Zarándoklatunk lelki vezetői Főtisztelendő Dr. Vincze Krisztián rektorhelyettes, Dr. habil Perendy László dékán, Alessandro Caprioli egyetemi lelkész és Tisztelendő Dr. Völgyesi Levente dékánhelyettes voltak. A napokat közös imádság, elmélkedések, szentmisék, valamint a személyes hálaadás szőtte át: egyetemünkért, hallgatóinkért, kollégáinkért, az otthon maradottakért, élőkért és elhunytakért.
Utunk során a klasszikus szentévi római zarándokút állomásai mellett magyar szempontból is különösen fontos helyekre látogattunk el. Padova és Assisi szentjeinek közelségében, Róma nagy bazilikáiban, valamint a Pápai Magyar Intézet otthonos falai között tapasztalhattuk meg, mit jelent ma a pázmányos közösség részeként a remény zarándokainak lenni.
Első nap – „Növeld bennünk a hitet!” (Lk 17,5)
Hétfő kora reggel indultunk el Budapestről, hogy autóbusszal, Szlovénián keresztül érjük el első állomásunkat, Venetó tartományt és Padovát. A hosszú út első „zarándok-pihenője” a sokak által ismert trojane-i fánkosnál volt, ez a megálló, bármennyire hétköznapinak tűnik, jó alkalmat adott arra, hogy a csoport tagjai egymással ismerkedjenek, és már az úton kezdetén közösséggé formálódjunk.
Kora délután érkeztünk Padovába, Szent Antal városába. Először a Szent Jusztina-bazilikába tértünk be: a hatalmas, reneszánsz térrel nyíló templom Padova egyik legrégebbi és legnagyobb egyházi épülete. A bazilikában őrzik többek között Szent Lukács evangélista ereklyéit, akinek sírja az apostoli időkig vezeti vissza a hívő embereket. Megálltunk Szent Gellért emléke előtt is: a Szent István szolgálatára küldött bencés szerzetes, későbbi vértanú püspök ifjúkorának egy részét Padovában töltötte, ahol a hagyomány szerint a kolostori közeghez kötődött, amelynek emlékét a bazilikában látható Szent Gellért-ábrázolás őrzi.
Innen sétáltunk át a Páduai Szent Antal-bazilikához az „Il Santo”-hoz. A ferences templom világszerte ismert zarándokhely: itt nyugszik a XIII. század nagy igehirdetője, a „szegények és eltévedtek szentje”, akinek sírjánál ma is hosszú sorokban állnak a hívek. A bazilika mellett működő ferences kolostor egyik kápolnájában mutattuk be a zarándoklat első szentmiséjét, ahol a nap evangéliumi kérésével imádkoztunk: „Uram, növeld bennünk a hitet!”, egyetemi közösségünkben, családjainkban, személyes életünkben.
A késő délutánt rövid séta zárta Padova belvárosában: a tereken, loggiás paloták között, egyetemi épületek és templomok szomszédságában egyszerre éreztük az észak-olasz város lüktetését és a régi keresztény kultúra csendes jelenlétét.
Második nap – „Haszontalan szolgák vagyunk…” (Lk 17,10)
Kedden reggel Padova környékét elhagyva Toszkánán keresztül folytattuk utunkat Róma felé. Az ablakon túl váltakoztak az Appenninek vonulatai, az őszi színekbe öltözött dombok és az olajligetek. Jóleső csendben, közös rózsafüzér-imádság mellett készültünk arra, hogy megérkezzünk a keresztény világ legfontosabb zarándokvárosába.
Első római állomásunk a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika volt. A IV. században emelt, majd egy 1823-as tűzvész után nemzetközi összefogással újjáépített püspöki bazilika Szent Pál apostol sírja fölé épült, és a négy nagy pápai bazilika egyike. Hatalmas, oszlopos csarnoka, az apszis arany mozaikjai és a hajóban körbefutó pápai portrésor is érzékeltetik az Egyház kétezer éves történetét.
Itt léptünk át először a szentévi szent kapun: a Jubileum egyik legfontosabb gesztusa az, hogy a Krisztushoz vezető ajtón lépünk be, bűnbánattal és újrakezdésre kész szívvel. A kapun átlépve magunk is a Mennyországban érezhettük magunkat. A bazilika apszisa közelében mutattuk be a szentmisét, amelyben a napi evangélium szavai, „csak azt tettük, ami a kötelességünk volt” új értelmet kaptak: egyetemi munkánk, oktatói, kutatói, adminisztratív szolgálatunk egyszerre kötelesség és hivatás, amelyet hálával és alázattal tehetünk Isten és az emberek szolgálatában.
A nap végére mindannyian éreztük, hogy Rómába érkeztünk, de a zarándoklat igazi útja a belső megtérés és elmélyülés felé, még csak most kezdődik.
Harmadik nap – „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.” (Lk 17,19)
Szerda hajnalban indultunk a Szent Péter térre, hogy részt vegyünk a Szentatya szerdai általános kihallgatásán. A nap még csak pirkadt, amikor már több ezres zarándoktömeg gyűlt össze a Bernini-oszlopsor ölelésében. A jubileumi évben, amely a reményre irányítja a figyelmünket, XIV. Leó pápa katekéziseiben gyakran beszél arról, hogy a feltámadt Krisztusba vetett remény miként ad erőt a mai világ kihívásai közepette.
A délelőtt második felében a Szent Péter-bazilikába léptünk be, ahol ismét áthaladhattunk a szent kapun. A bazilika, mely a Krisztus által kijelölt apostolfejedelem, Szent Péter apostol sírja felett emelt templom, a katolikus világ központja. A pápai oltár, a baldachin, a hatalmas kupola, Michelangelo Pietàja, a mellékoltárok és pápa-sírok mind-mind arról tanúskodnak, hogy az Egyház élő közösség, amelyben a szentek és pápák sora a mai napig folytatódik.
Délután a Pápai Magyar Intézetbe látogattunk, ahol Ft. Törő András, az intézet rektora fogadott bennünket. A belvárosi Via Giulián található Falconieri-palota több mint száz éve ad otthont a Rómában tanuló magyar papoknak. Rövid előadásban ismertette az intézet történetét és küldetését, majd a kápolnában közösen mutattuk be a szentmisét. Jó volt megtapasztalni, hogy a magyar egyház Rómában is otthon van.
A késő délutánt „klasszikus” római belvárosi sétával töltöttük: a Campo di Fiorin át a Largo di Torre Argentina ókori romjai mellett haladtunk el, majd betértünk a jezsuiták anyatemplomába, az Il Gesùba. A templom Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc sírját őrzi. A jezsuita alapítók Egyetemünk számára is döntő fontosságúak, hiszen a Pázmány Péter által alapított nagyszombati intézmény maga is a jezsuita oktatási elvekre épült.
Innen a közeli Pantheonba vezetett az utunk: az egykori római istenek temploma ma a Santa Maria ad Martyres-bazilika, ahol Mária és a vértanúk tisztelete köti össze ókort és a keresztény világot. Ezt követően a Spanyol lépcső, majd a Piazza del Popolo térsége felé sétáltunk. Este fáradtan, de hálás szívvel tértünk vissza szállásunkra.
Negyedik nap – „Isten országa köztetek van” (Lk 17,21)
Csütörtökön a négy nagy pápai bazilika közül további kettőt érintettünk, valamint olyan római templomokat, amelyek a kereszténység legősibb rétegét őrzik.
A napot a Santa Maria Maggiore-bazilikában kezdtük, amely a Nyugat első Mária-szentélye, és ma is Róma legnagyobb Mária-temploma. Itt is áthaladtunk a szent kapun, majd imádságban álltunk meg Ferenc pápa sírjánál, akinek kívánsága volt, hogy élete Mária-tiszteletének helyszínén, a Salus Populi Romani kegykép közelében temessék el. A bazilika mennyezetének arany díszítése, a betlehemi jászol ereklyéje és a Mária-ikon jelenléte egyszerre emlékeztet bennünket az Istenember születésére és arra, hogy az Egyház ma is Mária oltalmára bízza magát.
Innen a közeli Santa Prassede-bazilikába léptünk be, amely IX. századi mozaikjaival a bizánci stílusú művészet egyik kiemelkedő római emléke. A Szent Zénó-kápolna aprólékos arany és kék mozaikjai között őrzik az ostorozás oszlopát, amelyet Szent Ilona császárné hozott Jeruzsálemből. A templom bejárata mellett láthatjuk azt a feszületet, ahol Svédországi Szent Brigitta kapott különleges látomást Krisztus szenvedéséről. A kis bazilika csendje is segített elmélyülni Krisztus passiójának titkában. A negyedik úton töltött napunk szentmiséjét is itt mutathattuk be az egyik oldalkápolnában.
Délben a Jeruzsálemi Szent Kereszt bazilikába zarándokoltunk, ahol Szent Ilona által Jeruzsálemből Rómába hozott passió-ereklyéket őrzik: a Szent Kereszt darabjait, a szent szögek egyikét, a töviskorona töviseit, Szent Tamás apostol ujját és a Titulus Crucis-t, a keresztre írt felirat darabját. A bazilika évszázadok óta a római bűnbánó zarándoklatok egyik legfontosabb állomása.
A délutánt a Lateráni Szent János-bazilikában folytattuk, amely Róma és a világ „minden templomának anyja és feje”, a pápa római püspöki székesegyháza. Itt is áthaladtunk a szent kapun, majd bejártuk a hatalmas bazilikát. A közeli Szent lépcső, mely Poncius Pilátus pretóriumából származik és Krisztus passiója során többször haladt át rajta, fakultatív állomás volt. Ki-ki egyéni imádsággal, térden állva járhatta végig, Krisztus szenvedésére emlékezve.
A naplemente a Santo Stefano Rotondo udvarán ért minket. A magyar vonatkozású templom korábban Mindszenty József bíborosi címtemploma volt. A kör alaprajzú ókeresztény stílusú templomot a mártíromság jeleneteit ábrázoló freskók övezik; ezek a képek ma is megrendítő erővel beszélnek a hitükért életüket adó testvéreink tanúságtételéről. A nap végén a Celio domb és a Colosseum mellett elsétálva pillantottunk rá kívülről az ókori amfiteátrumra, amely a keresztény emlékezetben máig a vértanúk helye, a hithez való radikális hűség jelképe. Záróvacsoránkon már az egész zarándoklat tapasztalatáért adhattunk hálát.
Ötödik nap – „Aki a mezőn lesz, haza ne jöjjön!” (Lk 17,31)
Pénteken reggel Rómától elbúcsúzva Assisi felé vettük az irányt. A nap evangéliuma arra emlékeztet, hogy a tanítvány nem ragaszkodhat görcsösen a megszokotthoz: Assisi egyszerre jelentett folytatást és új kezdetet zarándokutunkon.
Első állomásunk a Szent Klára-bazilika volt, ahol Assisi Szent Klára, Szent Ferenc társa, a klarissza rend alapítójának a sírjánál imádkoztunk. A bazilikában őrzik a San Damiano-keresztet is, azt az ikon-keresztet, amelyen keresztül Krisztus megszólította Szent Ferencet: „Menj, és építsd újjá házamat.” Ferenc és Klára radikális szegénysége és örömteli evangéliumi élete ma is kihívás mindannyiunk számára.
Ezt követően a Santa Maria Maggiore-templomba tértünk be, ahol Szent Carlo Acutis, „az első millennial szent”, sírja található. Szent Carlo Acutist XIV. Leo pápa 2025. szeptember 7-én avatta szentté Szent Péter terén. Életpéldája, eucharisztikus tisztelete és az a mód, ahogyan a digitális eszközöket az evangelizáció szolgálatába állította, különösen közel áll a fiatalokhoz. A szarkofág előtt imádkozva sokan személyes kéréseinket, családjaink fiataljait, egyetemünk hallgatóit bíztuk pártfogására.
A délután csúcspontja a Szent Ferenc-bazilika meglátogatása volt. Az alsó és felső bazilikában Giotto és kortársai freskói mesélik el Szent Ferenc életét és Krisztus történetét; az Assisiben született újfajta, emberközeli ábrázolásmód a nyugati művészet egészére döntő hatással volt. A bazilika altemplomában Szent Ferenc sírjánál gyűltünk össze imára, hálát adva az Egyház e nagy szentjéért, aki radikális egyszerűségével és az egész teremtett világot átölelő szeretetével ma is példát ad.
A ferences konvent egyik kápolnájában mutattuk be a szentmisét, ahol kértük Szent Ferenc és Szent Klára közbenjárását egyetemünkért, hogy intézményünk tudományos munkája és lelki arculata egyaránt Krisztus szegény és alázatos arcára irányítsa a tekintetet. A nap utolsó állomása a közeli Santa Maria degli Angeli-bazilika volt, amely magába foglalja a kicsiny Porziuncola-kápolnát: itt élte Ferenc közösségi életének fontos éveit, itt született meg a ferences rend, és itt kapta a Porziuncola-búcsú kiváltságát. A rózsakert csendjében, a saját hivatásunkra, küldetésünkre is könnyebb volt ránézni Isten szelíd tekintetén keresztül.
Este szállásunkon már az otthonba való visszatérés gondolata is jelen volt: mit viszünk haza ebből a gazdag napból, Padova, Róma és Assisi közös üzenetéből?
Hatodik nap – „…talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)
Zarándoklatunk utolsó napján, szombaton hajnalban mutattuk be a befejező szentmisét. Az evangélium kérdése – „amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” – egész útunkra visszatekintve nagy súllyal nehezedett ránk: vajon mi, pázmányosok, hogyan tudjuk megélni és továbbadni a hitet a mindennapokban, az egyetemi oktatásban, a kutatásban, a hallgatókkal való találkozásokban?
Hazafelé tartva az autóbuszon közösen imádkoztuk el a panachidát, a keleti egyház hagyományos halotti imáját elhunyt szeretteinkért, kollégáinkért, jótevőinkért. A görögkatolikus imádság szépen fejezi ki a feltámadásba vetett reményt: „Nyugosztasd, Urunk, elhunyt szolgáid lelkét, s add nekik az örök boldogságot.” A panachida énekei és a hosszú út csendje jó alkalmat adott arra, hogy rendezzük a zarándoklat tapasztalatait, hálát adjunk mindazért, amit kaptunk, és kérjük a kegyelmet, hogy az élmény ne maradjon puszta emlék, hanem mindennapi életünket formáló forrássá váljon.
Késő este értünk Budapestre. A Szent Pál-, Szent Péter-, Santa Maria Maggiore- és Lateráni Szent János bazilikák szent kapuin áthaladva, Padova, Róma és Assisi szentjeinek közelségét megtapasztalva úgy tértünk haza, hogy a szentévi teljes búcsú ígérete nem pusztán egy „szertartási” gesztus, hanem meghívás a megújult életre, az Egyházhoz és egymáshoz való mélyebb hűségre.
A mindennapokba visszatérve már nem ugyanúgy lépünk be az egyetem épületeibe, nem ugyanúgy ülünk be az előadóba, az irodába, a tanszéki értekezletre. Rómában és Assisiben azt tapasztaltuk meg, hogy az Egyház nagy közösségében a Pázmány is otthon van: egyetemi munkánk lehetőség arra, hogy helytől és beosztástól függetlenül a remény zarándokai legyünk. A kérdés, amellyel az Úr búcsúzóul hozzánk fordít: talál-e hitet közöttünk, amikor eljön? A zarándoklat kegyelme legyen segítségünkre, hogy a válaszunk, egyetemként és személyesen is, igen lehessen.
Írta : Dallman Kristóf
Fotók: PPKE munkatársai
