A mesterséges intelligencia napjainkban egyre gyakrabban használt fogalom. A fogalom tartalmát azonban különféleképpen határozzák meg a tudományok művelői, s ezt még inkább tapasztaljuk a közgondolkodásban. Az eltérő fölfogások jelzik, hogy a mesterséges intelligenciát különböző oldalról lehet megközelíteni. Martos Levente Balázs atyát, a Központi Szeminárium rektorát arra kértük, a teológus – vagy ahogyan ő fogalmaz: és az imádkozó ember – szempontjából világítsa meg a fogalmat és annak tartalmát.

A hagyományos teológia szerint az ember mint szellemi létező, kiemelkedik a teremtett világ lényei közül. Ezt leginkább az ember teremtéstörténete szemlélteti (Ter 2,4b – 25). Különösen a második teremtéstörténet úgy mutatja be az ember teremtését, mint amelyben hangsúlyt kap az ember közvetlen kapcsolata Istennel. Olyan sajátos és személyes kötelék fűzi hozzá, amelyben Isten kiemelt partnerként kezeli az embert a teremtett világban.

Isten kezdettől fogva gondot visel – ismerjük a második teremtéstörténetből – az ember kapcsolati igényére. Választ vár tőle. Figyeli, hogyan válaszol az ember a teremtett világban szerzett tapasztalataira. Mi az, ami számára jó, és mi az, ami nem jó.

Azzal a kifejezéssel találkozunk a Bibliában, hogy Isten megfelelő társat kíván adni az első ember mellé (a Ter 2, 18 szerint). Ezt követi a férfi és a nő teremtése – ez nem pusztán gyakorlati, fizikai szükségletnek való mechanikus megfelelést jelent, hanem ott rejtőzik benne a beszéd képessége. Az a fajta képesség, hogy az ember szabadon válaszol, s hogy ne csak olyan választ kapjon, amelyet ő talál ki, hanem amely a másik részéről szabad ajándék.

Az embert a kezdetektől körülveszi egy olyan világ, amelyben dolgok vannak, amelyeket használni tud.

Sajátos hivatása, hogy használja is őket. Ugyanakkor az ember élete olyannak mutatkozik a teológia látásmódjában, értelmező narratívájában, amelyben igényli, hogy valaki vele szabadon kapcsolatba lépjen. Ez a valaki elsősorban Isten, aztán egy embertárs.

A teremtett ember imént vázolt képéhez hogyan viszonyul a mesterséges intelligencia, amely implicite a mesterséges embert jelenti.

A mesterséges intelligenciát különféleképpen határozzák meg, mégis mindegyik arra irányul, hogy az emberhez hasonlót hozzon létre. Olyan mesterségesen fejlesztett és önmagát tovább fejlesztő eszközt – talán nevezzük eszköznek –, amely képes egyfajta válaszadásra. Képes legyen, amint az egyik legrövidebb definíció mondja, a változtatások követésére. Olyan helyzetekkel is megbirkózzék – ez volna a fejlesztők célja –, amelyekkel addig még nem találkozott.

A legnagyobb kihívás a mesterséges intelligencia fejlesztői előtt, hogy az emberi szabadságnak a leképezését igyekeznek megoldani. Kérdés persze, hogy ez lehetséges-e egyáltalán? 

Az emberi szabadságot leképezni, és ezáltal az emberi szabadságot tovább szélesíteni, miközben annak veszélyével kell szembenézni, hogy a mesterséges intelligencia korlátozhatja a létrehozó ember szabadságát.

A teológia és a hagyományos filozófia álláspontja szerint az ember szabadsága szellemi lény voltából következik. Szellemi adottsága és képessége az, hogy értelemmel és akarattal rendelkezik, és ezt a kettőt összhangba tudja hozni.  

Ezt nevezhetjük intelligenciának…

A mesterséges intelligenciában meg szokták különböztetni a gyenge és az erős intelligenciát. A gyenge esetében azt hangsúlyozzák, hogy az ember által betáplált információkat használja fel az eszköz; rendszerezi, gyűjti őket, és közülük mindig a legjobbat választja ki, annak a célnak megfelelően, amelyet az ember meghatározott számára.

Az erős intelligencia esetében már sokkal inkább humanoid jelenségekkel találkozunk. Ezek egyelőre még inkább a tudományos fantasztikum világába sorolandók, de az elképzelések szerint az ember önálló továbbfejlődésének, bonyolult reakcióinak, mint például az érzelmeknek és az egyéni szabadság más tényezőinek a leképezéséről van szó. Ezen a ponton azonnal előkerülnek az etikának, az erkölcsös magatartásnak a legfontosabb kérdései.

Az ember teremtéséről szóló elbeszélés nagyon korán felteszi az erkölcsiség kérdését. Az emberrel együtt adott – szinte a kezdetektől – a jónak és a rossznak az ismerete, s annak tudata, hogy a jót kell választania. És ez megint csak Istennel, minden jónak, minden szépnek, minden igaznak a forrásával kapcsolja össze. A mesterséges intelligencia esetében az ember késztetést érez arra, hogy az eszközt megpróbálja olyan irányba fejleszteni, hogy kizárólag a jót szolgálja. Az ember határozza meg, hogy mi ez a jó, és az ember kötelessége, hogy a maga erkölcsi kódexét betáplálja ezekbe az eszközökbe.

Az ember erkölcsi kódexében ugyanakkor hangsúlyosan jelen van a rossz is, és amikor az ember határozza meg a jót és a rosszat, az erkölcsi normákat máris relativizálja.

Az egyik legnagyobb kihívásnak tartom, hogy emberként felismerjem és elismerjem a másik ember szabadságát. Felismerjem egyenrangúságunkat, azonos méltóságunkat. Teológusként, imádkozó emberként mélyen segít ebben az, hogy hiszem és az imádságban megtapasztalom: Isten minden létező forrása és végső célja, aki elismeri az én szabadságomat, és megerősít engem a szabadságomban, megerősít teremtő jóságomban.

A mesterséges intelligenciát létrehozó ember soha nem tud olyan tökéletes szabadságot biztosítani a gépezetének, amelyben ne lenne benne a szeretet hiánya, a sebezhetőség és a sebzettség tapasztalata. Mi, emberek, minden igyekezetünk ellenére sohasem vagyunk tökéletesen szabadok, és sohasem vagyunk tiszta szeretetből. Ezért minden alkotásunkba – sajnos – beleszorul valami a sebzettségünkből. Az embernek éppen ezért kényszerű kötelessége meghatározni és kifejezni az erkölcsiség szabályait.

Ferenc pápa novemberi imaszándéka, amely a mesterséges intelligencia okos – tehát emberhez méltó – alkalmazásával foglalkozik, nem előzmények nélkül való.  

2019. február 25-27. között a Pápai Életvédő Akadémia plenáris ülést tartott Robotetika. Személyek, gépek és egészség címmel. Meghívták a Microsoft, az IBM és még egy-két, az érintett terület jelentős szereplőjét, s aláírtak egy olyan nyilatkozatot, amely a mesterséges intelligencia erkölcsi minimumát igyekezett megfogalmazni. Legalábbis elindulni olyan úton, ahol a mesterséges intelligencia fejlesztői és felhasználói etikai iránymutatást kaphatnak. A nyilatkozatban olyan alapvető témák szerepelnek, mint a felelős eljárásmódok kidolgozása, a biztonság szavatolása, az adatvédelem elsődlegessége, az inkluzív szemlélet, vagyis hogy minél többen bekapcsolódhassanak a világon ebbe a folyamatba.

Ferenc pápa számára különösen fontos szempont, hogy ezek az eszközök (robotok) miközben azzal kecsegtetnek, hogy részben pótolhatóvá teszik az emberi munkaerőt, ezzel jelentősen megváltoztatják a munkaerőpiaci helyzetet, és még inkább növelik azoknak a társadalmaknak és gazdasági szereplőknek az anyagi fölényét, bizonyos szempontból behozhatatlan versenyelőnyét, amellyel már ma is rendkívül egyoldalúvá válik a világgazdaság szereplőinek az interakciója.

Az emberek közötti versengés azonnal felveti ennek etikai vonatkozásait. A mesterséges intelligenciával kapcsolatos legfélelmetesebb víziók szerint az ember a gépekkel kényszerül versenyezni. A folyamat elején tudatában kell lennünk annak, hogy úgy kell – úgy szabad – megalkotni ezeket az eszközöket – van rá módunk –, hogy ne versenytársakat, hanem segítőtársakat teremtsünk. Mégpedig ne csak egy szűk csoport részére, hanem minél szélesebb kör számára.

Az egyházi állásfoglalások – ismétlem – hangsúlyozzák az eredet kérdését, azt, hogy a Teremtővel való kapcsolatunkat soha ne feledjük, s eszerint éljünk.

A mesterséges intelligenciával szembeni igény vagy vágy úgy is jelentkezik, hogy az embernél tökéletesebb embert vagy lényt hozzanak létre. Ezt szeretnék egyesek – talán kimondatlanul, öntudatlanul – Isten helyébe állítani. megteremteni azt, „aki” többet tud az embernél, aki az élet nagy problémáira megoldást képes adni.

A mesterséges intelligenciával kapcsolatban 1955-ben tették fel első alkalommal a kérdést: hogyan lehet lemásolni, eszközökben megvalósítani az emberi gondolkodás működését? Egy ideje pedig azt tapasztaljuk, hogy az ember kezdi saját belső folyamatait a gépek mintájára értelmezni. Tehát megfordult a folyamat. Megszületett az a generáció, amely sokszor többet ül a számítógép előtt, mit amennyit kommunikál a szüleivel, többet találkozik emberek által fejlesztett programokkal, mint embertársaival. Ilyen helyzetben olyan mechanikus modellek születnek, amelyek az eszközök működésében igyekeznek megérti az ember gondolkodását. Ismerjük az erre utaló megfogalmazásokat: „Bocsánat, rossz a szoftverem, de majd igyekszem jóra cserélni.” 

Elkezdődött egy olyan folyamat, amelyben saját kezünk művei visszahatnak ránk. Nemrégiben mutatták be A nő című filmet, amelynek főhőse egy operációs rendszerbe szeret bele. Folyamatosan egy női hang beszél hozzá, rendkívül fejlett emberi reakciókat produkál, és a férfi érzelmi viszonyba kerül ezzel a hanggal. A filmben aztán elérkezik az a pillanat, amikor kiderül, hogy az operációs rendszer ugyanezt a furcsa kapcsolatot több mint hatszáz személlyel folytatja párhuzamosan.                                

A mesterséges intelligencia tehát ebben a filmben a marxizmus által lefestett vágy-isten, projektált isten képét vetíti elénk, azoknak a vágyaknak az összessége „ölt testet”, amelyeket az ember kivetít önmagából. Ha egy ilyen operációs rendszert úgy képzelünk el, mint az emberek várt reakcióinak alapján megtervezett, állandóan tökéletesített és önmagát is tökéletesítő rendszert, akkor ez egy tökéletesen vágyott istenség képében jelenhet meg.

Megint csak oda érkezünk vissza, hogy a legjobb és legfontosabb, amit ebben a helyzetben tehetünk és tennünk kell, hogy saját szabadságunkat a másik szabadságának elismerésével trenírozzuk. Akkor tudunk igazán szabadok lenni, ha el tudjuk fogadni a valóságot, a másik ember, illetve Isten valóságát.

A társadalom egyik része számára realitás, hogy a zsebében szuperszámítógépet hord a telefonjában, az Interneten keresztül döbbenetes mennyiségű információhoz és felhasználási lehetőséghez jut, közben viszont a világon emberek halnak éhen. Nem arra használjuk eszközeinket, vagy nem megfelelő arányban használjuk arra, hogy a közös fejlődésbe bevonjunk másokat, hanem megmutatkozik az emberi sebzettség, ami az önzésben nyilvánul meg.

Hogyan viszonyuljunk ezek után a mesterséges intelligenciához, annak kétségtelenül előremutató eredményeihez?

Azt szokták mondani, az okos telefon ne legyen okosabb, mint a használója. Teológusként ismét csak az eredet kérdését hangsúlyoznám, ugyanakkor a továbblépés hogyanja is igen fontos. Rendkívül érdekes bekapcsolódni egy olyan folyamatba, amelynek pontos célját – hova is tart, meddig fog eljutni – nem tudjuk megmondani.

Az ember képtelen egy nála magasabb rendű „embert” teremteni. Kisajátítani Isten teremtő gesztusát.

A klasszikus filozófia tétele szerint Isten sem önmagánál nagyobbat hozott létre, ő viszont a semmiből teremtett. Ez a teremtés csodája. A mesterséges intelligencia mindig viszonylagos csoda marad; ahhoz viszonyítva csodálatos, ami tegnap még nem létezett, és most létrehozták. Az emberek egymást is csodálják, amikor valakinek olyan képessége vagy teljesítménye van, amire a többiek nem képesek. Ilyen értelemben elképzelhető, hogy az eszközök által olyan dolgokat tudunk megvalósítani, amire azelőtt a puszta emberi erő képtelen volt.

Az időt tekintve például: az eszköz másodperc töredéke alatt milliós variációs lehetőségeket futtat végig, aminek elvégzésére az embernek hagyományos módon akár több száz évre lenne szüksége. De ezt nem szabad összetéveszteni az eszköz humanizálásával.

Az ember elsőbbségét garantálni kell. Ha elméletben elképzelhetőnek tartom is, hogy az ember létrehozzon olyasmit – olyan eszközt –, amely megdöbbentően hasonlít az emberhez, viselkedése is megdöbbentően emberi, mégis azt tartom fontosnak, hogy az ember azt használja, amit a teremtésben kapott, és maradjon kapcsolatban azzal, akitől azt kapta.

Az ember egy másik lelket nem tud létrehozni. Az emberi lényeg viszont a szellemi lélek táján keresendő.

Az emberi lélek szellemi lényünk alapelve és feltámasztásunk része. Az ősi emberi gondolkodás a léleknek halhatatlanságot tulajdonított, a keresztény hit a testből és lélekből alkotott ember örök életére van tekintettel – amire egy gép, egy eszköz sohasem lesz képes.

Ferenc pápa imaszándékában nem egyszerűen a veszélyekre hívja fel a figyelmet, és nem is csak erkölcsi határokat igyekszik megfogalmazni. Azt hangsúlyozza, hogy környezetünkben – az emberi tudás segítségével – számos olyan helyzet mutatkozik, amikor az emberek javát szolgáló eszközöket lehet fejleszteni, s mindent meg kell tennünk, hogy ebbe az irányba folytatódjék a fejlődés.    

Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: Magyar Kurír/Merényi Zita