A lepel nagyszombat misztériumának szimbóluma. Halotti lepel, amely egy keresztre feszített ember testét takarta, éppen úgy, ahogyan az evangéliumok elmondják Jézus történetét, akit dél körül keresztre feszítettek és délután három óra körül kilehelte lelkét. Húsvét szombatjának előestéje volt, és amikor esteledett, Arimateai József, a főtanács gazdag és tekintélyes tagja bátran Poncius Pilátus elé állt kérésével: szeretné eltemetni Jézust abba a sírba, amelyet sziklába vájatott magának nem messze a Golgota hegyétől. Miután engedélyt kapott erre, gyolcsot vásárolt, levette Jézus testét a keresztről, begöngyölte a gyolcsba és a sírboltba helyezte (ld. Mk 15,42-46). Így mondja el Márk, és egyezik ezzel a többi evangélium elbeszélése is. Jézus a szombatot követő nap hajnaláig ebben a sírban volt eltemetve, és a lepel megmutatja nekünk, milyen volt a teste ebben a rövid, körülbelül másfél napnyi időben, amely jelentőségét tekintve végtelen idő volt.
A nagyszombat a rejtőzködő Isten napja, ahogyan az ókori szerző szentbeszédben olvashatjuk: „Mi történt? Nagy csend van ma a földön. Nagy csend és teljes elhagyatottság. Nagy a csend, hiszen meghalt a Király… Isten halt meg a testben, és megfutamította az alvilágot” (Szentbeszéd Nagyszombat szent napjára, PG 43, 439). Az apostoli hitvallásban megvalljuk: „szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül”.
Korunkban az emberiség különösen érzékennyé vált a nagyszombat misztériuma iránt. A mai ember lelkiségének része a rejtőzködő Isten, létfontosságú, szinte öntudatlan része, mintha egyre növekvő űr lenne a szívében. A XIX. század végén ezt írta Nietzsche: „Isten meghalt. Megöltük”. Ez az idézet szinte szó szerint a keresztény hagyományból ered, gyakran ismételjük mi is a keresztút során, talán fel sem fogjuk teljesen, mit mondunk. A két világháború, a koncentrációs táborok, a gulág, Hirosima és Nagaszaki után korunk egyre nagyobb mértékben nagyszombattá vált. E nap sötétsége mindenkit az életről faggat, különösképpen minket, keresztényeket. Nekünk is van közünk ehhez a sötétséghez.
Isten Fia, a Názáreti Jézus halálának azonban van egy másik oldala, egészében pozitív oldala, nevezetesen: a vigasz és a remény forrása. És ez ébreszti bennem a gondolatot, hogy a lepel olyan, mint egy fényképes dokumentum, van egy „pozitív” és egy “negatív” oldala. A hit legsötétebb misztériuma egyúttal a soha véget nem érő remény legfénylőbb jele is. A nagyszombat a „senki földje” a halál és a feltámadás között, de erre a senki földjére eljött Valaki, az Egyetlen, az emberért viselt szenvedés jeleivel ment át rajta: „Passio Christi. Passio hominis” (Krisztus szenvedése, az emberek szenvedése). A lepel ezt a pillanatot mutatja, pontos tanúsága az emberiség és a világegyetem egyedülálló és megismételhetetlen köztes állapotának, amelyben Isten Jézus Krisztusban nem csupán halálunkban, hanem a halálban maradásunkban is osztozott. Ez a legmélyebb szolidaritás.
Ebben az „időn túli időben” Jézus „alászállt a poklokra”. Ez azt jelenti, hogy Isten, aki emberré lett, belépett az ember legvégső, abszolút magányába, ahová nem ér el a szeretet egyetlen sugara sem, ahol a teljes elhagyatottság uralkodik, egyetlen vigasztaló nélkül: a „poklokba”. Jézus Krisztus a halálban maradt, átlépett ennek a végső magánynak a kapuján, hogy mi is átléphessünk rajta az Õ vezetésével. Mindannyian megtapasztaltuk már az elhagyatottság ijesztő érzését, ez az, ami még a halálnál is rémisztőbb, mint amikor gyermekként rettegünk attól, hogy egyedül maradjunk a sötétben, és csak az nyugtat meg, ha jelen van valaki, aki szeret minket. Éppen ez történt nagyszombaton: a sötétség birodalmában felhangzott Isten hangja. Megtörtént az, amit soha nem gondoltunk volna: a szeretet áthatolt a „poklokon”. A legvégsőbb emberi magány végtelen sötétjében is meghallhatunk egy hangot, amely hív minket, rálelhetünk egy kézre, amely megfog és kivezet minket. Az emberi lény azért él, mert szeretik és mert szerethet. És ha még a halál terébe is behatolt a szeretet, akkor oda is elérkezett az élet. A végtelen magány órájában soha nem leszünk egyedül: „Passio Christi. Passio hominis”.
Ez a nagyszombat misztériuma. Éppen onnan, Isten Fia halálának sötétjéből tört elő az új remény fénye, a feltámadás fénye. És amikor a hit tekintetével nézem ezt a leplet, mintha látnék valamit ebből a fényből. A lepel alámerült ebbe a mélységes sötétségbe, ugyanakkor mégis fénylik. Hiszem, hogy azért jönnek el emberek ezrei, hogy hódoljanak előtte, mert nem csupán a sötétséget látják benne, hanem a fényt is, nem csak az élet és a szeretet vereségét, hanem a győzelmet, az élet győzelmét a halál felett, a szeretet győzelmét a gyűlölet felett. Igen, látják Jézus halálát, de rajta keresztül látják a feltámadását is, a halálban ott dobog az élet. Ez a lepel hatalma. A „szenvedés emberének” arca, amely magán viseli minden idők emberének szenvedését, bárhol élt is, a mi szenvedéseinket is, a nehézségeinket, a bűneinket is – „Passio Christi. Passio hominis” – ez az arc ünnepélyes tekintélyről, paradox hatalomról árulkodik. Ez az arc, ezek a kezek, ezek a lábak, ez az egész test beszél, hallgathatjuk a csendben. Hogyan beszél a lepel? A vérrel beszél, és a vér az élet! A lepel egy vérrel írt ikon, egy megkorbácsolt, töviskoszorúval koronázott, keresztre feszített, jobb oldalán megsebzett ember vére. Minden vérnyom a szeretetről és az életről beszél. Különösen az a kiterjedt nyom, amely az oldalánál van, vérből és vízből áll, egy nagy sebből ered, amelyet egy római lándzsa ejtett. Ez a vér és ez a víz az életről beszél. Mint egy forrás, amely a csendben zúg, és amelyet meghallhatunk, meghallgathatunk a nagyszombat csendjében.
Kép: https://www.shroud.com
