Veszprémy László professzor 2015 óta tanít a katolikus egyetem Történettudományi Intézetében. Történelem, könyvtár és latin szakon végzett. Kutatási területe a magyar középkor. Március 15-e alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült. Mint mondja, az elismerés egyben a szakma egészének és az egyetemnek is szól.
Professzor úr, mikor kötelezte el magát a történelem mellett?
Édesapám egyik volt osztálytársa, Mezey László professzor latin kódextöredékek kutatásával foglalkozott. A vele való személyes kapcsolat keltette föl érdeklődésemet a múlt emlékei iránt. Ennek köszönhető, hogy latin szakra is jelentkeztem egyetemi tanulmányaim során, és igyekeztem minél közelebb kerülni a középkorhoz.
Végzés után részben a középkor, részben a hadtörténet felé fordult az érdeklődése.
A hadtörténet is a középkort jelentette számomra. A Hadtörténeti Intézetben azokat a kutatásokat folytattam, amelyeket korábban a Széchenyi Könyvtár könyvtárosaként megkezdtem. Ennek során több nagy „szerelmem” volt. Az egyiket a latin kódextöredékek és a latin nyelvű középkori irodalom kéziratainak és emlékeinek a kutatása jelentette. Ebben a munkában sokat köszönhetek Madas Editnek, Sarbak Gábornak, Vizkelety Andrásnak. A Hadtörténeti Intézetben az Árpád-kortól a török hódoltság idejéig foglalkoztam a magyar hadtörténelemmel. A latinitás kutatása és a hadtörténeti érdeklődés nem zárta ki egymást, ellenkezőleg, egyik erősítette a másikat. Közben több külföldi ösztöndíjat nyertem el. A legnagyobb élményt római utam jelentette, a Vatikáni Könyvtárban végzett kutatások. Hasonlóképpen hasznosak voltak a Hollandiában, Belgiumban, a bécsi Collegium Hungaricumban eltöltött idők.
A múltbeli események és összefüggések mennyiben ismerhetők meg a maguk valóságában, vagy a múlt vizsgálata mindig a vizsgálódó kor történelmi tudatát tükrözi?
Az utóbbiról beszélhetünk inkább. Éppen ezért érdemes, sőt, szükséges minden kornak a saját múlt képét és benne a középkor képét is kialakítania, a korábbi véleményeket átértékelnie. A rendelkezésre álló pozitív adatmennyiséget koronként különbözőképpen állítják össze, rendszerezik a történészek. Az a szép és izgalmas ebben, hogy ezenközben újabb és újabb rejtélyekre bukkanhatunk, amelyeket igyekszünk saját módszereinkkel, hipotéziseinkkel megoldani.
Mennyiben játszanak szerepet ebben az adott korban, adott pillanatban uralkodó ideológiák, illetve a korszellem?
Valóban hátrányt jelentenek az ilyen hatások, ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy a kutatóknak valamilyen módon saját koruk társadalmának kérdéseire is választ kell találniuk. Ha például – mint napjainkban – a gender-kérdés érdekli az embereket, a vallási és etnikai kisebbségek sorsa, akkor ezekre is oda kell figyelnünk. Meg kell vizsgálnunk, milyen választ tudunk adni a rendelkezésünkre álló korábbi forrásokból.
Az 1990 előtti történelemszemlélethez képest mennyiben változott a középkori történelemről alkotott kép?
1990 óta valóban differenciáltabbá vált az Árpád-korról korábban kialakított kép. Korábban sematikus volt az egyes királyok szerepének, illetve az egyes korszakoknak a megközelítése. Nem gondoltak arra, hogy a fennmaradt, viszonylag kevés forrás alapján is részletesebb és finomabb ábrázolását lehet adni az egyes személyiségeknek, illetve a korszak egészének. Nagyon jó példa erre például az Aranybulla megjelenése körüli értelmezés, vagy éppen II. András király megítélése.
A Bánk bánban elterjedt képre gondol?
Igen. II. Andrást hajlamosak voltak semmirekellő uralkodóként bemutatni, aki eltékozolta a királyi hatalom forrásait. Vele kapcsolatban megjelent a magyar – nem magyar ellentét, s hogy rákényszerítették az Aranybullát, amelyet ő fogcsikorgatva adott ki. Amikor azonban újra „összerakjuk” a forrásokat, látjuk, hogy mennyire sántít ez a kép. Ha megvizsgáljuk uralkodásának kifutását, azt az örökséget, amelyet fiára és utódára, IV. Bélára hagyott, ennek alapján sokkal pozitívabb képet rajzolhatunk meg személyéről és uralkodásáról.
Foglalkozott a tatárjárás idejével, annak körülményeivel. Milyen „újdonságot” lehet felmutatni?
Kutatók serege, történészek, régészek és földrajztudósok foglalkoznak ezzel az időszakkal, és még mindig újabb és újabb eredményeket publikálnak. Olyan kérdések vetődnek fel, mint például az, hogy sikeres volt-e a magyar ellenállás, vagy mennyiben volt sikeres? Milyen felelősség terhelheti az akkori politikai elitet? Vajon a tatárok világhódító stratégiája kényszerítette-e térdre a magyar határvédelmet? És ezen a ponton máris kapcsolódhatunk a legújabb korhoz: a Nyugat nyújtott-e nekünk segítséget vagy nem nyújtott? Ha nyújtott volna, ezzel megakadályozható lett volna az ország elpusztítása, vagy esetleg második muhi csata következik be?
A magyar történelmet mindig kísérte – kísértette – a Kelet és a Nyugat közötti átmeneti helyzet, ahogy Simonffy András író megfogalmazta: kompország vagyunk.
A középkorban is jellemezhetjük az ország helyzetét a kompország kifejezéssel, hiszen a Kelet és a Nyugat itt mindig szervesen együtt élt, akár a nyugati kereszténységre és a bizánci kereszténységre, akár a Keletről a 13. századig bevándorló keleti etnikumoknak a megtelepedésére gondolunk. Másrészről pedig az értékhordozó nyugati telepesek megjelenését említhetjük.
Napjainkban sem könnyű egyensúlyt találni ebben a kényes helyzetben.
Annyiban szerencséjük volt eleinknek, hogy sem a Német-Római Birodalom, sem a Bizánci Birodalom nem törekedett az egész ország meghódítására. A bizánciak megelégedtek a Szerémséggel és Dél-Magyarországgal, a Német-Római Birodalom pedig II. Frigyes halála után olyannyira meggyengült, hogy ilyen veszély már nem fenyegette onnan az országot. A kényes egyensúly fennállt egészen az oszmán törökök balkáni megjelenéséig. Ettől kezdve évszázadokon át prolongálódott a rendkívül ingatag határhelyzet.
A múlt ismeretéből milyen következtetést, tanulságot lehet kiolvasni a mindenkori magyar politikai-hatalmi elit magatartásra nézve?
A politikai bölcsesség, a mértéktartás, a politikai döntések következményeivel való előzetes számvetés, a stratégiai erőviszonyok helyes felmérése mindig hozzásegíthette az országot a fennmaradásához, vagy a minél kisebb károkkal elszenvedett vereségek elviseléséhez.
Milyen tudományos munkával foglalkozik mostanában?
Sok tekintetben a pályázatok határolják be az érdeklődésemet. Az egyetem keretében a Karoling-kori forrásfeltáró, fordító tevékenység lesz a következő évek egyik fő iránya. Az elmúlt időben – munkaközösségi formában – magyarra fordítottuk a fuldai évkönyveket, s ezt további évkönyvek követhetik majd. A másik terület: az államalapításkori, elsősorban 11. századi történelmi helyzetről, a magyar-német kapcsolatok alakulásáról szeretnék a későbbiekben összefoglalót írni.
A fuldai évkönyvek fordítása feltárt-e újabb ismereteket, vagy az eddigi tudás megerősítését szolgálja inkább?
Mindkét vonatkozás igaz. A korábbi forrásközléseknek az volt a hátránya, hogy a kontextusból kiragadva választották ki a magyarokra vagy a Közép-Európára vonatkozó részeket, és ezeket állították egymás mellé. Évtizedek óta arra törekszünk, hogy a forrásokat a maguk teljességében fordítsuk le és tegyük közzé. Ha ilyen módon, együtt olvassuk a műveket, egészen más képet nyerhetünk, mintha csak kiragadott mondatokra vagy bekezdésekre szorítkoznánk. Igaz ez a 13. századi krónikákra is.
A mai történettudomány fejlődéséhez mennyiben járul hozzá a katolikus egyetem? Milyen üzenet fogalmazható meg: a fiataloknak miért érdemes történelemmel foglalkozniuk?
1992 után jelentős szerepet játszott a középkori diszciplina fejlődésében a PPKE medievisztikai tanszéke. Olyan történész nemzedék nevelődött ki, amelynek tagjai mára már középkorú kutatók, és több vonatkozásban megújították a magyar történettudományt. Az első végzettek között találjuk C. Tóth Norbertet, aki azóta akadémiai nagydoktori fokozatig jutott a tudományos pályán. Nemcsak minőségi változás következett be a magyar középkorkutatásban, hanem mennyiségi is. Ilyen nagy számban még soha nem foglalkoztak kutatók a magyar középkorral, mint manapság. Amire felhívnám a fiatalok figyelmét: módszertanilag rendkívül érdekes, hogy az egyes források hogyan értelmezhetők, milyen módon lehet a torzítások, a manipulációk mögé tekinteni. Ez a forráskezelés örök problémája, amely a mai média esetében ugyanúgy érvényes, mint a középkori oklevelek szövegét vizsgálva. S ez arra tanít minket, hogy fenntartással kezeljük a rendelkezésre álló információkat, dokumentumokat. A másik, amire emlékeztetnék: a középkor a második világháborúig szervesen tovább élt az országban, miként Közép-Kelet Európában is. Elegendő az akkori népmozgásokra gondolni, a németek kitelepítése például… Vagy ha a mai ukrán helyzetre figyelünk, a konfliktust illetően sok vonatkozásban a történelmi gyökerekben találhatjuk meg a választ.
Szöveg: PPKE Kommunikáció/Elmer István
