A feltámadás ennyire egyszerű mondatai minden évben megütik a fülemet. Nincs itt, feltámadt. Így, ilyen egyszerűen, könnyedén hangzanak el ezek a megdöbbentő szavak egy fehér ruhás alak, egy angyal szájából, aki üres sírboltban ül, és várja azokat, akik felfedezik majd: Jézus sírja üres.

Egy üres sírbolt, amiben angyal ül, és szinte meglepődve kérdezi: de hiszen miért keresnétek Jézust itt? Az élőnek az élők közt van a helye, vagy, ahogy Jézus mondta „hagyd a halottakra, hadd temessék halottaikat”.

Mindennek megvan a maga helye és ideje, az örömnek, a gyásznak, a várakozásnak, a múltnak, a jövőnek, de a jelennek is (Préd. 3,1-8). És azáltal, hogy tudom valamiről, mi az, néven tudom nevezni, már képes vagyok a helyét és idejét is meghatározni élettörténetemben. Mi az, ami már véget ért? Mi az, amihez most férek hozzá, amit most tudok? Mennyi szorongás, értelmetlen bűntudat vagy harag származik abból, hogy még mindig a múltban bolyongok, vagy éppen megpróbálom a jövőt uralni!

Arabul tanulok. Éppen a jövő idejű ragozásnál tartunk. És ebben a nyelvben a jövő időt úgy képezzük, hogy az ige jelen idejű, ragozott alakjához teszünk egyetlen „-sz” betűt. Kész a jövő idő. A jövő idő alapja az ige jelen időben.

Sőt, tulajdonképpen az egész jövő idejű alaknak a nagyobbik részét jelen időben hozom létre. Elég egy betű, hogy a jelentés átalakuljon. Előbbre vigyen. De önmagában csak az „-sz” toldalék semmit nem ér. Ahogy hiába ragozom az arabban végtelenségig jelen időben az igét, sosem lesz belőle jövő idő.  

Amikor időt, helyet, és jelentést tévesztek életemben, felüdít, kizökkent ez a mondat: „Jézus Krisztus tegnap, ma s mindörökké ugyanaz.” (Zsid. 13,8). A saját szomorúságomtól, szorongásomtól, reménytelenségemtől vezérelve járhatok múltban, jövőben, mindig máshol, mint ahol éppen lennem kellene. Jézus azonban állandó, ugyanaz, mindig elérhető, élő, és éltető. Krisztus időn kívüli, és nem hat rá az én türelmetlenségem vagy értelmetlen ragaszkodásom. Megvárja, míg befejezem önmagába visszaforduló köreimet, és végre képes vagyok kitekinteni magamból.

Krisztus óvó tekintete egész életemet áthatja. Ő velem volt a tegnapomban, a mai nap is itt van, éppen most, és benne bízhatok, a jövőmet elé tárhatom. Neki adhatom. Biztos kézben tartja mindaddig, míg odaérek, vagy mire képes leszek hordozni azt. Még ha nem is veszek róla tudomást, vagy nem vagyok képes látni, érezni, Ő itt van. És ígéretet tett arra, hogy nemcsak elküldi a Vigasztalót, de Ő is mindig velünk lesz.

Mivel Jézus örök, mindent áthat lénye, ezért találkozhatok vele múltbeli gyászomba temetkezve, vagy jövőről szőtt álmaimban, azonban ez a találkozás vissza kell, hogy rántson a jelenbe. Nem időzhetek álomvárban, sem pedig üres sírban.

Ha útvesztőben bolyongok, vagy zsákutcában veszteglek a félelmeim miatt, esetleg olyan utakat keresek a jövőben, amiknek még az alapjainak sem fogtam hozzá, akkor igen, nekem is szól az angyal: „Miért keresitek az élőt a holtak közt?”.

Vagy így is szólhat most ez a mondat: „Miért keresitek a holtat az élők közt?”

Miért keresem Jézust a múltban, olyan dolgaimban, amelyek már holtak? Vagy ellenkezőleg: miért szaladok annyira előre? Hogyan ismerhetem fel Jézust az úton, ha meg sem bizonyosodtam róla: igen, a sír valóban üres, és ezzel a reménnyel már útra kelhetek.

Jézus feltámadt. A sír üres. Egy angyal ül benne.

Azt kérdezi tőlem: „Miért keresitek az élőt a holtak közt?”


Szöveg: Vörös Anna
Kép: Pixabay