Teremtésvédelmi Kutatóintézetünk munkatársai sokféle módon mutatták be azt a látásmódot, azokat a megoldási lehetőségeket, amelyeket a katolicitás szemlélete adhat a teremtett világ őrzésével, művelésével, a rá épülő emberi civilizáció és kultúra fenntarthatóságával kapcsolatban.
De miért is kellett megszületnie a környezet- és teremtésvédelem szavaknak? És folytathatnánk a szóalkotást, mert beszélhetünk, sőt beszélnünk kell társadalom-, ember- és (a szó negatív konnotációja ellenére) államvédelemről is. Sajnos
nem a fejlődés, nem az emberi felvilágosultság és nagykorúság szólította létbe e fogalmakat, hanem a környezet ember okozta gyorsuló pusztulásának látványa, fájdalma. Hasonló okból deklaráltattak az emberi jogok is a fokozódó igazságtalanság tapasztaltán.
Ezen új szavak afféle indikátorként viselkednek. Azért születnek e kifejezések, mert jelzik azokat a helyileg és globálisan ártó folyamatokat, amelyeket elsősorban a hatalmi elitek, a szervezett magánhatalmak, a politikai rezsimek kapzsisága és hataloméhsége, a manipulált tömegek kényszeres fogyasztása okoz.
Nemcsak a környezet vagy a munka, a munkás kizsákmányolásáról van immár szó, hanem az ember önkizsákmányolásáról is.
Azok az írók, tudósok, akik korunk prófétáiként a kialvó emberi lelkiismeret felrázói, sokféleképp fejezik ki e trendeket, ezt a mérgező tünetegyüttest. Lányi András egyik könyvének címe (Vörösmarty nyomán) így hangzik: Az ember fáj a Földnek. Nancy Fraser kannibál kapitalizmusról beszél. Somogyi Ferenc a hitványság koraként tekint a mára; szerinte orwelli úton jár az emberiség. Stumpf-Bíró Balázs ember okozta polikrízist vizionál, amikor az összeomlás-tudomány (kollapszológia) eredményeivel szembesíti olvasóit, hallgatóit.
Byung-Chul Han azt állítja, hogy a kiégés tömegeket fenyeget. Török Endre úgy látja, hogy a szemfényvesztések korában vagyunk. Halász Piusz úgy vélte nyolcvan évvel ezelőtt, hogy a pánpropagandizmus korában élünk. De találó lenne az is, ha a tékozló rút léhaság koráról beszélnénk. Folytathatnánk az effajta minősítések sorát, de mindezek summázata David Runciman szerint így hangzik: már nem beszélhetünk homo sapiensről, hanem homo rapiensről, s hogy nem az antropocén, hanem a Leviacén korában élünk.
Korunkat minősíthetjük tehát úgy is, hogy e romboló eszmék a civilizációnkban és a kultúránkban komplex megszaladási jelenségként hatnak. S az eredmény: az emberi agresszió elszabadulása: vadság és szabadosság, gyűlölködés és békétlenség. Röviden: diabolikus korban élünk, olyan társadalmi közegben, melyben értéktagadó eszmék, destruktív ideológiák tartják – hol jól leplezetten, hol vad nyíltsággal – zsarnokságuk alatt az egyéni és a társadalmi tudatot egyaránt.
Ám ezt az emberi agresszió uralta állapotot sokáig tűrni, tartósan elviselni nem tudja sem a nagy természet, sem az emberi természet, s nem tűrheti az isteni gondviselés sem. Mindegyik a maga módján tiltakozik, lázad, ellenáll, a pusztító eszméket a nevén nevezi, és harcolni kezd ellenük, miközben az értékigenlő eszméket tűzi zászlajára. A krízis felismerése és embertelen voltának tapasztalása nemcsak méreg, de antidótum is, amely útjára indíthat egy békés, mindkét természetet gyógyító és építő következetes cselekvési módot, nevezzük így, a nagy és örök Rend vágyának forradalmát.
A mi Teremtésvédelmi Kutatóintézetünk feladatát ebben a kitartó, békés, gyógyító és építő tevékenységben és animálásában kell látnunk. Felvilágosítás, ráébresztés, új, fenntartható utak és módok fáradságos felkutatása és kívánatossá tétele ez, hogy végre békében élhessünk magunkkal, egymással, a nagy természettel és a Teremtővel. Halk ma még e prófétai hang, de útmutatása a jövő, a mindenkori jövő: az emberisten, vagyis a diabolikus ember nem az igaz ember képe – örök tanulsága ez az emberi történelemnek, s benne a mostani krízisnek is. A valódi és időtálló alternatíva mindig az istenember ihlette szent ember ikonja és életre hívása.
Forrás: orszagut.com
