Mi indította el Önt ebbe a különleges kutatási irányba? Volt esetleg személyes élmény, történet, ami miatt az epilepszia társadalmi megítélése különösen foglalkoztatni kezdte?

Leginkább Szondi Lipót elmélete kapcsán merült föl bennem először, hogy miért jelenhet meg 20. század eleji szakirodalomban az epilepszia pszichiátriai betegségként vagy kategóriaként. Ennek a kérdésnek az okait kutatva jutottam el az epilepsziás személyiség elméletéhez, amelyről kiderült, hogy a 19. században rendkívül elterjedt és elfogadott feltételezés volt.

Az előadásában említett diagnózistípusok – mint a „szent beteg” vagy „született bűnöző” – elég erőteljes címkék. Volt olyan pont a kutatás során, amikor Ön is meglepődött azon, milyen szélsőséges megítélés érte az epilepsziásokat a történelem folyamán?

Valóban, ezek nagyon szélsőséges és stigmatizáló címkék. Amikor belekezdtem ebbe a kutatásba, akkor természetesen én is megdöbbentem az epilepsziás személyiséget vagy az epilepsziás bűnözőt leíró beszámolókat olvasva. Hozzá kell tennem, hogy abban a korban, a kutatásaim alapján legalábbis úgy tűnik, ezeket az elméleteket kevés kritika érte. Mindez összefüggött azzal a pszichológia- és pszichiátriatörténeti tendenciával is, hogy a szokatlan viselkedésformákat valamilyen nagyon leegyszerűsítő, leggyakrabban biológiai keretben tárgyalják, és egyszerű biológiai magyarázatokat társítsanak akár a bűnözés, akár a vallásosság jelenségeihez.

Hogyan látja: a múltbéli előítéletek mennyire élnek tovább a mai egészségügyi vagy közgondolkodásbeli attitűdökben?

Ez egy érdekes kérdés. Úgy látom, hogy mind a mai napig érezhetők az epilepsziás személyiség elméletének hatásai. A tudományos kutatásban és a populáris irodalomban is újra és újra megjelenik a kérdés, hogy vajon létezik-e az epilepszia és a fokozott vallásosság közötti kapcsolat, vagy hogy létezik-e az epilepsziás személyiség. E kutatási kérdések feltevése nem teljesen alaptalan, mivel ma már tudjuk, hogy az epilepszia állapota többféle pszichiátriai és pszichológiai következményel, valamint korrelátummal is bír. Ugyanakkor abban hinni, hogy az epilepsziás személyiség elmélete a XIX. századi formájában létezhet, megalapozatlan.

Több korszakot, nézőpontot is bemutatott az előadásában – melyik az, amelyikhez szakmailag vagy akár emberileg a legerősebben kapcsolódik?

Azt kell, hogy mondjam, hogy pszichológiai szempontból a legígéretesebbnek a 20. század első évtizedeit tekintem. Hozzá kell tennem, hogy ez a korai pszichológia természetesen rengeteg tévedést is magába foglalt. Ugyanakkor ez az az időszak, amikor az orvosi, élettani és neurológiai ismeretekkel karöltve rendkívül lendületesen tud kibontakozni egy olyan pszichológiai diskurzus, amely súlyt fektet a jelentésre, a szubjektivitásra, az egyén humanista felfogására is. Azt hiszem, hogy ez ma is a legígéretesebb formája a pszichológiai gondolkodásnak.

Mit gondol, a mai pszichológus- vagy orvosképzésben van elég tér a történeti érzékenyítésre? Tud ez segíteni abban, hogy a jövő szakemberei kevésbé essenek a kategorizáló gondolkodás csapdáiba?

A pszichológus-képzésekről tudok nyilatkozni. Tudomásom szerint ezek mindegyike tartalmaz legalább egy pszichológiatörténeti kurzust. Az más kérdés, hogy ezeket a történeti ismereteket mennyire lehet relevánssá tenni a hallgatók számára, mekkora a nyitottság a részükről arra, hogy megismerjék a diszciplína múltját és ezen keresztül a jelenét is. Mint pszichológiatörténetet oktató tanár, hiszek abban, hogy nagyon fontos ez a kurzus a képzés során és úgy tapasztalom, hogy van is igény a hallgatók részéről a történeti ismeretekre. Úgy gondolom, hogy ezek nélkül nem érthetjük meg a pszichológia jelenét sem, mint ahogy az az ember sem értheti meg önmagát, aki mondjuk amnézia miatt elveszítette az emlékezetét.

Ha egyetlen üzenetet vihetne át ebből a kutatásból a laikus közönségnek, mi lenne az?

Azt hiszem, az lenne az üzenetem, hogy vigyázzanak minden leegyszerűsítő magyarázattal. A jelenben is jó néhány ilyen magyarázat számít elfogadottnak, és talán csak évtizedek múltján fogunk rájönni arra, hogy ezek mennyire leegyszerűsítőek és tévesek voltak.

Végezetül: mi következik most? Van esetleg olyan irány, amire ez a történeti munka nyitotta fel a szemét, akár teljesen más területen?

Az a célom, hogy egy angol nyelvű könyvben foglaljam össze az epilepszia pszichológiai és pszichiátriai történetét. Ez egy eléggé nagy volumenű vállalkozás, de bízom benne, hogy meg tudom valósítani a következő években.

Dr. Gyimesi Júlia előadása a Dies Academicus ünnepi napokon: