Miért fontos Önnek ez a mondat, ami Ferenc pápa egyik írásából származik?

Úgy látom, az elmúlt időszak személyes élményei alapján is, hogy az igazság keresésének a helyét átvette a hazugság akarásának egyeduralma. Mint egy falat kenyérre, vágyunk a hazugságra.
A fogyasztási igényünket a látszatok, az olcsón, tömegesen, igényekre szabott látszatok fogyasztása elégíti ki. A történések mögötti, valamelyest megismerhető ténylegesség helyét a szubjektum számára generált, könnyen fogyasztható tartalom, váltja fel.

Nyáron volt egy csodás, élőben közvetített, diplomaátadónk a Szent István Bazilikában. Igazi, valós ünnep azoknak, akik megküzdöttek a diplomáért, tudásért. Mindezt azonban nagyon sok kívülálló úgy mutatta be a kiéhezett fogyasztóknak, mint forradalmi kiállást valami teljesen más mellett. Megdöbbentő volt, hogy a hírnek, a hírek tömegének mennyire nincs köze sem a lényeghez sem a valósághoz. 
Ráadásul a mesterséges intelligencia korában bármilyen hírt generálhatunk, megfelelve a fogyasztói igénynek. A hazugság ilyen módon parttalanná válik. Bele lehet fulladni.

Csak ha mi emberek összekapaszkodunk, egymás szemébe nézünk, megvédjük a szavakat és a tényeket, amennyire azokat meg lehet védeni, csak akkor maradhatunk meg. A szavak védelme a költészet. A tényeké pedig a szeretet. Gondoljunk csak az irgalmas szamaritánusra. A szeretet konkrét. Áldozat a felebaráttól a felebarátért.

Előadásában két műalkotást állított egymás mellé: Prométheusz elhozza a tüzet az embereknek, és A bűnösök étkezése című festményeket. Úgy fogalmazott, hogy a mi kezünkben van a döntésnek a súlya, hogy melyik irányba tudunk fordulni. Mit jelent ez a döntés az Ön olvasatában – mire kell ma az emberiségnek igent vagy nemet mondania?

A legalapvetőbb döntés a teremtés óta ugyanaz: alárendelem-e magam Istennek (testestül, lelkestül), vagy megpróbálom Istent alárendelni saját magamnak? Máshogy fogalmazva: kinek az akarata győz? Istené vagy az enyém?

Bühler, a náci festő megdöbbentő szakértelemmel mutatja be, mi történik, ha az ember a tudomány segítségével megpróbálja maga alá gyűrni Istent. Létrehozza Prométheuszt, akinek egyáltalán nem fontos az alsóbbrendű.

Sieger-Köder képén viszont a bűnösök vannak, akik már tudják, a saját akarat, szabályok nélkül, nem vezetett sehova, tudják, ha életben, közösségben akarnak maradni, valami nagyobb értelmet kell felfedezni, mint a mi múlandó testi, szellemi valóságunk. A sötét és vak akarat számára fényt kell találni. Ez a fény jelenik meg akkor, amikor pusztító kalandok után ki-ki hazatér az atyai házba.

Ez egy nagyszerű, hatalmas küldetés, amiért mi magunk is időt kaptunk a születésben. A lényeg mindig személyes és titkos marad. Az asztal közepén a titkot a rózsa képviseli. Érdemes ezzel kapcsolatban Rilkét olvasni.

Miben látja ma a szív, a szeretet és hit szerepét az emberi lét értelmezésében – különösen akkor, amikor a technológia látszólag mindent értelmezni és kiszámítani próbál?

Sokan azt gondoljuk, az élet valamiféle túlélési technika. Pedig, „Ha nem hiszed el, hogy az élet, Tényleg örökké tart, Hiába úszol, belefulladsz, pedig ott van a másik part.” Ha nem hiszed el, hogy megismételhetetlen örök érték vagy (ami sokkal több annál, amit az emberi jogok tudnak védeni), ha nem hiszed, hogy a legnagyobb jó, hogy megszülethettél, akkor bármennyi pszichológiát is tanultál, nem jutsz (át) sehova. Pedig egyszer mindenki szeretne hazaérni. Ha másutt nem, hát a szív mélyén igenis van otthon. A klasszikus filozófia ugyanúgy, mint Krisztus tanítása számtalanszor felhívta a figyelmet arra, mennyire sötétben él az ember, mennyire vak, mennyire nem tud látni. Előbb a tudománnyal, mostanában pedig az interiorizált és módszeressé fejlesztett hazugságözönnel vakítjuk el magunkat. Ebből a sötétből viszont ki lehet jutni. Erre való a szívünk.

Többször idézte Ferenc pápa szavait előadásában, például azt, mely szerint az emberek már nem tudnak sem csodálkozni, sem unatkozni. Hogyan látja ezt a jelenséget az MI térnyerésének tükrében?

Azt mondják a filozófia (igazságkeresés) alapja a csodálkozás. A döbbenet, mikor felismerjük, például, hogy a csillagok mennyivel hatalmasabbak, mint a testünk. Noha az anyaguk ugyanaz. Vagy a még nagyobb döbbenet, hogy néha úgy érezzük nem csak az ösztöneink, nem csak a világos érdekeink és tudásunk szerint, hanem emberségből is kell választanunk. Megjelenik az a kell, amelyik túlmutat rajtunk, és ami már-már szeretet. Mivel fényszennyezettek a városaink, a tudásunkat pedig beszennyezte a materializmus már nem látunk csillagokat. A kell lényegének felismerését pedig kiirtotta a számítás és a mélylélektan. Ebben a nehéz helyzetben egyedül az unalom segíthetne. Ha unatkozunk, mindenféle furcsaság eszünkbe jut. Néha egészen csodálatra méltók is. Ez pedig már félút a csodálkozáshoz… Viszont, megjelent a mindig nálunk lévő unalomirtó készülék. Mindenki nyomogat. Az unalom legalább emberi volt, a nyomogatás kegyetlenül embertelen.

Mit veszítünk el emberként, ha mindent képernyők és gépi válaszok közvetítenek? Van még tere a szemlélődésnek, az elmélyülésnek?

Emberként mindent elveszítünk, ha nem térünk vissza a valósághoz. A mindent teljesen komolyan gondolom. Az ember, mindegyikünk értéke nem magatartás, hanem szemben álló tény. A háború nem hír. Az idő, - különösen is a személyesen ránk bízott - nem végtelen.

Előadásában kijelentette: nem létezik etikus mesterséges intelligencia, mert csak az ember tud etikus lenni. Miben különbözik valójában a gépi döntés az emberi erkölcsi felelősségtől?

Erre a kérdésre is egyszerű a válasz: mindenben. Az ember lényeget lát. Lényeget, ami jóval több mint az anyag valósága. Lényeget, ami meghaladja az időt. Lényeget, ami örök. (Persze csukott szemmel nem nagyon látunk….) Az MI számoló gép. Semmi több. Persze rávilágít, hogy a kiszámított világ csak álom, árnyék, vagy ilyesmi. De ezt már elég régóta tudjuk. Ha felismerjük, milyen értékesek vagyunk, és milyen kevés, amit a gép tud, talán jobban megbecsüljük, megszeretjük magunkat, ezt követően pedig a másikat. Bármelyik gyerek mosolya sokkal többet ér, mint a világ összes szervere. Ehhez persze kell belátás, vagy talán még az sem, csak szív. (Ha már a belátás nem nagyon megy.)

Bölcsészkarunk dékánjaként, a humán tudományok szakértőjeként és művelőjeként, hogy vélekedik: hogyan segíthetik a bölcsészettudományok azt, hogy emberek maradjunk egy egyre technológiaibb világban? Mi segíthet abban, hogy az MI korában is megőrizzük emberségünket?

Kari dékánként meggyőződésem, hogy a tudomány eredményeit nagy alázattal, pontosan, világosan kell közölni, annak a ténynek az egyidejű hangsúlyozásával, hogy ezek az eredmények a természetükből eredően megcáfolhatók. A tudomány szükségszerűen bizonytalan. Ráadásul a valóság sokkal szélesebb, mint ahogy azt egy-egy kutatás megmutatja. A bölcsész látja a horizontokat. Ahogy „A gyakorlati ész kritikája” fogalmaz: a tudomány keskeny ajtó, amely a bölcsesség tudományára nyílik. A mi dolgunk, hogy ehhez a bölcsességhez vezető utat jól kövezzük ki. Kant szerint erre való a filozófia, a magam részéről hozzáteszem, hogy van itt valami nagyobb is, mint a tiszta ész. A bölcsészet az emberség őre az MI korában. Mi együtt keressük a rózsát. 

A Pázmány BTK és ITK néhány éve elindította a „Mesterséges intelligencia alkalmazásai” mesterképzést. Mi a jelentősége ennek a kezdeményezésnek, képzésnek, különösen az emberközpontú gondolkodás és az etikai felelősség tükrében?

A képzés valóban nagyon-nagyon népszerű. De kevés köze van az itt ismertetett megközelítéshez. Valójában ez egy technikai ismereteket átadó képzés: hogyan lehet a leghatékonyabban kihasználni a gép adottságait. Ebben a bölcsészek (társadalomtudósok) jók, hiszen meggyőzően használják a szavakat, éles a logikájuk és ismerik a nyelvtant. Ez az alapja a jó prompt engineeringnek. Katolikus egyetemként azonban azt szeretnénk, ha ehhez a profizmushoz még hozzá tudnánk tenni az emberséget. Mert ezen múlik a gyermekeink jövője. Sőt, lehet, hogy még a miénk is. 

Dr. Birher Nándor Máté előadása a Dies Academicus ünnepi napokon: