Tanulmányom első részében leírtam a pestis kórtanát, terjedését, európai hatását. A mostani részben a magyarországi vonatkozásait tárgyalom.
Az 1347/48-ban kezdődő óriási pestisjárvány 1349 nyarán elérte hazánkat is. A Kárpát- medencében fekvő országnak a hidegebb és szárazabb éghajlata, a dél-európainál jóval alacsonyabb népsűrűsége, a zsúfolt városok és a nagy tengeri kikötők hiánya kedvezett a járvány szórványosabb előfordulásának. Ezen kívül a magyar lakosság nem szenvedett a sorozatos éhínségtől, amelyek akkor Európa zsúfoltabb területeit sújtották, és az emberek többsége a pestisre rezisztensebb B-vércsoporthoz tartozott. (A régészeti csontleletek bizonyítják, hogy a pestisben elpusztultak többsége az A-vércsoporthoz tartozott.) Mind ezek következtében hazánk jóval kevesebb emberveszteséggel érte meg a járvány végét, de kb. 10 évenként nálunk is újra és újra megjelent.
A pestis bolha
1360-ban ugyan a velencei követ jelentése szerint Budán és Visegrádon 16 ezer áldozata volt a pestisnek, de ennyi lakosa összesen sem volt a két királyi városnak, tehát az adat bizonyára túlzó. Ám az elkövetkező évtizedekben, évszázadokban a járvány nálunk is rendszeresen végigsöpört. Különösen a 15. század második felében, majd a 17. század közepén sűrűsödtek a járványok – ebben az évszázadban 29 (!) pestises évvel kell számolnunk – és a 18. század első felében hosszabb, több évig elhúzódó epidémia tizedelte az embereket. Különösen súlyos volt az 1708-ban jelentkező, majd 1709–10-ben kicsúcsosodó járvány – ez II. Rákóczi Ferenc kuruc seregét is megroppantotta. A becslések szerint ezekben az években 300 ezer ember halt meg a pestis nyomán, de ilyen súlyos volt még az 1739. évi is.
A járványok általában a háborúval együtt vagy azt követően jelentkeztek, hiszen a sereg mozgása nyomán terjedt a fejét felütő betegség. A csaták után a temetetlen holttestek, a minimális higiéniai ellátást is nélkülöző, zsúfolt katonai táborok, valamint a menekülő polgári lakosság hányatott élettere melegágya volt a járványoknak; fel-felütötte a fejét a kiütéses tífusz, a vérhas vagy a pestis. Felsorolásképpen álljon itt néhány járványos év a háborúk nyomán: 1529 – Szulejmán bécsi hadjárata idején éhínség és pestis; 1536; 1541–42 – Szulejmán hadjárata, Buda elfoglalása; 1552-es török hadjárat; 1554–55; 1571–72; 1585–86 – éhínség és pestis Erdélyben; 1588; 1600 – rossz termés, éhínség és pestis; 1601–1608 – háborús pusztítás, éhínség és pestis Felső-Magyarországon és Erdélyben; 1620–27 – Bethlen Gábor háborúi, gabonahiány, pestis stb.
A háború nyomán járó pestisre kitűnő példa a következő eset; 1679-ben egész Sáros vármegyében és Eperjesen dúlt a pestis, de amikor júniusban a bádeni választófejedelem ezredéből, Eperjesről Lőcsére vonult át 300 katona, a város csupán annyit tudott elérni, hogy a pestises betegeket a városfalakon kívül, a majorokban hagyták, ám az úgymond egészségesek vagy annak látszók bementek a városba. Így ott szeptemberben teljes erejével kitört a járvány. Az egyébként menekülőkkel zsúfolt Lőcséről sokan tovább menekültek a pestis elől, majd visszatértek. A városban a ragály csupán 400, ám a nála jóval kisebb lakosú Bártfán 2700, Besztercebányán több mint 4000, Sopronban 3000, Pozsonyban 9000 halottat követelt – mindezt a kortárs leírásából ismerjük a Lőcsei krónikából. (A soproni anyakönyvekből „csak” 1272 halottat tudunk összeszámolni; talán nem jegyeztek fel minden esetet, de a Lőcsei krónikában említett 3000 fő feltehetőleg túlzó, hiszen a város ekkor kb. 3500-4000 fős lehetett.) A pestis következő hullámában, 1682-ben, Mezőkövesden csaknem tizenkétszeresére nőtt a halálozások száma az 1680–81-es évihez képest. A halál oka háromnegyed részben a pestis volt. Mindenhol a csecsemők, kisgyermekek és a fiatal felnőttek közül került ki a legtöbb áldozat.
Jordanus doktor
A pestist a járvány kezdetekor gyakran összekeverték a Morbus Hungaricusnak nevezett lázas kiütéses betegséggel, a flekktífusszal; 1566-ban, amikor a császári táborban járvány tört ki Komárom alatt, azt hitték, hogy pestis. Ám a kolozsvári származású császári orvos, Kolosvári Jordán Tamás (Thomas Jordanus, Kolozsvár, 1539 – Brünn, 1585, tábori orvos, balneológus, epidemiológus) azt „magyar betegségnek” (Morbus Hungaricus/ Pannonicus), vagyis kiütéses tífusznak diagnosztizálta, noha nem a magyar, hanem inkább a német katonák kapták meg. Mivel a magyar katonák nem vizet – amely gyakran volt fertőzött –, hanem inkább bort ittak, őket kevésbé sújtotta. A neves tudós fő művében, a Pestis tünettanában (1576) leírta a valódi pestist, amelynek már a kora újkorban is kétféle típusát ismerték: a belső pestist (tüdő-és szeptikémiás pestis) és a külső pestist (bubópestis).
A betegség ellen minden nagyobb nemesi udvarnál volt valamiféle ellenszer, gyógyszer vagy legalább leírás, hogy járvány esetén mit kell csinálni; erősen füstöltek gyantás fenyőágakkal, a vár termeit gyakran szellőztették. Aki tehette, távolabbi vidékre menekült, de ismerték a karantén fogalmát is; lezárni az utakat, hogy a pestises helyekről jövők meg ne fertőzzék az ottaniakat. Ismertek bizonyos pirulákat, italokat, amelyeket gyógyszerészek vagy csak kuruzslók állítottak össze, de próbálkoztak a bubók – megdagadt mirigycsomók – kifakasztásával, kitisztításával, amely módszert majd a 18. században Mária Terézia királynő (1740–1780) németalföldi származású orvosa, Adam Chenot fog sikeresen alkalmazni.
Batthyány I. Ádám (1610–1659) dunántúli főkapitány és Kanizsa ellen vetett végvidéki főkapitány iratai között maradt fenn több járványügyi utasítás is az 1650-es évekből: „Mivelhogy az pestisnek grassatioja béférkezett jószágunkban, hadd meg [ti. a rohonci tisztartó] az (falusi) bíráknak fejük vesztése alatt, hogy ki-ki maga bírósága alatt lévő községet egybegyűjtse és meghagyja nékiek, hogy pestises helyekre ne járjanak, és az olyan helyekrűl való emberekkel ne társalkodjanak, [...] az pestises helyen lévő bíráknak is hadd meg távul való beszélgetéssel [...], hogy az egészséges helyekrűl való embereket elkerülhetnék, készakarva (bajt) nékiek ne szerezzenek.” Egy másik utasításban azokat az embereket, akikről azt hallotta, hogy a kutakba belemosakodnak vagy egyéb módon készakarva másokat megfertőznek, fenyegette meg. A nagyúr elrendelte, hogy várának kapuit naponta megfüstöljék. Ugyanebből az időből nemcsak a pestisnek, hanem az ellene való gyógyszernek a leírása is fennmaradt; bizonyos port kell beletenni kerti rutaecetbe – a kerti rutafű mérgezés ellen való szer – vagy borba, amely bevétele után jól be kell takarni a beteget, hogy kiizzadjon. Ugyanakkor a bubókra ajánl sült vöröshagyma pakolást tenni – akkor még nem tudták, de a hagyma penicillint is tartalmaz –, amely kiszívja a benne lévő „mérget”, majd a dagadást fürdős mesterrel föl kell vágatni.
A pécsi Havas Boldogasszony templom, amelyet
az 1690/91. évi nagy pestisjárvány után hálából emeltek a túlélők.
A budai Szentháromság-oszlopot is a hálás túlélők állították 1691 után.
18. századtól még inkább megsokasodtak a pestisről szóló kézikönyvek. Belőlük ismerjük a járvány leküzdésére foganatosított intézkedéseket: a vesztegzárat, a felállított járványkórházakat, epidémia esetén pestisorvosok fogadását, a betegek és elhunytak szigorú vizsgálatát, azok nyilvántartását, a járvány alatt a fertőzött vagy gyanús házak lezárását, a bennük élők, valamint a nincstelen koldusok közpénzen való táplálását, a szegények ingyenes gyógyszerrel való ellátását, a halottak elszállítását, a temetési ceremóniák és mindenféle gyülekezés szigorú betiltását. Gyakran előfordult, hogy a pestis kezdetekor egy-egy város vagy falu eltitkolta a betegség jelenlétét, mint például Londonban történt 1664 decemberében, a nagy pestisjárvány kitörése előtt néhány hónappal. Egy középkori francia közmondás szerint a pestisnél csupán a pestis híre a rosszabb – ezt a karanténtól való félelem indukálta, hiszen a betegekkel együtt az ott lévő egészségesek is zárlat alá kerültek, gyakran sorsukra hagyva őket, valamint a forgalmi és kereskedelmi korlátozások meghozatala. Ezért a nagy erdélyi pestisjárvány idején (1755–57, 1770) Adam Chenot orvos sorra figyeltette a temetőket, hogy hol sokasodnak meg a sírok; ott ugyanis már kitört a járvány.
A 18. század elején a Habsburg Birodalomnak, amely az Oszmán Birodalommal még mindig nagy területen volt határos, ki kellett építenie egy szűrő és elkülönítő állomásokból álló egészségügyi kordont, ún. „cordon sanitaire”-t. Ez veszteglő házak sorából állt. Az első contumaciákat (veszteglő házak) 1725-ben létesítették Fiume és Trieszt közelében; mind a szárazföldi, mind a folyami közlekedési útvonalon tehát megindult az állomások létesítése és az utasok ellenőrzése. Ennek ellenére 1738-ban hatalmas pestisjárvány pusztított végig Magyarországon, majd Erdélyben még többször is.
A nagy erdélyi epidémia idején a kiváló orvost, Chenot küldték a járvány kezelésére. Chenot a fertőző betegség terjedéséről Fracastoro orvos elméletét vallotta, amely könyv alakban 1546-ben jelent meg. E szerint a betegség háromféle módon terjed: közvetlen érintkezéssel, valamely tárgy révén, a környező levegő az átvivő közeg útján. Tehát az orvos kiemelten fontosnak tartotta a contumáciák (karanténházak) felállítását, az utasok ott-tartását, a személyes tárgyak, a ruházat fertőtlenítését (patakban vagy folyóvízben tartósan áztatni), a nem mosható tárgyak füstöléssel történő fertőtlenítését, de arra is ügyelt, hogy ezek ne legyenek túlzóak, vagyis a helyzethez differenciáltan igazodó, az érintettek érdekeit is figyelembe vevő rendszabályokat hozott. Így sikerült a fertőzési láncot megszakítania.
A 18. század végére teljesen kiépült egészségügyi záróvonal nemcsak a Monarchiát, hanem egész Európát megvédte a további pestisjárványoktól. Azonban a 19. században egy új, pusztító betegség érkezett Ázsiából, a kolera.
Pestis-oszlop Sopronban
Szöveg: Jánokiné Dr. Újváry Zsuzsanna
Képek: Wikimedia Commons
