A szentbeszéd középpontjában az emberi élet zarándokútjának képe állt. Kuminetz Géza rektor atya rámutatott: miközben a világ gyakran látványos teljesítményekkel, hatalmi demonstrációkkal és rövid távú célokkal igyekszik elkápráztatni az embereket, a keresztény ember számára a legnagyobb építmény maga az emberi személy, aki a Szentlélek templomává válhat.
„Mi, krisztushívők, minden időben azt tekintjük a legnagyobb és legdicsőbb építménynek, ha a testünk, vagyis az egész személyiségünk a Szentlélek templomává lehet, ahol Krisztus Urunk szívesen tartózkodik” – fogalmazott. Hangsúlyozta, hogy ebben az építkezésben nincsenek kiváltságosok vagy kirekesztettek: minden ember meghívást kap arra, hogy szívében helyet készítsen Istennek.
A rektor emlékeztetett arra is, hogy a keresztény ember programja minden korban ugyanaz marad: „elsősorban az Isten országát keressük”. Ennek fényében az igazi innováció nem technológiai vagy gazdasági természetű, hanem a Krisztus által szabaddá tett ember megjelenése a világban. Olyan emberé, aki az Út, az Igazság és az Élet követésében találja meg valódi szabadságát és hivatását.
Beszédében a szabadság keresztény értelmezésére is kitért. Mint mondta, a szabadság nem a korlátok nélküli önérvényesítés lehetősége, hanem „nagy-nagy spirituális megküzdés gyümölcse”. A hívő ember nem a félelem, hanem az Isten iránti tisztelet lelkületével él, és kész akár a világ ellenállásával is szembenézni az igazságért.
A szentbeszéd egyik visszatérő motívuma az élet, mint út volt. A rektor atya többféle emberi élethelyzetet idézett fel: azokat, akik még nem találták meg az utat; azokat, akiket ideológiák vagy hamis eszmék vezettek félre; azokat, akik már felismerik az igazságot, de még nem mernek rálépni annak ösvényére; valamint azokat, akik csalódások vagy botrányok miatt eltávolodtak tőle. Hangsúlyozta, hogy minden élethelyzet hordozhat olyan felismerést, amely végső soron hálára indítja az embert és közelebb vezeti Krisztushoz.
Különösen kiemelte azok példáját, akik hűségesen járják a krisztusi utat: „Vállalják a minősített próbatételeket, az új élet kockázatát”, tudva, hogy sikerekkel és kudarcokkal egyaránt szembe kell nézniük. Az ilyen ember életében válik valósággá az a tapasztalat, hogy „az Istent szeretőknek tényleg minden a javukra válik”.
A beszéd záró gondolatában a hit, a remény és a szeretet erejéről szólt. Aki kitartóan járja az igazság útját, az „a hit, remény és szeretet támadó és védő fegyverzetében, vagy helyesebben annak lefegyverző sugárzásában” találja magát. Ez a sugárzás teszi képessé arra, hogy másokat is hívjon az élet teljességének útjára, amelynek végső célja, hogy Krisztus maradandó lakást vegyen az ember szívében.
A szentmise végén a rektor arra buzdította a jelenlévőket, hogy a tanév lezárását követően is hálás szívvel és kitartó hűséggel járják az igazság útját, hiszen „Isten országa is így épül csendesen”, és ennél nagyobb szolgálatot sem önmagunknak, sem a világnak nem adhatunk.
