A távolléti oktatás március végi elindulása számunkra elsősorban gyakorlati kérdéseket vetett fel. Nyelvszakon, államvizsga évében, szakdolgozat leadási határidő előtt. Nekem összességében az volt a benyomásom, hogy a technikai részletek, az ügyintézés, a bürokrácia mikéntje sokkal jobban aggasztott mindenkit az elejétől fogva, mint maga az oktatás. Abban többé-kevésbé mindannyian biztosak voltunk, hogy a tanárok képesek lesznek adaptálódni a helyzethez és ehhez igyekeztünk mi is minden eddigi digitális ismeretünket latba vetve segíteni nekik, hogy az átállás a lehető legzökkenőmentesebb, a további oktatás pedig a lehető leghatékonyabb legyen .
A távolléti oktatásban a legnagyobb kihívást számomra a kényszer hiánya jelenti. Egy online órát sokkal könnyebb kihagyni, csak fél füllel hallgatni. Ez igaz a gyakorlati órákra is annak ellenére, hogy ugyanúgy vezetnek katalógust a tanárok. Sokszor problémás a frontális oktatás ismételt előtérbe kerülése is, hiszen a hallgatók közötti csoportmunka nem, vagy csak nagyon nehezen megvalósítható. (Persze tudom, hogy az oktatóknak sem könnyű alkalmazkodni és új módszertant kitalálni, bevezetni.) Sokszor egymást nem is látjuk, csak tanárt és/vagy az ő képernyőjét, így teljesen olyan érzése van az embernek, mintha csak egy előre elkészített videót nézne, nincs meg a motiváló közeg érzete, a szigorú pillantások nyomása.
Viszont jó hír, hogy a távolléti oktatás keretein belül technikai fennakadást viszonylag ritkán tapasztalunk. Egy-egy olyan diáktárs van, akinek sajnos például a mikrofonja nem működik, így konstruktívan nem tud részt venni az órán, ám az elhangzottakat ők is hallják, a közös chatbe pedig akár ők is megírhatják a válaszaikat. A legtöbben asztali gépről/laptopról vagy telefonról csatlakoznak be. Nekem személy szerint ez olyan tekintetben okoz nehézséget, hogy az itthoni wifi nem elég erős ahhoz, hogy a csoportos videóhívásokat fogadni tudjam a laptopon, így általában telefonról, mobilnetről veszek részt az órákon azért, hogy ne legyenek fennakadások. Így viszont előfordul, hogy túl kicsi a képernyő ahhoz, hogy mindent megfelelően lássak.
Nehézségnek tartom azt is, hogy nagyon megakasztja az órát, ha valaki kérdést szeretne feltenni, ugyanis az oktató sem mindig lát egyszerre mindenkit. Nem érzékeli, hogyha valaki szólni szeretne és sokszor az egyetlen mód, hogy a kérdéseinket vagy észrevételeinket, hozzászólásainkat megosszuk, az az, ha belevágunk a tanár szavába, ami elég kellemetlen.
De hogy valami jót is említsek, szerintem az online oktatás tűzoltásként megadhatja azt az illúziót a hallgatóknak, hogy az élet nem állt meg, ugyanúgy megy tovább, nincs megoldhatatlan probléma. Vannak olyanok, akik, vagy akiknek családja nagyon fél a vírustól és nekik a megszokott időben a megszokott oktatók a megszokott csoporttársak jelenléte adhat egyfajta pszichés mentsvárat. Arról nem is beszélve, hogy szerencsére sosem merült fel az év elhalasztása vagy megismétlése, ráadásul sok esetben a tanárok, a helyzetre való tekintettel, engedékenyebbek vizsgák terén, az alternatív jegyszerzési módok pedig sok vizsgadrukkos diáktársnak jelenthet megkönnyebbülést. Tehát végeredményben akár a szokottnál jobban is teljesíthetünk majd a félév végén.
Ha ezen időszak tanulságaira gondolok, talán az első a listán a felelősségvállalás. Most csak a saját lelkiismeretünk suttog a fülünkbe azt illetően, hogy felcsatlakozunk-e egy órára vagy sem. Értem ez alatt persze a nem kötelező órákat, amikre mondjuk az egyetemen egyébként bementünk, mert ha két kötelező óra között volt, akkor, ha már ott vagyunk, és úgyis ott kell lennünk, akkor miért ne?
Hasonlóan fontos tanulság számomra az alkalmazkodás képessége. Hirtelen rengeteg új programot, felületet kellett elkezdenünk használni, oktatótól függően, ami tőlünk is alkalmazkodást igényel. Ráadásul otthon nem mindig könnyű megteremteni az ideális környezetet, amihez megint csak a háztartásban élő összes ember közreműködésére is szükség van.
A tanulságok sorában említeném még az önálló tanulás képességének erősödését. Vannak órák, amelyek úgy változtak, hogy az előadást nem tartják meg, de a prezentációt és hozzá a magyarázó anyagot elküldik. Ez persze lényegesen több idő és energiabefektetést igényel a mi részünkről, mint félálomban végig ülni egy órát hétfő reggel fél kilenckor, de segít abban, hogy önállósodjunk ilyen téren is, és valójában megértsük, hogy ezt magunk miatt csináljuk.
Pozitív következményként említeném azt is, hogy amennyire meg tudtam ítélni, lelkesebben veszünk részt órákon, mint korábban. Egyrészt, mindenki kipihentebb, mivel nem kell korán kelnie ahhoz, hogy beérjen. Másrészt, komfortosabban érzi magát, hogy akár melegítőben is végigülhet egy órát, közben a kedvenc bögréjéből kortyolgathatja a kávét, teát, vagy,ha úgy dönt, be sem kapcsolja a kamerát és közben megfőzi a vacsorát.
Ami az elmúlt hetekben az egész változással és új helyzettel kapcsolatban engem mélyen megérintett, hogy a legtöbb oktató elszántan próbálja a legjobbat kihozni magából, a helyzetből és a diákjaiból. Kedves személyes élményem az is, hogy a konzulens tanárnőm maga kezdeményezte, hogy ha már személyesen nem tudunk konzultálni a szakdolgozatomról, akkor legalább videóhívásban tegyük ezt meg.
Biztos vagyok benne, hogy ebből a helyzetből hosszú távon profitálni tudunk. Az, hogy ki, mennyit visz majd magával tovább, leginkább rajtunk múlik. Azon, hogy mennyire vesszük komolyan a helyzetet, magunkat, kötelezettségeinket és lehetőségeinket.
Szöveg és kép: Farkas Diána
