Hogyan válaszolhat a teológia, a filozófia, a társadalom- és a természettudományok korunk legsúlyosabb ökológiai válságára? Milyen módszertant alkalmazzon a kutató, amikor a teremtésvédelem témájában kutat? Ezeket a kérdést járták körül a világ négy kontinenséről érkezett kutatók a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Teremtésvédelmi Kutatóintézete által szervezett kétnapos nemzetközi konferencián, amelynek középpontjában a teremtett világ védelme és a fenntarthatóság állt. A konferencián négy kontinensről, 11 országból vettek részt nemzetközileg elismert kutatók.
Székely János, az Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke köszöntő beszédében arra a történeti folyamatra hívta fel a figyelmet, melynek során a Katolikus Egyház és más keresztény felekezetek is felismerték, hogy a teremtett világ védelme szervesen hozzátartozik a keresztény társadalmi tanításhoz és erkölcshöz. Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájára hivatkozva hangsúlyozta, hogy „a teremtett világ védelme nem opcionális feladat a keresztény számára, hanem komoly erkölcsi kötelesség. Paradicsomkertként kaptuk a Földet, nem hagyhatjuk hátra sivatagként a következő nemzedék számára.” Ezzel összefüggésben kiemelte az ökológiai bűnök valóságát és az ökológiai megtérés szükségességét.
A püspök beszédében súlyos gazdasági és erkölcsi kritikát is megfogalmazott. Az Oxfam adataira támaszkodva emlékeztetett arra, hogy a világ nyolc leggazdagabb embere akkora vagyonnal rendelkezik, mint a globális népesség szegényebbik fele. Ez a hatalmas tőkekoncentráció alapvetően befolyásolja a háborúkat, a globális kereskedelmet és az ökológiai folyamatokat. Azonban az Egyház meggyőződése szerint a gazdasági élet célja nem önmagában a profit, hanem az ember – minden ember és az egész ember – jóléte és kiteljesedése.
Rámutatott arra is, hogy a magántulajdonhoz való jog nem abszolút: azt megelőzi a javak egyetemes rendeltetésének elve, vagyis minden ember joga az emberhez méltó megélhetéshez. Egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón a korlátlan mennyiségi növekedés illúzió. Az emberiségnek ezért minőségben – tudásban, kultúrában, emberi kapcsolatokban, belső értékekben és örömben – kell növekednie.
Székely János bibliai párhuzamokkal világított rá a teremtés rendjére. Az ősi zsidó rabbik megfigyelése szerint a teremtéstörténetben tízszer szerepel az „és Isten szólt” kifejezés, összekapcsolva a szót, a logoszt, a törvényt és teremtés logikáját a Tízparancsolat szavaival. Ha az ember nem szelíd pásztorként, hanem zsarnokként lép fel a Földön, a világ rendje összeomlik, és visszahullik a káoszba. Ezzel szemben a templom és az összhang jelképe, a bárka menedéket jelent.
Zárásként bemutatta a Magyar Katolikus Egyház gyakorlati lépéseit, köztük a katolikus iskolák – amelyekben a magyar diákok közel 12 százaléka tanul – teremtésvédelmi intézményekké alakítását. Ennek három fő gyümölcseként Isten természeten keresztüli megtapasztalását, a teremtett világ objektív törvényszerűségeinek felismerését, valamint az alázat és a szerényebb anyagi életforma értékének megbecsülését emelte ki.
Ezt követően Kuminetz Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora német nyelvű köszöntőjében a vallás és a tudomány közötti elmélyült párbeszéd fontosságát hangsúlyozta a fenntarthatóság jegyében, utalva Ferenc pápának 2023. április 30-án a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen elhangzott beszédére.
Ujházi Lóránd, a konferencia ötletadója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Teremtésvédelmi Kutatóintézetének vezetője az Intézet immár ötévre visszamenő munkáját ismertette. Ebben az időszakban mintegy 100 akadémiai tanulmányt publikáltak a teremtésvédelem témájában. Emellett kiemelten fontosnak tartották az elmélet gyakorlati alkalmazását, ezért gyermekeknek szóló teremtésvédelmi nyári táborokat, pedagógusképzéseket tartottak, valamint teremtésvédelmi meséskönyveket is megjelentettek három különböző nyelven. Az intézetigazgató Joseph Selling nyomán rámutatott a kortárs katolikus morálteológia mély módszertani válságára, amely a hagyományos, a fizikai tetteket szigorú izolációban vizsgáló deduktív módszer és az emberi szándékokat, célokat előtérbe helyező induktív teológiai megközelítés belső ütközéséből fakad. A Veritatis gaudium apostoli konstitúcióra támaszkodva hangsúlyozta a radikális paradigmaváltás, valamint a transzdiszciplinaritás and interdiszciplinaritás feltétlen szükségességét, hiszen a technológia, a biológia, a jog és a gazdaság kérdései nem választhatók el egymástól. Ismertette továbbá az Intézet új kutatási területét, a globális gondolkodás programját, amely keretében a globális Dél országaiban azt kutatják, hogy a környezeti leromlás és a vízhiány hogyan vezet közvetlen fegyveres konfliktusokhoz, migrációhoz és társadalmi összeomláshoz, ezáltal a teremtésvédelem összekapcsolódik a válságkezeléssel és a béke építésével.
A plenáris előadások felvezetéseként Kovács Gusztáv három fontos dolgot osztott meg a résztvevőkkel. Elsőként kifejtette, hogy a konferencia egy konkrét válasz Ferenc pápa több mint egy évtizeddel korábbi felhívására a közös otthonunk, a teremtés védelmében. Másodszor a lebonyolítás a konferencia szokatlan, online formátumáról beszélt, kiemelve, hogy a budapesti személyes találkozó helyett az online tér révén 25 és 40 tonna közötti szén-dioxid-kibocsátást takarítottak meg, ami 6–8 ember éves ökológiai lábnyomának felel meg), átívelve a különböző időzónák és a földrajzi távolságok határait.
Végül megfogalmazta a konferencia célját, ami egy olyan élénk tudományos közösség felépítése, amely képes a magas szintű akadémiai gondolkodásra és cselekvésre a közös otthonunkért, függetlenül a köztük lévő ezer kilométeres távolságoktól.
Ezt követően a plenáris előadásokra került sor.
Rajesh Kavalackal (Bangalore) az integrált keresztény ökológiáról és az indiai vallási-filozófiai ökoteológiáról beszélt, bemutatva a doxológia és a gyakorlat kapcsolatát. Előadásában hangsúlyozta, hogy az antropocentrikus világkép meghaladásához olyan új spiritualitásra van szükség, amely nem tekinti gonosznak az anyagi valóságot. Kiemelte, hogy a teremtett világ Isten jelenlétének hordozója, ezért a keresztény hitnek a panteisztikus helyett a pánenteisztikus szemléletet kell magáévá tennie. Végül gyakorlati javaslatokat fogalmazott meg a helyi zöldmozgalmak támogatására és a hulladékhoz való viszony megváltoztatására.
Izuna Okonkwo (Onitsa) az éhezés és az afrikai hagyományos vallások szakrális természetszemléletének összefüggéseit tárta fel, kiemelve a föld tiszteletét. Rámutatott, hogy a klímaváltozás és a környezetpusztítás Afrikában közvetlenül súlyos élelmiszerellátási bizonytalansághoz és éhínséghez vezet. Az afrikai kultúrákban a föld szent entitás, ezért a környezeti válságot itt elsősorban spirituális és vallási problémaként kell kezelni. Hangsúlyozta a kereszténység, az iszlám és az afrikai hagyományos vallások közötti vallásközi párbeszéd elengedhetetlen szerepét a teremtés védelmében.
Hendrik Weingärtner (Bécs) az ökológiai etika és a relációs fordulat viszonyát elemezte, bekapcsolva a gondoskodásetika szempontjait az új materializmus perspektívájába. Vizsgálta, hogy az újmaterialista megközelítések miként kérdőjelezik meg a hagyományos emberközpontú ontológiát és episztemológiát. Bemutatta az állatetikán és a fenomenológián alapuló „együttlét etikáját” (Ethik des Miteinanderseins), amely az állatokkal való találkozásból vezeti le a felelősséget. Kifejtette, hogy a gondoskodásetikai megközelítések miként egészíthetik ki az új materializmus elméleteit anélkül, hogy szem elől tévesztenék az emberi cselekvés sajátos felelősségét.
Frederiek Depoortere (Leuven) a Laudato si’ enciklika és a Gaia-hipotézis közötti teológiai feszültségeket vizsgálta, felvetve a természet elemi erejének kihívásait. Elemzésében rámutatott, hogy míg a pápai dokumentum a Földet gyengéd „testvérként” és „anyaként” ábrázolja, addig a kortárs filozófia – például Bruno Latour és Isabelle Stengers nyomán – a Gaia-hipotézis révén kiszámíthatatlan, független és hatalmas erőt mutat fel. Hangsúlyozta, hogy a romantikus természetképpel szemben szembe kell néznünk a Föld ökoszisztémáinak ellenálló, sőt akár emberellenesnek ható reakcióival is. Végül felvetette a kérdést, hogy a teológiai teremtésfogalom miként tudja integrálni a bolygó eközben feltáruló félelmetes és fenséges dimenzióit.
Susan Abraham (San Francisco) a feminista és posztkoloniális gondolkodók meglátásainak a globális katolikus ökológiába történő integrálására tett kísérletet, sürgetve a tudományágak közötti alázatos párbeszédet. Előadásában a globális társadalmi és szellemi töredezettséggel szemben az integrált ökológia, mint párbeszédes tér fontosságát hangsúlyozta. Rámutatott a posztkoloniális és feminista kritikák jogosságára, amelyek arra emlékeztetnek, hogy a környezeti terhek eloszlása mélyen összefügg a nemi és hatalmi egyenlőtlenségekkel. A metamodernizmus keretéből merítve az intellektuális „oszcilláció”, vagyis a remény és a kritika közötti mozgás módszerét javasolta a teológiai megújulás eszközeként.
SimonMary Aihiokhai (Portland) a nigériai valóságból kiindulva a vallásközi ökológia modelljét vázolta fel, különös tekintettel a közösségi felelősségre. Bemutatta a nigériai olajkitermelés – például a Niger-deltában zajló környezetrombolás – drámai társadalmi és ökológiai következményeit. Hangsúlyozta, hogy az ökológiai szolidaritás megteremtése érdekében az egyháznak szövetségre kell lépnie más vallási hagyományokkal és az ősi kulturális értékekkel. Külön kiemelte a bibliai és iszlám szombat (Sabbat), valamint az afrikai hagyományok pihenésre és a föld megújulására vonatkozó rítusainak fontosságát a gazdasági kizsákmányolással szemben.
Catriona Russell (Dublin) a fenntarthatósági mutatók, köztük a Human Development Index és a készülő Nature Relationship Index, mérési rendszereit mutatta be. Elemzésében összevetette az országok gazdasági fejlettségi szintjét az általuk felhasznált biokapacitással és ökológiai lábnyomukkal. Hangsúlyozta, hogy a hagyományos gazdasági mutatók, például a GDP helyett az ENSZ által szorgalmazott új, relációs alapú mutatók árnyaltabb képet adhatnak a nemzetek teremtésvédelmi törekvéseiről. Kifejtette, hogy a statisztikai adatok és az empirikus mérések elengedhetetlenek ahhoz, hogy a teológiai elvek kézzelfogható politikai és társadalmi cselekvéssé váljanak.
Ruben Mendoza (Manila) előadásában a mély empátiát, a szolidaritást és a gondoskodást összekapcsoló filippínó malasakit-fogalmat terjesztette ki az ember és a természeti környezet kapcsolatára. Rámutatott, hogy a Fülöp-szigeteki püspökök már évtizedekkel ezelőtt szorgalmazták az ökológiai megtérést a gazdasági kizsákmányolással szemben. Részletesen elemezte a malasakit kifejezés etimológiáját, amely a fizikai és pszichés fájdalom megosztásából fakadó cselekvést jelöl. Kifejtette, hogy ezt a kulturális értéket a családi körön túl az egész teremtett világra kiterjesztve hatékony erkölcsi iránytűként szolgálhat a környezeti rombolás megállításában.
Markus Vogt (München) a megsebzett teremtést, mint az isteni kinyilatkoztatás helyét mutatta be, kritikusan szemlélve a technológiai haladásba vetett korlátlan optimizmust. Rávilágított, hogy a klímaváltozás valós egzisztenciális fenyegetést jelent az emberiség számára. Rámutatott arra is, hogy a mai ökológiai válság teológiai értelemben „az idők jele”, amelyen keresztül Isten szól hozzánk, a teremtett világ sérelme pedig a kozmikus Krisztus megfeszítésével állítható párhuzamba. Végül a makropesszimizmussal szemben a kritikus remény, a mikromodellek, valamint a Foucault-féle heterotópiák mentén jelölte ki a társadalmi átalakulás lehetséges útjait.
Martin M. Lintner (Brixen) a bibliai teremtéstörténetek uralmi parancsait gondolta újra a kiszolgáltatottság és az állatvédelem etikai keretei között. Elemzésében feltárta e héber igealakok kétértelmű, erőszakot és hatalmat is magukban foglaló jelentésrétegeit, amelyek könnyen az erőszakos kizsákmányolás igazolásává válhatnak. Hangsúlyozta azonban, hogy az emberi hatalom nem jelenthet korlátlan pusztítási jogot, hanem Isten gondviselő szeretetének képviseletében kell megvalósulnia. Albert Schweitzer minden élettel szembeni tiszteletet követelő imperatívuszára hivatkozva kiemelte, hogy az ember és az állat közös sebezhetősége minden élőlény védelmének erkölcsi alapját adja.
Roman Globokar (Ljubljana) Albert Schweitzer és Hans Jonas munkásságára építve a felelősség integrált dimenzióit – a jövő felé irányuló perspektívát és a kollektív cselekvést – rajzolta meg. Kifejtette, hogy a modern technológiai hatalom példátlan mértékű növekedése új felelősségi szakadékot hozott létre az emberiség morális fejlődésében. Hans Jonas előretekintő felelősségetikáját alapul véve megfogalmazta, hogy a cselekvések következményeiért vállalt felelősségnek a jövő nemzedékeire is ki kell terjednie.
Margit Eckholt (Németország) a teremtés lelkiségének episztemológiai szerepét emelte ki a felszabadítási teológia és az ökofeminizmus horizontján. Előadásában Leonardo Boff és Ernesto Cardenal gondolataira támaszkodva bemutatta, hogy a teremtés lelkisége a valóságérzékelés alapvető iskolája. Sally McFague ökofeminista megközelítését hívta segítségül a megismerés átalakításához, szembeállítva a nyugati „arrogáns tekintetet” a „szerető tekintettel”. Kifejtette, hogy a teológiai gondolkodásnak a Szentháromság szeretetdinamikájából kiindulva kell megújítania a teremtésről szóló teológiai reflexiót.
Alberto Ambrosio (Luxemburg) provokatív és eredeti előadásban a divatot, a ruházatot és a „habitus” fogalmát kötötte össze a fenntarthatósági etikával és a globális fogyasztás kritikájával. Rámutatott, hogy bár a Laudato si’ enciklika alig tesz említést a világ egyik legszennyezőbb iparágáról, a divat és a textilgyártás alapvetően hat az ökológiai egyensúlyra. Az etimológiai összefüggéseket követve kimutatta a ruházat (habit), az egyéni magatartás (habitus) és a lakóhelyünk, illetve környezetünk (habitat) közötti mély kapcsolatot. Arra emlékeztetett, hogy a felelős öltözködési szokások és a mértékletesség erénye a mindennapi ökológiai megtérés kulcsfontosságú területei.
Nemes László (Budapest) a kereszténységet mint tradicionális ökológiai tudást helyezte a középpontba, rávilágítva a kulturális rítusok és az ökoszisztémák szoros összefonódására. Pierre Hadot filozófiájára támaszkodva a kereszténységet nem csupán dogmatikai rendszerként, hanem egész életformaként mutatta be. Példákon keresztül, többek között a népszokások, az ünnepi rítusok, a húsvét jelképei és a hagyományos gazdálkodás révén, bizonyította, hogy az európai keresztény hagyományok mélyen összefonódtak a helyi ökoszisztémák védelmével. Hangsúlyozta, hogy a modern ökológiai válság megoldásához szükség van ezeknek az elfeledett, generációkon átívelő tradicionális ökológiai ismereteknek az újrafelfedezésére.
Jeffrey Dirk Wilson (Washington DC) a „husbandry”, vagyis a gondos gazdálkodás történeti fogalmát elevenítette fel a helyi, fenntartható agrárium és egy sajátos életforma modelljeként. Előadásában a középkori és kora újkori angol gyökerekre visszanyúlva bemutatta a gondos gazda ideálját, aki nem kifosztja a természetet, hanem óvja, ápolja és gyarapítja az életet. Kifejtette, hogy a bibliai keretek – az Édenkert, mint az első kertész munkája, valamint a feltámadott Krisztus, mint kertész alakja – a teremtett világ gondozását szakrális művészetté emelik. Végül gyakorlati lépéseket szorgalmazott a helyi élelmiszer-termelés, a családi kertek és az ámis közösségek gazdálkodási mintáinak követésére.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Teremtésvédelmi Kutatóintézete által szervezett kétnapos konferencia egyértelműen rámutatott: a teremtésvédelem nem csupán szűk szakmai diszciplína, hanem a keresztény hit megélésének egyik fontos területe, amely globális összefogást, strukturális igazságosságot és mély spirituális megtérést követel mindenkitől.
