Földváry Kinga egyetemi adjunktussal beszélgettünk a nemrég megjelent „Cowboy Hamlets and zombie Romeos – Shakespeare in genre film” című könyvéről és a popkultúráról.

Mi volt az a meghatározó élménye, ami miatt foglalkozni kezdett a popkultúrával?

Nem tudnék egyetlen ilyen élményt mondani – az biztos, hogy gyerekkorom óta rengeteget olvastam, szinte válogatás nélkül, és ez a kulturális mindenevő hozzáállásom akkor sem múlt el, amikor már Shakespeare-kutatóként foglalkoztam az irodalommal. A filmek szeretete később jött, egyetemista koromban a barátaimmal kezdtem el egyre többet moziba járni, bár tévét szinte soha nem néztem (ezért is van abban némi irónia, hogy az utóbbi időben egyre többet írok-olvasok-gondolkodom például tévésorozatokról). De hihetetlen felszabadító ereje volt annak is, amikor egy-egy szakmai konferencián komoly tudósokat hallottam krimikről vagy népszerű filmekről beszélni, és rájöttem, hogy semmi szégyellnivaló nincs azon, ha az ember nem kizárólag klasszikusokat néz vagy olvas. Mivel ezek a művek sokkal szélesebb társadalmi rétegekhez jutnak el, tehát sok szempontból többet árulnak el mindannyiunkról, a körülöttünk levő világról, a társadalom számára fontos kérdésekről, a félelmeinkről, álmainkról, vágyainkról, mindennapjainkról.

Olyan témákkal foglalkozik, amik a mai fiatalok számára is nagyon érdekesek, hiszen pl. népszerű sorozatról is tart előadást, ilyen volt a Westworld-olvasatok szakmai est a PPKE Populáris kultúra és fantasztikum az angol nyelvű országokban kutatócsoportjának szervezésében. Populáris irodalommal és vizuális kultúrával, Shakespeare drámáinak filmváltozataival foglalkozik. Legújabb könyve a „Cowboy Hamlets and zombie Romeos – Shakespeare in genre film” miről szól?

William Shakespeare drámáinak filmadaptációiról szól a kötet, és a központi gondolata az, hogy ezeket az adaptációkat könnyebben és jobban megérthetjük, ha nem az irodalmi forrás felől közelítjük meg őket, tehát nem azt vizsgáljuk, hogy milyen hűségesen követi a feldolgozás az eredeti szöveget, hanem a befogadó médium, a műfaji film jegyeit keressük rajtuk. Így könnyebben beláthatjuk, hogy ha egy Hamlet-adaptáció végén a főhős nem hal meg, akkor az nem egy rossz Shakespeare-adaptáció, hanem esetleg egy tökéletesen kivitelezett western film, ahol a cowboy hagyományosan minden kalandot túlél, és a film végén ellovagol a naplementébe. Nem a klasszikus, nagy művészfilmekről szól a könyv, hanem azokról a filmekről, amelyek valamilyen filmes műfaj nyomait viselik magukon, de mégis felismerhető a cselekményükben egy-egy Shakespeare-dráma. A könyv első felében három klasszikus hollywoodi műfaji csoportból, a western, a film noir-gengszter filmek köréből, valamint a melodrámák közül hozok példákat, a második részben pedig három olyan műfajból, amelyek szintén korábban megjelentek, de az 1990-es években hihetetlen népszerűségre tettek szert: ezek az ifjúsági (vagy tini-)filmek, a zombi- és vámpírhorror, valamint az életrajzi filmek.

Kinek ajánlja a könyvet?

Mindenkinek, aki szereti a filmeket, aki szereti Shakespeare-t, vagy akit érdekelnek a filmadaptációk, és aki szívesen gondolkodik arról, hogy milyen hihetetlen színes kulturális közeg vesz bennünket körül, ahol egymással könnyen megfér a hagyományosan a magas kultúra részeinek tekintett alkotók és művek kreatív újragondolása, és a hétköznapok folyton változó, és ezáltal a pillanatra közvetlenül reflektáló populáris kultúrája. Reményeim szerint a könyv megértéséhez nem kell különösebb előképzettség, egyetemisták vagy lelkes amatőrök ugyanúgy meg fogják érteni, mint a Shakespeare-kutatók, de remélem, hogy a szűkebb szakmai közönség is talál majd benne újdonságokat.

Mi a popkultúra, hogyan lehet definiálni?

Nem vagyok benne biztos, hogy létezik olyan definíció, ami általánosan elfogadott és minden részletét lefedi a kérdésnek, bár az is nyilvánvaló, hogy mindenkinek van saját véleménye, és saját maga számára jól működő definíciója. A populáris kultúra egyik fontos feladata a szórakoztatás, és gyakran az anyagi szempontból is jövedelmező népszerűség, ami természetesen sokszor a magas kultúrára is igaz, bár szeretjük azt hinni, hogy a magas kultúra alkotói nem kötnek kompromisszumokat üzleti érdekből, és az olcsó sikerekért nem használják fel a korábban már bevált kliséket, hanem számukra az egyedi kifejezés, a hiteles műalkotás létrehozása az egyetlen fontos szempont. A populáris kultúra ezzel szemben rengeteg sémát, jól bevált műfajt, divatos elemet újra és újra felhasznál, és sokszor az alkotók személye háttérbe szorul az általuk tárgyalt témák, karakterek, motívumok mögött. A populáris kultúra hagyományosan nem kerül a kulturális intézmények – oktatás, irodalomkritika, kultúrpolitika, stb – látószögébe, tehát nem ezekből a művekből kerülnek ki a kötelező olvasmányok, hanem a már kanonizált, korábbi nemzedékektől örökölt, értékállónak bizonyult művek közül. Ezzel kapcsolatban manapság komoly társadalmi vita is zajlik, és szerencsére az irodalom- és kultúratudományban is egyre elfogadottabbá válik a populáris kultúrával való foglalkozás.

Véleménye szerint miért fontos, hogy felsőoktatási képzés során is foglalkozzanak popkultúra-kutatással?

Elsősorban azért, mert a populáris kultúra folyton változik, és gyakran lehetetlen eldönteni, hogy egy-egy mű vagy szerző sikere csupán szalmaláng, gyorsan múló divat lesz, vagy hosszabb távon is meghatározó eleme marad a kultúrának. A legjobb példa erre maga Shakespeare: az Erzsébet-kori kultúrában a színház a társadalom legszélesebb rétegeit megszólító populáris szórakozási forma volt, de az idő megmutatta, hogy a Shakespeare-művek mondanivalója és irodalmi, dramaturgiai formája is időtálló, ezért néhány generációval később már bekerültek a nemzeti, majd a nemzetközi kánonba, és hamarosan iskolai tananyaggá, az általános műveltség részévé emelte őket a hagyomány. Számunkra is hasznos tehát, ha megtanulunk előítélet nélkül foglalkozni azokkal a jelenségekkel, melyek körülvesznek minket; hogy a hallgatókkal együtt keressük azokat a kutatási módszereket, amelyek minél tárgyilagosabb elemzést tesznek lehetővé, és amelyekkel a kultúra tudatosabb fogyasztóivá válhatunk.

A hallgatók mennyire érdeklődnek az ilyen témák iránt?

Általában komoly lelkesedéssel fogadják azt a lehetőséget, hogy olyan művekről is beszélhetnek tanulmányaik során, amelyekkel a szabadidejükben szoktak találkozni. Az elmúlt években egyre több szakdolgozat is foglalkozik ilyen témákkal, ami azt bizonyítja, hogy nemcsak szórakozásnak tekintik ezeket, hanem a jelenségek vizsgálata is érdekli őket. Mivel a kortárs populáris kultúra nyelve jóval közelebb áll a köznyelvhez, ezért általában kevesebb nehézséget okoz számukra a művek feldolgozása, bár éppen az érzelmi kötődés miatt sokszor nehezebben találják meg azt a kritikai távolságot, ami az elemzéshez szükséges. De az is egyértelmű, hogy az ilyen kurzusokon én legalább annyit tanulok a hallgatóktól, mint ők tőlem, hiszen általában sokkal több művet ismernek a legújabb ifjúsági irodalomból, a népszerű filmek és televíziós sorozatok közül, és ezáltal nagyon jó rálátásuk van a kortárs kultúra olyan részeire is, amelyeket én kevésbé ismerek.

Magyar nyelven hogy áll a szakirodalom ebben a témában?

Sajnos jóval kevesebb a magyar nyelvű szakirodalom, mint az angol, bár ezen a téren is látható sok ígéretes változás, és a fiatalabb kutatók közül egyre többen választanak ilyen témákat, tehát várható, hogy a jövőben az ő publikációik is bekerülnek a tudományos közösség vérkeringésébe. Az is igaz viszont, hogy a populáris kultúra kutatásában az angol nyelv (és az angol kultúra) dominanciája még az átlagnál is jobban érezhető, és mivel a legtöbb kutató csak akkor tud igazán alaposan elmélyedni ilyen témákban, ha maga is jól beszél angolul, ebből logikusan következik, hogy aki tud, az angolul fog publikálni, hogy a nemzetközi tudományos életbe is be tudjon kapcsolódni. Tehát rajtunk is múlik, hogy kevesebb a magyar szakirodalom, de az utóbbi években már egyre tudatosabban törekszünk arra, hogy ezt a hiányt pótoljuk.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

A következő nagy tervem a magyar Shakespeare-filmek feltérképezése, hiszen erről rendszeres munka még tudomásom szerint nem született, és nagyon fontos lenne magyarul is egy komolyabb összefoglalást írni a témáról, de angolul is szívesen írnék majd róluk, hogy a nemzetközi szakma is minél jobban megismerje a magyar filmgyártás kincseit. De Shakespeare mellett folyamatosan vannak más terveim is, nagyon szeretek a kortárs angolszász, elsősorban brit prózával is foglalkozni; emellett mostanában egyre többet gondolkodom a kortárs sorozatok narratívájáról is. Van még néhány korábbi, félbehagyott téma is, amiket szívesen folytatnék: egy XVI. századi angol krónikában egy William Harrison nevű puritán lelkész Angliáról írt országleírását szeretném tovább kutatni, de Dylan Thomas walesi költő életművével is szívesen töltenék még időt a jövőben.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: PPKE