Mi inspirálta „A misztikus tapasztalat mint teológiai reflexió forrása; De’ Pazzi Szent Mária Magdolna »teológus misztikájának« rövid bemutatása” című előadás témáját?
De’ Pazzi Szent Mária Magdolnának (1566-1607) a római egyház kalendáriumában május 25-én van az emléknapja. Erre az emléknapra a zsolozsmáskönyv az Olvasmányos imaórához Szent Mária Magdolna nővértől közöl egy írást második olvasmányként. A diakónusszentelésünkkor mi, klerikusok fogadalmat teszünk a zsolozsma végzésére, így e kármelita nővér írását már évtizedek óta ismertem a zsolozsmából. Pár évvel ezelőtt egy szerzetes ismerősöm egy nekem írt személyes levelében kiemelt e zsolozsma-szövegből egy idézetet, ami nagyon megérintett. Érdekes érzés volt azzal szembesülni, hogy e szöveget én annyiszor elolvastam már, meg átelmélkedtem, de addig sosem érintett meg ilyen mélyen. Feltört bennem, tehát a kíváncsiság, ki is ez a XVII. század elején Firenzében élt apáca. Elkezdtem anyagokat gyűjteni róla, így felfedezhettem mély istenkapcsolatát, és az ebből született több kötetnyi spirituális élménybeszámolóját, és teológiai reflexióját. Papi és teológiai képzésem, egy részét Olaszországban végezhettem, így az olasz nyelv ismeretének segítségével hozzáférhettem De’ Pazzi Szent Mária Magdolna nővér életművéhez, és az ezekre épülő szakirodalomhoz. Elkezdtem egyre mélyebben és mélyebben elmerülni az ő világában, így már nemcsak az nem volt kérdés, hogy a Dies Academicus-on róla fogom a munkásságomat bemutató előadást tartani, hanem az is egyértelművé vált számomra, hogy a teológusi munkám milyen irányba haladjon majd az elkövetkező években.
Mit értünk pontosan misztikus tapasztalat alatt, és milyen szerepet tölthet be ez a teológiai gondolkodásban?
A lehető legegyszerűbben így lehetne e kifejezést lefordítani: istenélmény. A misztikus tapasztalat Isten ittlétének, milyenségének, szavainak, és tetteinek a megélése, mégpedig olyan módon, mint ahogyan egy itt és most jelenlévő emberi személyt, a szavait, a tetteit stb. érzékeljük, látjuk, halljuk. Ez most egy leegyszerűsítés: Isten ugyan személy, sőt személyek közössége – Atya és Fiú és Szentlélek – mint ahogyan mi is személyek vagyunk, ezért tehát a legbensőbb valóságunkban, a lelkünkben tudunk egymáshoz illeszkedni, tudjuk őt „érteni és érezni”, viszont a fizikai érzékelésben ugyanakkor mégsem látjuk, nem halljuk stb., hiszen az ő léte, lénye felülmúlja az érzékélésünket és a felfogó képeségünket. Ennek a nehézségnek a megoldására már a Biblia embere is felismerte, hogy az Istennel való érintkezésben helye lehet a képzelőerőnknek, a fantáziának, amely segíthet áthidalni az Istenről való fizikai tapasztalat hiányát. Elképzeljük őt… A misztikus tapasztalat viszont nem a képzelet és az Istenbe vetett hit együttes képződménye. Az úgynevezett „misztikusok” egyöntetű véleménye, hogy az, amit átélnek az Istennel és az Istenről, azt nem ők „csinálták”, sőt sokszor nem is számítottak arra, hogy ez egyszer csak kívülről (?) vagy belülről (?) rájuk tör. A misztikus tapasztalat tehát egy sajátos ellentmondáson alapul: Isten nem látható, nem hallható, sőt a képzeletet is felülmúlja, de „én mégis láttam, hallottam, éreztem őt”. E tapasztalat tárgya tehát Isten feltárulkozása: Isten – hogy pontosabbak legyünk: valamelyik isteni személy – egy emberhez (akit e tapasztalata miatt „misztikusnak” szoktunk nevezni) beszél, valamit megmutat neki, és rendszerint önmagából, önmagáról, így e megélés, tapasztalat nagyon fontos „nyersanyaga” lehet az Istenről való gondolkodásnak, reflexiónak, vagyis a teológiának.
Hogyan válhat egy alapvetően személyes, belső spirituális tapasztalat a teológiai reflexió hiteles forrásává?
Ez az Isten kezdeményezéséből született, és nem az emberi képzelet vagy gondolkodás által létrehozott tapasztalat, átélés elsősorban azé az emberé, aki ebben részesül, neki szól. A misztikus élmény elsődleges oka tehát, Istennek ezen személy iránti szeretete: „(annyira) szeretlek, hogy ennyire feltárulkozom neked”. A misztika éppen ezért valamennyire mindig két személy „magánügye”: Istené és a misztikusé. Ez a megélés nyilván hatással van az azt átélőre, vagyis az imaéletére, az erkölcseire, a lelkületére. Ha tehát ez tényleg az Istentől van, akkor az őt „jobbá teszi”, és ez kifelé is látszik. A mások között élt élete hitelesíti azt, amit átélt. Számos esetben viszont ez a két személy közötti megélés nem marad csak kettejük között; általában Isten maga utasítja a „misztikusát”, hogy e megéléseit, tapasztalatait ossza meg másokkal: konkrétan nevesített személyekkel, vagy úgy általában az egyházával. Az eddig jobbára csak szubjektív történés innentől már mások figyelmének is a fókuszában van. A közkinccsé tett tapasztalatot az Egyház tanítóhivatalának képviselői és a teológusai azonnal összevetik a szentírási Kinyilatkoztatáson alapuló hit igazságaival, és ha attól nem eltérőnek ítélik a misztikus beszámolóját, vagyis kijelentik annak hitelességét, akkor e misztikus tapasztalat immár Isten mélyebb megismerésének egyetemes forrásává lehet, vagyis az egyházi teológia tárgya is, hiszen a teológia az istenismeret iskolája az Egyházban.
Miért különösen érdekes ebből a szempontból De’ Pazzi Szent Mária Magdolna személye és életműve?
Az egyházi közösség felé „kinyitott” misztikus tapasztalat oka mindig a közösség hitének a fejlesztése. Az Isten e „kiválasztottja”, „látnoka”, „követe” által valójában „üzen”: Isten a közösségének (az Egyház) vele való kapcsolatában, e kapcsolat megélésének gyakorlatában változásokat akar, e megosztott tapasztalatok így a közösség mindennapos megtérésének a szolgálatában állnak. Az Isten feltárja e misztikus tapasztalat által azt a végtelen gazdagságot és szépséget, amire az embert Jézusban meghívja, és ugyanakkor elmondja azt is, hogy a hívőknek mit kell tenniük ahhoz, hogy ezt el is érhessék. E mintázat De’ Pazzi Szent Mária Magdolna misztikájában is megfigyelhető, de nem direkt módon. Mária Magdolna nővér szívesen megosztja élményeit szerzetestársaival, és azért, hogy ők még jobban szeressék azt a Jézust, akit sokan „nem szeretnek” (ez az ő egyik gyakorta használt fordulata Jézus személyére: ő a „nem szeretett Szeretet”; Amore non amato), de ezt nem „oktatói” vagy „prédikátori” szándékkal teszi. Egyszerűem túlcsordul benne az élmény, nem tud nem beszélni arról, amit megél, sőt Arról, Aki ebben részesíti őt. Az elbeszéléseiben, leírásaiban feltárulkozó Isten (és isteni személyek) annyira vonzó, annyira szuggesztív, hogy ennek önkéntelenül „híre megy” a kolostor falain kívül is. Csak egy példa mindehhez: a firenzei Santa Maria degli Angeli kármelita kolostornak addig is bőségesen voltak hivatásai, de Mária Magdolna nővér hatására észrevehetően növekszik a jelentkezők száma, pedig a „misztikájának” bölcs megfontolásból (!) nincs semmiféle reklámja kifelé.
Mit jelent az ő esetében a „teológus misztika” kifejezés? Miben különbözik ez a teológia más megközelítéseitől?
Alapvetően két dolgot: az ő misztikája „teológus” a tapasztalatainak, megéléseinek, felimeréseinek megosztási módszerében, és teológus ezek tárgyában is. Mária Magdolna nővér anyagilag tehetős családból származott. A szülei számára fontos volt, hogy gyermekeik műveltek, iskolázottak legyenek (Mára Magdolna nővérnek három fiútestvére volt), így a kármelbe lépése előtt színvonalas oktatásban képzésben részesülhetett. Anyanyelvén (az olasz firenzei dialektusa) kívül kiválóan írt, olvasott és beszélt latinul is. Hittanárai és lelkivezetői hatására már iskolás korában megkedveli a teológiai irodalmat, e „hobbija” a kolostorban még jobban kibontakozott. A firenzei kármelt akkoriban sok híres itáliai teológus is látogatta, általuk hozzáfért a kor fontosabb szakirodalmához is. E teológiai műveltség nagy segítségére volt, amikor a misztikus tapasztalatait értelmeznie és elbeszélnie kellett. A misztikusok dolga nehéz, amikor a „felfoghatatlant” és az „elbeszélhetetlent” le kell írják, el kell mesélniük, ezért gyakorta használnak megosztásaikban képeket, vagy egyéb művészi eszközöket (Keresztes Szent János például sokszor versekben meséli el a látomásait). Mária Magdolna nővér is használ a közléseiben képeket, de a megosztásai sokkal inkább fogalmiak, mint képiek. Teológiai műveltsége révén rendelkezett azzal az „istenes szókinccsel”, amely segítségével pontosabban, szabatosabban tudott Istenről beszélni, mintha csak képekben tette volna ezt. E teológiai képzettsége segítette őt abban is, hogy tudja, mit is lát, mit is él meg, vagyis tisztában legyen a megélésének hitbéli és teológiai súlyával is. Talán nem véletlen, hogy mind a mai napig a katolikus dogmatika művelői előszeretettel forgatják Mária Magdolna nővér misztikáját – ezt számos, az ő misztikus dogmatikájából készített doktori disszertáció is alátámasztja. Az is e „teológiai” mivolthoz tartozik, hogy sokszor az istenélmény a Szentírás egy-egy szövegének vagy mondatának az olvasása, szemlélése közben „tör rá”, és így a látomás vagy élmény annak a bibliai igazságnak a kibontakozását, mélyebb megértését is magával hozza. Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy a speciális szókincs és a magas (sőt, a legmagasabb!) teológiai tartalom ellenére Mária Magdolna nővért jó olvasni; életműve ugyan nem egy könnyen fogyasztható regény, de aki szán rá időt, annak kinyílik.
Milyen fő teológiai gondolatok vagy felismerések rajzolódnak ki De’ Pazzi Szent Mária Magdolna misztikus tapasztalataiból?
"Aki szeret, annak kinyilatkoztatom magam” – mondta Jézus a tanítványainak az Utolsó vacsorán (Jn 14,21). E szentírási mondat jól összefoglalója lehet Szent Mária Magdolna nővér misztikus tapasztalatainak. E tapasztalatok Jézusnak, az Atyaisten emberré lett Fiának, az örök Igének az önfeltárulkozásaiból fakadnak – Mária Magdolna nővér misztikája ezért is „teológiai”. A nővér megosztásaiban a mennyiségileg is jelentős beszámolók inkább teológiaiak: ki és milyen a Szentháromságos Egy Isten, annak egyes személyei, és ez az „ilyen” Isten milyen szeretetkapcsolódásra hívja meg az embert. Ebből a témából következik a megéléseinek második csoportja: az Úr szereti őt, a családját, a kolostori közösségét, az egész Egyházat. Mária Magdolna nővér vágyott arra, hogy az ember iránti isteni szeretet felfoghatatlan nagyszerűségét mindenkinek elmondhassa. A misztikus tapasztalatainak rögzítése ellen ezért sem tiltakozott: ismerje meg mindenki, mennyire szeret minket az Isten!
Mit adhatnak a misztikusok tapasztalatai és írásai a mai ember hitéhez és istenkapcsolatához, egy olyan korban, amely sokszor a racionálisan megragadható dolgokat helyezi előtérbe?
A ma embere kétféle módon közelít az „istenes dolgokhoz”: egyrészt a racionalitás, az ésszerűség, a logikai bizonyíthatóság és bizonyosság igényével; másrészt pedig a megérintettség, az érzelmileg átélhetőség, a tapasztalhatóság igényével. De’ Pazzi Szent Mária Magdolna misztikáját olvasni azért is nagyszerű élmény, mert az Istent még jobban megismerni és megérteni akaró embernek mind a két „éhsége” jóllakik. A megosztásainak stílusa sokszor talán túl barokkos nekünk – mi más lehetne, hiszen a kora gyermeke! –, de ez nem vesz el semmit sem abból a világosságból, amely például az Isten „belső viszonyainak” szemléltetése közben gyúl az olvasóban. (Ez a saját tapasztalatom…)
Mit szeretett volna, hogy a hallgatóság leginkább magával vigyen ebből az előadásból?
De’ Pazzi Szent Mária Magdolna világa, misztikája, mondhatni teljesen „beszippantott engem”. A Dies Academicus egyik fő célja az, hogy a frissen kinevezett egyetemi tanárok megosszák a kollégáikkal, mi „szippantotta be őket szakmailag”, vagyis mi is foglalkoztatja most őket a tudományos munkásságukban. Engem e szent kármelita apáca élete és „tudománya”. Az előadásomnak azonban volt egy másik, talán fontosabb célja is. Az volt ugyanis a szándékom, hogy lelkesítsem a hallgatóimat a szentek hittapasztalatának megismerésére. Családtagjaink ők a hitben és az Egyházban, az Isten és emberszeretet tekintetében megmérhetetlen gazdagságú tapasztalattal bírnak; kell, hát, hogy ismerjük őket és e tapasztalataikat. Az ő tanulmányozásuk pedig a tudományos kutatás célja is lehet. Szent II. János Pál pápa írja ugyanis Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levelében (2001.01.06): [Krisztus misztériumának megértésében] „a teológiai kutatás mellett az a bőséges hagyomány jelenthet komoly segítséget, melyet a Szentek megélt teológiája jelent. Ők értékes útmutatásokkal szolgálnak nekünk, amellyel megkönnyítik a hit megérzéseinek feldolgozását, mivel némelyikük különleges világosságot kapott ajándékba a Szentlélektől” (27. pont). Mária Magdolna nővér nekem ilyen „kincsesbánya”, és tudományosan is, és kívánom, hogy mindnyájunknak legyen ilyen egyházilag is hitelesített (kanonizált!) „emberi bibliája”.
Ft. Dr. habil. Kajtár Edvárd előadása a Dies Academicus ünnepi napokon:
