Attól kezdve, hogy kiderült, távolsági oktatás formájában tudjuk csak a félévet folytatni, meglehetősen sokat gondolkodtam, vajon mi is lehet ennek végső célja? Nyilvánvaló volt, hogy nem klasszikus távoktatást, nem online kurzusokat kell tartani, hiszen az nagyobb rákészülést igényelne, illetve nem így indult el a félév, nem erre jelentkeztek a hallgatók. Az látszott leginkább kivitelezhetőnek, hogy a kurzusokat minél közelebb tartsam az eredeti módszertanhoz és követelményekhez. Ugyanakkor figyelembe kellett vennem, hogy bár magam egyszerre izgalmas kihívásnak, élvezetes tevékenységnek élek meg minden digitális lehetőséget, az egyáltalán nem biztos, hogy a másik oldalon a hallgatók mindezt ugyanígy tudják fogadni. Eddig a személyes kapcsolat meghatározó része volt a tanításnak, ezt pedig a lehető legkevésbé szeretném elhagyni. Módszertanilag szinte minden kurzusom más természetű, amire szintén tekintettel kell lennem. S ami a legfontosabb talán, hogy szerettem volna biztos lenni abban, hogy nem vész el a félévi munka, hogy a hallgatóknak is meglesz a lehetőségük és motivációjuk az ismeretek elsajátítására.
Mindeközben nagyon hálás voltam az egyetemen mindenkinek, aki megfeszített munkával a távolsági, digitális oktatás kereteit rendkívül rövid idő alatt megteremtette és magyarázott nekünk, ha valahol elakadtunk út közben. Intézeti kollégáimnak is sokat köszönhetek e téren, hiszen velük az elejétől fogva folyamatos a kommunikáció a lehetőségekről, a tapasztalatokról és a lehetséges módszertanokról.
Az induláskor a kurzusomra járó hallgatóimnak egy Neptun üzenetet küldtem a félév folytatásáról, az online felületek használatáról. Persze minden óra más, és ezért volt, ahol alig jelentett nagy változást az online élet (eleve Moodle felületen dolgoztunk, az olvasnivaló elérhető volt online, Google dokumentumokon dolgoztunk csoportokban és elérhetőek voltak a prezentációk diái), ahol pedig mégis jelentősnek mutatkozott a változás, ott leginkább digitális egyszerűségre törekedtem. Az egyéni problémák megoldására megadtam a Skype elérhetőségem, és heti 4 órás lehetőséget a személyes konzultációra, valamint hosszabb hezitálás után a magántelefonszámomat is beleírtam a levélbe, gondolva arra, hogy ha valakinek nincs stabil internet hozzáférése, akkor is fenntarthassuk a kommunikációt és kitalálhassunk személyre szabott módszertant.
Az órák azóta töretlenül folynak, video-előadásokat készítek, beszélgetünk online szemináriumokon, olvasom az írásaikat, még az előadásoknál is rövid videokonferenciákat tartunk, hogy valamennyire az eredeti módszertan személyességét a körülményekhez igazítva fenn tudjuk tartani, valamint hogy megmaradjon a tanulás ritmusa. A video-előadások látványtervét úgy alkottam meg, hogy a képernyő nagy részét az adott dia foglalja el, míg kisebb részén magam vagyok látható, ahogy magyarázom az adott diához kapcsolódó ismeretanyagot. Örömmel tapasztalom, hogy a doktoris hallgatók is igénylik a video-előadásokat kiegészítő video-konferenciázást és nagyon becsületesen részt vesznek a beszélgetéseken. Megtiszteltetésnek élem meg, hogy szívesen fűznek kérdéseket a megtekintett előadáshoz, amik mentén olykor komoly szakmai beszélgetések alakulnak ki. Érdekes, hogy a személyesség egyáltalán nem szűnt meg, hanem egészen más oldalai bontakoznak ki a félév folyamán.
Nagyon izgalmas a távolléti oktatás tanulási fázisa, önismereti aspektusa. Rendkívül kegyetlen élmény például visszahallgatni, látni magam egy online felületen. Miközben a video-előadást szerkesztem, megesik a szívem a hallgatókon, hogy nekik végig kell ezt szenvedni és még tanulniuk is kell belőle. Viszont azt veszem észre, hogy videóról videóra lehetséges a fejlődés, lassan-lassan megszokom, hogy értelmes hallgatószemek helyett az üres kamerának beszélek, hogy nem magától értetődő az, hogy színes legyen a hangom, az arcom életet áruljon el, ami hagyományos körülmények között pedig egyszerű feladatnak tűnt.
A távoli oktatás során a hallgatók nagyot nőttek a szememben, hiszen ami nekem részben szórakozás, nekik nem választás kérdése: abból kell tanulniuk, amit készítek. Azt vettem azonban észre, hogy elképesztő rugalmassággal álltak át az új formációra: kérdezgetem őket, hogyan bírják, könnyítsünk, legyen valahogy kevesebb a munka, az online találkozás, feladat. Eddig mindig erőről és kitartásról tettek tanúbizonyságot. Zokszó nélkül nézik a videókat, gondolkodnak róluk, ültetik át a hallottakat gyakorlatba, hajlandók Macbethről sorról-sorra elmélkedve beszélgetni. Ők máris jelesre vizsgáztak rugalmasságból, emberségből, szorgalomból és kitartásból, amiért köszönet illeti őket.
Szöveg: Almási Zsolt
Fotó: Mudra László és Almási Zsolt
