Amikor kihirdették az egyetemi oktatási épületek bezárásáról, valamint a távoktatásra való átállásról szóló kormányrendeletet, azonnal elkezdtem bújni az internetet, hogy megismerjem az alternatívákat, illetve vad levelezésbe kezdtünk a kollégákkal, ahol mindenki bedobhatta az ötleteit. Be is dobták, nagyon konstruktív beszélgetés alakult ki. Kiderült, hogy nem vagyunk egyedül, és nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt: gyakorlatilag a világ összes egyetemének összes oktatója azon gondolkozott, hogy miként lehet eredményes távoktatást működtetni. A tapasztalattal rendelkezők azonnal megosztottak mindent, amit tudtak, az egyes egyetemek ehhez értő központjai pedig sorra gyártották a mindenféle „távoktatási segédlet szerencsétlen kezdőknek” jellegű útmutatóikat. Pár nap múlva a közoktatás szereplői is beszálltak a közös gondolkodásba, segítő Facebook csoportok alakultak, oktató videók készültek. Kifejezetten pozitív tapasztalat volt, hogy milyen összefogás jött létre az oktatás különböző szereplői között.
Az hamar kiderült, hogy most nem a világ legprofesszionálisabb távoktatási rendszerének kialakítása a cél néhány nap alatt, hanem – ahogy a világon most minden kolléga – alapvetően tüzet oltunk. Így egész biztos, hogy nem mindig a legideálisabb megoldásokat találjuk meg, de tapasztalataim szerint ezt a hallgatók se várják el, s ők is megértően és türelemmel viszonyulnak hozzánk. Külön probléma, hogy figyelembe kell venni a magyar realitásokat. A diákok többsége a családjával él, ahol osztozniuk kell az erőforrásokon – például a család egyetlen számítógépén a fiatalabb testvér érettségire készül, a pedagógus anyuka távoktatást folytat, a home office-ra küldött apuka dolgozik, a net akadozhat, a mobilnet korlátozott, a még kisebb testvérek egymást püfölik a nappaliban reggeltől estig. Tehát nem biztos, hogy a diákok arra koncentrálják minden erejüket, hogy az én órámon jól teljesítsenek. Ezt el kell fogadni. Persze azt se lehet, hogy teljesen a lovak közé dobjuk a gyeplőt, mert a kitűzött célt teljesíteni kell.
A konkrét cél minden kurzusnál az, hogy azt a tudásanyagot, azokat a kompetenciákat, amelyeket az adott kurzus során eredetileg is át akartunk adni, s amelyek az akkreditációs anyagban szerepelnek, sikerüljön az új módszerekkel is átadni. Ehhez gyökeres szemléletbeli fordulatra volt szükség: hamar rájöttem, hogy nem azon kell gondolkodnom, hogy miként tudnám a legkisebb töréssel, legkevesebb változtatással az online térben folytatni azt, amit eddig csináltam, hanem azon, hogy az eredeti célt – a tudás és készségek átadását – miként tudom a leghatékonyabban elérni, ha kell, teljesen új módszerekkel. Nehezíti a dolgot, hogy egyelőre nem tudhatjuk, milyen módon tudunk majd vizsgáztatni, úgy pedig nehéz tanulásra serkenteni a hallgatókat, hogy nem tudjuk megmondani nekik, milyen lesz a számonkérés. A személyes megoldásom az, hogy – mivel elsősorban előadásokat tartok, szemináriumot alig – egy képernyőrögzítő szoftverrel emészthető hosszúságú részekre tagolva felveszem az óráimat, és a videót megosztom a hallgatókkal, emellett kiegészítő cikkeket, videókat küldök nekik, s hétről hétre minden kurzushoz adok feladatokat, amivel rákényszerítem őket, hogy foglalkozzanak az anyaggal. Mindehhez csak határidőket szabok meg, tehát hogy konkrétan mikor abszolválják az anyagot és mikor teljesítik a feladatokat, az a saját időbeosztásuktól függ. Persze ez más oktatók más típusú óráinál nem működik, például hatékony nyelvórát nem lehet így tartani. Ezért fontos, hogy minden oktató megtalálja azt a módszert és platformot, ami az ő órájához és személyiségéhez a legjobban passzol. Ez azt is jelenti, hogy a diákoknak sok különböző platformmal, szoftverrel, technikai megoldással kell megismerkedniük rövid idő alatt, ami macerás lehet, de ezzel önmagában is sokat tanulnak – a rugalmasság, a gyors alkalmazkodás és a látszólag kaotikus helyzetek átlátása olyan készség, amelyet a munkaerőpiac nagyon nagyra értékel –, másrészt mégiscsak országos veszélyhelyzet van, és kívánom mindenkinek, hogy ne érje nagyobb kellemetlenség, mint hogy három nap alatt kell kiismernie a Zoomot, a Google Classroomot, a Microsoft Teamset, a Discordot, a Neptun Meet Streetet és a Webexet.
El kell fogadni, hogy a távoktatás más, mint a személyes, és rengeteg dolgot nem lehet átvinni onnan ide vagy innen oda. A valódi személyesség most egy időre megszűnt, ezzel nem lehet mit csinálni, ezért nem is érdemes energiát pazarolni arra, hogy bánkódunk rajta. Jómagam személyesen azzal enyhítem a problémát, hogy hetente kétszer Skye-on fogadóórát tartok, arra az esetre, ha valamit mindenképpen szóban szeretne valaki megbeszélni velem, illetve a kurzusaimhoz létrehozott Google Tantermekben is lehetőség van az anyagról konzultálni, kérdéseket feltenni. Emellett folyton a Facebookon lógok, a Messenger üzenetekre igyekszem azonnal válaszolni, és benn vagyok a különböző évfolyamok FB-csoportjaiban is, vagyis élő a kapcsolatom a diákok azon részével, akik szintén a FB-on töltik napjaikat.
Van egy csomó technikainak nevezhető probléma, például furcsa dolog egy laptop kamerájába beszélni, amely értelemszerűen nem ad visszajelzést, ez elég demotiváló, ráadásul nehezített pályán játszom, mert mindeközben három gyerek ugrál körülöttem. De a legfontosabb a hozzáállásbeli fordulat, vagyis az, hogy a távoktatásban nem ugyanazt kell csinálni máshogy, hanem mást kell csinálni. Például amelyik kurzusnál ez lehetséges, ott a heti fix idősávban leadott 90 perces előadásokat el kell felejteni, tanulási hetekben érdemes gondolkodni, és rengeteg önálló munkát kell végeztetni a hallgatókkal, ami egy átlagos előadás típusú óránál amúgy nem jellemző. És persze ki is kell javítani, amit a hallgatók írtak, vagyis a távoktatás sok többletmunkával jár. 90 perces előadást senki nem néz meg az interneten – én a 90-ik percnél már a szuperhősös filmeket is unom, márpedig a „Keleti népek története 4.” című órám nagy valószínűséggel kevésbé izgalmas, és egész biztosan kevésbé látványos, mint a Bosszúállók. Ezért az előadásokat gondolati egységenként 10-15 perces videókra kell tagolni, már ezek is hosszabbak, mint egy átlagos Pamkutya-epizód. Persze ez nem mindig sikerül, mert sajnos az első héten előfordult, hogy fél órát beszéltem egy tízpercesnek szánt anyagrészről, ami az internetes világban több mint bűn: hiba. Jó eséllyel azt is el kell engedni, hogy a félév végén lesz egy pont, amikor számon kérhetem az egész féléves anyagot egy olyan helyzetben, amikor a hallgató semmilyen segítséget nem vehet igénybe – magyarul a klasszikus vizsgáztatást. Online tesztet persze lehet csinálni, de itt nem tudom ellenőrizni, hogy mit használ, kivel csetel közben a diák. Ezért nem biztos, hogy ragaszkodni kell az ilyen számonkéréshez, az eredeti cél elérésére inkább úgy érdemes törekedni, hogy a heti határidős feladatokkal ráveszem a hallgatókat, hogy rendszeresen foglalkozzanak az anyaggal. Ha ezt megteszik, a vizsga akár felesleges is lehet. Ha meg mégis lesz vizsga, már tudni fogják az anyag nagy részét.
Szöveg: Dr. Salát Gergely
Fotó: Mudra László, Dr. Salát Gergely
