Hogyan talált rá éppen az individuálpszichológia területére? Volt olyan élmény, tanulmány vagy találkozás, ami különösen megfogta Adler gondolkodásában?
A tanácsadó szakpszichológus szakirányú továbbképzésre való felvételi beszélgetésen az egyik felvételiztető, Ardai-Punczman Marita individuálpszichológiai szakpszichoterapeuta volt, aki miután meghallotta, hogy szociálpszichológiával foglalkozom, rögtön azt kérdezte, hogy ismerem-e Alfred Adler munkásságát, hiszen a tanácsadói szakma az egyik első szociálpszichológusként tartja számon. Az egész megközelítése holisztikus, az emberi működésben, a mentális egészségben komoly jelentőséget tulajdonít a társas aspektusoknak. Valamint hasonlóan lényeges elem, hogy abból indul ki, mindannyian magunk konstruáljuk a világunkat, valóságértelmezésünket. Ez a kettő gondolat pedig – nevezetesen, hogy a társas befolyás mindent áthat, és hogy az emberek megkonstruálják saját valóságukat – a szociálpszichológia két axiómája is, így elég gyorsan megvolt a kapcsolódási pont számomra is. Ráadásul a konstruktivista gondolkodásmód különösen közel áll hozzám, hiszen ez nélkülözi a determinizmust, eszerint az ember sorsa nem dől el a születésével vagy a korai tapasztalatokkal. Arra ugyan nem mindig van befolyásunk, hogy mi történik velünk, viszont az, hogy mihez kezdünk vele, hogyan értelmezzük, milyen jelentést tulajdonítunk neki, abban van némi mozgástér. Ilyen értelemben ez a megközelítés visszaadja az egyén kezébe a döntést, ami ugyanakkor persze felelősséggel jár. Mindez az egzisztenciális pszichológiai gondolkodás sajátja is, de ugyanígy a pozitív pszichológia, az ember belső erőforrásaira támaszkodás, az emberben rejlő lehetőségek aktualizálása, az önmegvalósítás gondolatai – mint ma ismert és népszerűnek mondható megközelítések - is mind-mind megjelennek már Adlernél is. Az pedig kifejezetten magával ragadó volt, hogy a gondolkodásában, elméletalkotásában milyen sok területen megelőzte a korát.
Az „empirikus lehorgonyzás” izgalmasan hangzik egy klasszikus pszichológiai elmélet kapcsán. Mennyire volt nehéz mérhetővé tenni azokat a fogalmakat, amelyeket eredetileg inkább filozofikusan vagy terápiásan értelmeztek?
Pont ez volt az, amiben - mondjuk úgy - egyfajta „hívást” éreztem, hogy itt van egy jól működő, gyakorló szakemberek által alkalmazott tanácsadói és terápiás megközelítés, de viszonylag kevés információ érhető el a konkrét számszerűsíthető adatokról, vagyis pszichometriailag alátámasztott módon mérhetőek-e a koncepciók, működnek-e nagyobb mintán is, igazolható-e valamilyen formában az elmélet. Az individuálpszichológia alapvetése, hogy minden ember egyedi. A kérdés, hogy az alapfogalmai közül meg lehet-e ragadni bármelyiket is úgy, hogy emellett az egyediség mellett is valamilyenfajta mintázatokat találjunk. És hát valóban, az olyan adleri kulcsfogalmak mint az életstílus, vagy a kisebbértékűségérzés nem egyszerűen mérhetőek. Miközben az ezekkel a fogalmakkal dolgozó gyakorló szakemberek értik ezek működését, összetettségét, dinamikáját, nem igazán lehetséges ezekhez egy egyszerű kérdőívet összeállítani, hiszen azokat könnyű akár a társas kívánatosságnak megfelelően úgy kitölteni, hogy ne a személy működésére derüljön fény belőle, hanem arra, hogy mit szeretne magából a külvilág felé mutatni, vagy mi az, amit ő saját magából lát, nem ismerve a háttérmozgatórugókat. Szóval ez a kihívás az, ami különösen érdekessé teszi számomra is az individuálpszichológia empirikus vizsgálatát.
Mit gondol, az individuálpszichológia melyik alapkoncepciója lenne a legfontosabb, amit a mai pszichológusok vagy akár a hétköznapi emberek is újra felfedezhetnének?
Valójában Adler számos fogalma benne van a köztudatban és használatban, sokszor anélkül, hogy a nevéhez kötnék. Ilyen a kisebbértékűségérzés is (ennek köznyelvben elterjedtebb formája a kisebbrendűségi komplexus), aminek a kompenzálása fölényre törekvés formájában nyilvánul meg. Ha ebben a dinamikában gondolkodunk, sokféle reakció és viselkedés, így például akár a nagyszerű teljesítmények, de másik oldalról a hatalomra törekvés, az arrogancia is jobban megérthetővé válik.
De ugyanígy, az egyénben rejlő lehetőségek kiteljesedésére való fókuszálás, az önmegvalósító ember, az értelemkereső ember, a holisztikus bio-pszicho-szociális emberkép, vagy az ember egyediségét, a társadalmi egyenlőséget, a nemek közötti egyenjogúságot alapnak tekintő megközelítés, mind-mind olyan fontos sarokpontjai Adler elméletének, amelyek bár ma már jó esetben természetes részei a gondolkodásunknak, viszont Adler idejében ez még korántsem volt így.
Sőt az a megközelítés is ide tartozik, hogy egy tanácsadói vagy terápiás keretben ma a szakemberek jelentős része úgy dolgozik például, hogy nem páciensként, nem betegként tekint a vele szemben ülőre, hanem kliensként, egyenrangú partnerként, aki valójában a saját életének a legnagyobb szakértője, és aki rendelkezik olyan belső erőforrásokkal, amik előhívhatóak, megerősíthetőek, ilyen értelemben pedig nem gyógyításra, hanem szupportálásra van szüksége.
Volt olyan elméleti elem Adler gondolataiban, amit Ön is sokáig kétségbe vont, de a kutatás során meglepően meggyőzően igazolódott?
Nehéz kérdés, talán kifejezetten olyan nem volt, amihez úgy álltam volna hozzá, hogy kétségbe vonom. Az individuálpszichológiában kulcsfogalomnak számít az életstílus, ami lényegében az egyén személyiségének feleltethető meg. Minden ember egyrészt az öröklött tényezőknek, másrészt az őt érő tapasztalatoknak egy sajátos, egyedi elegyét hozza létre, amihez még hozzáadódik az a korábban említett konstruktivista megközelítés is, hogy az sem mindegy, hogy mindezekből ki milyen sajátos világot, és valóságértelmezést alakít ki a saját maga számára. A kérdés az, hogy ezt az életstílust, ami mindenki esetében más és más, meg lehet-e ragadni valamilyen formában a kutatások során. Ennek egyik lehetséges eszköze a személyes prioritások mérése, ami bár nem feleltethető meg egy az egyben az életstílusnak, mégis egy lépéssel közelebb visz talán a megértéséhez. A prioritások tekintetében viszont négy fő típust különböztet meg az individuálpszichológia, ami eleve látszólag szembe megy az egyediség elképzelésével, hiszen mondhatnánk, hogy ha az embereket be tudjuk sorolni viszonylag kis számú típusokba, akkor talán mégsem annyira egyediek. Ez azonban így mégsem igaz, hiszen a tipológiák csupán segédeszközök az emberek közötti hasonlóságok megragadására, egy egységes elméleti keretet nyújtanak, amin belül aztán ott van a teljesen egyedi egyén is. A kutatásaim során én egyelőre a tipológiák mentén működő személyes prioritásokkal foglalkozom, de izgalmas látni, hogy milyen szépen működnek ezek a fogalmak, tehát empirikusan is látszik, hogy ezek különválaszthatóak, más-más működési profillal jellemezhetőek, tehát valóban feltárható mind a négy prioritás mentén egy pszichológiai mintázat. Ez például olyan, amit kifejezetten izgalmas volt megtapasztalni, amikor az első kutatási adatok beérkeztek, tehát, hogy ez a modell ilyen formában valóban működik - az elmélet és a gyakorlat mellett - a számok szintjén is.
Az előadásban szó esett a konstruktumok mérhetőségéről – ezek mennyire állják meg a helyüket más irányzatok (pl. kognitív vagy humanisztikus pszichológia) keretrendszerében?
Ez izgalmas dolog, hiszen számos ma ismert irányzat elméleti keretének sajátosságai fellelhetőek már Adlernél, sokszor szinte ugyanazt mondják, csak más fogalmakat használnak. Vannak szakirodalmak, amik akkurátusan bemutatják ezeket a fogalmi átfedéseket. Tehát valójában jól elhelyezhetőek ezek a konstruktumok, nagy a rokonság közöttük, akár a már említett egzisztenciális pszichológiára és pozitív pszichológiára, akár a humanisztikus és személyközpontú pszichológiára, az Énpszichológiára, szelfpszichológiára, a kognitív és konstruktivista terápiákra, a sématerápiára, a Gestalt-terápiára, vagy a logoterápiára gondolunk.
Egy ilyen típusú kutatásban a személyes meggyőződés és a tudományos objektivitás néha feszülhet egymásnak. Hogyan tudta ezt az egyensúlyt megtartani?
Érdekes kérdés. A posztmodern megközelítés alapján például a társadalomtudományok esetében nem is igazán beszélhetünk teljes objektivitásról, hiszen egy megtervezett kutatás magában hordozza annak az embernek a látásmódját, aki azt összeállítja, felépíti. Már a kutatási kérdés megfogalmazásában is benne van a kutató, miért pont ezt vizsgálja, miért pont ebben az összefüggésrendszerben, miért pont ezekkel a mérőeszközökkel, milyen értelmezést ad a kapott adatoknak; és akkor még nem is arról beszélünk, hogy bizonyára vannak előzetes elvárásai, feltételezései, sajátos beállítódása, értékrendszere is, amiket megpróbál kizárni törekedve az objektivitásra, de mégis az a tény, hogy ember végez egy kutatást, magával hozza azt, hogy óhatatlanul belekerül egy szubjektív elem a történetbe, ami torzításokhoz tud vezetni. Szóval azt gondolom, hogy jó, ha egy társadalomtudományokkal foglalkozó kutató ezzel tisztában van, és mindezek tudatában próbál meg minél semlegesebb, nyitottabb és kíváncsibb attitűddel belevágni egy kutatásba, hogy ne beigazolni akarjon valamit, hanem csak feltárni.
Ha mondjuk Adlert elhívhatná egy szemináriumra a Pázmányra, mit kérdezne tőle először?
Hogy hogy került ide? Viccet félretéve azt hiszem egyszerűen csak megkérdezném, hogy tartana-e nekünk egy előadást, ugyanis valahol azt olvastam, hogy a könyveinek a stílusa nem igazán adja át azt, hogy mennyire magával ragadó élő előadásokat tudott tartani.
Dr. Mészáros Noémi előadása a Dies Academicus ünnepi napokon:
