvasás mindennapos gyakorlattá, hogy Isten Igéje felé irányíthassa az életünket.

Felhívnám a figyelmet egy sajátos szempontra is: tudvalevő, hogy a mohamedánoknál a Korán addig szent, amíg arabul hangzik, a zsidóknál pedig az Ószövetség héberül. A fordítás már másodlagos, nem az igazi. Egyedül a kereszténység az, amely nem ragadt meg a betűnél. Jézus arámul tanított, és a tanítását már az első évtizedekben kénytelenek voltak görögül (a kor nyelvén) elmondani, leírni, hogy az emberek megértsék. Igaz, létezett arám evangélium, de az elveszett.

Később is ebben az irányban haladt tovább a történet, megszületett az etióp, a kopt, az örmény fordítás. Rómában az első és a második században az Egyház nyelve a görög volt, a pápák görögül prédikáltak. A későbbiekben sokféle kezdetleges – ki tudja, milyen görög kódexből készült – latin fordítás született, amelyeket egységesíteni kellett. I. Damáz pápa a IV. század végén megbízta Szent Jeromost, hogy tanulja meg a hébert, fordítsa latinra az Ószövetséget és a görögül írt Újszövetséget. Megszületett a Vulgata, a kereszténység pedig terjedt tovább. 

Ezer éven át a latin volt a tudomány, a közigazgatás, az adminisztráció és az egyetemek nyelve, de időközben kifejlődtek az újlatin nyelvek, a spanyol, a francia. Az angolok szókincsének a fele szintén a latinból ered. Megjelentek a népnyelvi fordítások, bár azt meg kell jegyezni, hogy a templomokban a latin szövegek mellett már elég korán elkezdték felolvasni a nép nyelvén megírt lectionariumokat.

Az élet tehát haladt tovább, és a népek a Katolikus Egyházhoz csatlakozva igényelték, hogy a kezükben legyen az egész Szentírás. A hitújítók azt mondák, olvassa mindenki a Bibliát. Angliában, Németországban, Franciaországban terjedt a reformáció, az 1500-as évek második felében Magyarországon megszületett a Károli Gáspár-féle, majd közvetlenül utána a Káldi-féle fordítás. Káldi György jezsuita szerzetes munkáját 1626-ban Bécsben adták ki. A Magyar Katolikus Egyház 1973-ig ezt használta.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a Katolikus Egyház, sőt maga a kereszténység nem cövekelt le az eredeti nyelvnél, az arámnál vagy a görögnél, hanem arra törekedett, hogy Isten szavát közel vigye az emberekhez. 

– A bibliaolvasó katolikus hívő hogyan értelmezze, milyen szemmel olvassa az Ószövetséget? 

– Két szempontot kell a szemünk előtt tartani. Az egyik az, hogy az Ószövetség gyakorlatilag egy eredetmonda, amely egy nép múltjáról szól, sokhelyütt kiszínezett formában, és ezt tudomásul kell vennünk.

A másik szempont Jézusé, aki az Ószövetségben megtalálta az előremutató célokat. Bármennyire is hagyta Isten az ószövetségi népet tévelyegni, egymást marni, a próféták és más emberek által mégiscsak vezette őket. Általuk mindig jó irányba léptek tovább, és végül az Ószövetség talaján kivirágozhatott az Újszövetség. 

Az Ószövetségben egyébként rengeteg bölcsességet találunk és gyönyörű imádságokat, lásd például a 23. zsoltárt: „Az Úr az én pásztorom, semmiben nem szenvedek hiányt.”

Tudomásul kell vennünk, hogy ez volt az emberiség útja. Keresni kellett az Ószövetségben az előremutató gondolatokat, jeleket. A kereszténység teljes joggal hivatkozik ezekre mint Isten vezetésére az Újszövetség felé. 

– Az Újszövetség népének jelenlegi helyzetét felmérve milyen esélyét látja a keresztény egység, az ökumené megvalósulásának? 

– Érdekesen alakul a helyzet. Egymás tisztelete, értékelése, elfogadása már kialakult, ezt nagyon jónak tartom. Láthatjuk, mennyi jó születik például református körökben is. Amivel nem értek egyet, az az összemosás, a közösködés, például az, amit a német egyház csinál.

S hogy végső soron eljutunk-e az egységre? Számomra ez titok. Isten ránk bízta a világot és a tanítását, a világ pedig egyre sokszínűbb. Lehet, hogy ez így van jól, mindenki előhoz valamilyen kincset a tanításból és megéli azt. Mindenki egy csoda. És végső soron az a fontos, hogy ki mit csinál, milyen tetteket visz végbe.  

– Visszatérve a harmincéves Szent Jeromos Bibliatársulathoz, milyen tervekkel készülnek a jövőre?

– A bibliatársulat jelenlegi munkatársai idős korúak, az élen velem. Egyedüli bevételünk a Bibliák eladásából van, ami nem fedezi a költségeket. Azzal számoltam, hogy kevés idő múlva bezár a bibliatársulat. Bár van egy egészen új fejlemény. A legutóbbi Jeromos-füzetek kiadványban, az írásomban mintegy elbúcsúztam a világtól, és a társulat bezárásáról is szót ejtettem. Ez némelyeket (nem kis potentátokat) megdöbbentett, és arra kérték Székely János püspök urat, gondolkodjon azon, hogyan lehetne továbbvinni a társulatot. Most éppen egy olyan őrültet keresnek, mint én vagyok. Merthogy kinek jutott volna eszébe aranyveretes Bibliát kiadni, cigányok kezébe Szentírást adni a saját nyelvükön, rovásírásos Bibliát megjelentetni, Márk evangéliumát újság formájában kiadni, egy régi szöveget, a Káldi-félét felújítani. Ez utóbbinak a kiadásával nehéz is volna leállni, mert az emberek nagyon szeretik. Hitoktatók szerint is jelenleg ez a legjobb, leghasználhatóbb szöveg.

Tehát várakozom, és figyelem, hogy akad-e, aki továbbvinné a társulat ügyét. Számomra nagy öröm lenne, ha vállalkozna erre valaki.

– A bibliatársulatot vezetve mindent megvalósított, amit szeretett volna az elmúlt harminc év során? 

– Sokkal többet sikerült megvalósítanom, mint amit valaha is elképzeltem. Álmodni sem mertem, hogy a Káldi-Bibliát megmentjük az utókornak. És említettem a szemináriumokat, amelyek révén bizonnyal tovább terjed a bibliaolvasás gyakorlata. 

Nagyon hálás vagyok a Gondviselésnek, a munkatársaimnak és a támogatóknak, hogy sikerült mindezt végigcsinálni. Sokkal többet tudtunk tenni, mint amit reméltem.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. október 25-i számában jelent meg. 

Kapcsolódó fotógaléria