Előadásában az „Anyaság a természetjogi politikai filozófiában” kérdését vizsgálta. Mi inspirálta, hogy ezt a témát választotta, és milyen új szempontokat tart a legfontosabbnak ebben a megközelítésben?
Az anyaság témájával a második gyermekem megszületését követően kezdtem filozófiai szemszögből gondolkodni. Akkoriban még Chilében éltünk a családommal és a közelünkben lakott egy jó barátnőm és egyetemi kollégám, Thana de Campos, aki második kisbabáját várta, és a Chilei Pápai Egyetemen a közpolitikai tanszéken oktatott. Vele egyre többet beszélgettünk arról, hogy az anyaságunk, mindaz, amit ez megváltoztatott bennünk és az egész életünkben praktikusan láthatatlan, vagy csak fragmentumaiban látható a külvilág számára. Amikor elmegyünk dolgozni, ugyanabban a munkaidőben, nagyrészt ugyanolyan kondíciók mellett, ugyanannyit kell teljesítenünk, utána viszont nem pihenőidő jön, hanem a házimunka és a gyerekek nevelése, gondozása, majd az esti műszak, ami kisgyermekekkel egyáltalán nem a pihenésről szól. Amikor ilyenkor egymást játékosan túllicitáltuk teendőkben, sem az egyfajta kisebbségi helyzetből beszélő sértettség, sem a családunk vagy az elvont „rendszer” miatti áldozatszerep nem volt jellemző beszélgetéseinkre. Inkább azt próbáltuk megérteni, hogy kik vagyunk mi, édesanyák, az otthonunk falain túl, és a gyermekeinkkel való kapcsolatunk, a róluk való gondoskodás mit implikál a társadalomban betöltött szerepünkről.
Tulajdonképpen azóta sem nagyon találtam választ a kérdéseinkre sem a jog és politikai filozófiával foglalkozó irodalomban, és természetesen még kevésbé az írott jog vagy a joggyakorlat szintjén. Természetesen hagyhattam volna megválaszolatlanul ezeket a kérdéseket, mégis, ahogy teszteltem őket magamban és a körülöttem lévő valóságon, azt láttam, hogy az anyaság mélyebb jelentésének megértése kis túlzással teljességgel hiányzik a filozófiai, valamint az alkotmányelméleti diskurzusból is. Kicsit pontosabban fogalmazva azt lehet mondani, hogy az anyaság némileg jelen van a baloldali, liberális feminista irodalomban. Főleg annak gondoskodásetikai vonzatai, az ebből folyó társadalmi egyenlősítési igények, valamint a bioetikai vonatkozásai (mesterséges megtermékenyítés, genetikai modifikáció, béranyaság stb.) révén, ugyancsak jelen van a pszichológiában, a fejlődéslélektan és a kötődéselméletekben. A politikai közösség szintjén, illetve még tovább, az általános filozófiában azonban nem találkozhatunk az anyasággal, de az ahhoz közvetetten kapcsolódó családi viszonyok elemzésével is csak ritkán. Kivételként említhető Susan Moller Okin kutatása, amely más nézőpontból és más következtetésekkel, de ide kapcsolódóan jut arra a következtetésre, hogy az igazságtalan családi gyakorlatokból eredő női és anyai egyenlőtlenségek politikai szinten is igazságtalanságokat idéznek elő; ezért a családi kapcsolatokban érvényesülő igazságosság nélkül nem lehet igazságosság a demokratikus rendszerben sem.
Hogyan jelenik meg az anyaság a mai jogi gondolkodásban, különösen természetjogi szempontból, és milyen gyakorlati következményei lehetnek ennek?
Az anyasággal foglalkozó szabályok a mai jogrendszerekben fragmentáltan, a különböző vonatkozó jogszabályokban találhatók, így többnyire a szociális ellátásokkal kapcsolatos jogszabályokban a gyesről, gyedről, a családi pótlékról szólva, ezen kívül előfordulhatnak ilyen elemek a nyugdíjrendszer, az adórendszer, a családjog vagy a munkajog szabályai között. Ez önmagában nem gond, a nehézség ott van, hogy a jogalkotónak, alkotmányozónak valószínűsíthetően nincs egy koherens, érdemi elképzelése arról, hogy milyen mögöttes anyaság-fogalommal dolgozik, így azonban a használt fogalmak és azokhoz kapcsolódó szabályok és a következményeik is eshetőlegesek, ellentmondásosak és valószínűleg nem a kívánt cél elérését (vagy nem úgy) szolgálják. Például egyes vélemények szerint az édesanyák és a gyermekeik közötti kötődés és megfelelő érzelmi biztonság kialakulása szempontjából az állam támogatása elengedhetetlen a gyermek születését követő első egy-két évben, mégis számos nyugati és más országban az állam nem támogatja néhány hónapnál tovább az édesanyák otthonmaradását a gyermek születése után. Magyarország ebben jobban áll, de még nálunk is az első fél évet követően az anya korábbi fizetéséhez képest jóval alacsonyabb összegben határozzák meg a juttatásokat, és az így kieső jövedelmet sok család nem tudja hosszú távon nélkülözni. Az egyik oldalon tehát a család az együttélésünk egyik legfontosabb kerete és fennmaradásunk alapja, amelyet az Alaptörvény szerint védelem illet, de milyen védelemre van szüksége valójában az anya-gyermek, illetve az anya-apa-gyermek kapcsolatnak ahhoz, hogy valóban a fennmaradásunk alapja tudjon lenni? Mindennek szerintem a monetáris szempontokon túlmutató jelentősége van, amelyhez jelenleg nincs meg sem a fogalmi készletünk, sem a jogi eszközrendszerünk.
A jelenleg uralkodó nézet szerint az ember legfontosabb jellemzője, hogy autonóm, magáról dönteni képes, önrendelkezéssel bíró lény. Ez önmagában igaz, de ha ezt a képet nem egészítjük ki az emberi létezés másik aspektusával, mely szerint létezésünk feltételezi a másik személy(ek) létezését, a sérülékenységünket, a másiktól való függésünket az életünk során különböző módokon és különböző pillanatokban, akkor szem elől tévesztjük emberi méltóságunk relácionális, kapcsolatiságon alapuló aspektusait. Az a kép, miszerint az ember egészen önmaga ura, és korlátoktól mentesen él a társadalomban, bár rájuk találták ki, de a férfiakra sem igaz, hiszen ők is voltak kisgyermekek, fiatalok, betegek, gondozásra szorulók, illetve édesapák, akik osztoznak a feleségükkel a gondozási feladatokban; de még kevésbé igaz ez az édesanyákra, akik számos különböző módon akár fizikailag is osztják a gondozottak életének minden pillanatát, főleg a gyermekek korai éveiben. Ezt a tisztán személyes autonómiára épülő képet kellene megfelelően kiegészíteni a családon belüli viszonyokra jellemző függési aspektussal, és ennek fényében újraértelmezni az emberi méltóság fogalmát. Az én kérdésem az, hogy ez hogyan befolyásolja a közösségi szintű együttélést.
Ha a másikkal élő kapcsolatban lévő ember képét vesszük alapul, akkor könnyebb megérteni az anyaságot övező jogi és társadalmi problémák lényegét. A demográfiai hanyatlást megállítani és átfordítani kívánó családügyi intézkedések, az önkéntes és nem önkéntes gyermektelenség, az édesanyák és a gyermekek mentális egészsége, a gyermekvédelmi rendszer és a szülői jelenlét általános hiánya olyan problémák, ahol a kapcsolatiság különösen releváns. Ide kell ezen kívül sorolni a tágabb gondoskodói szektorból a tanítás-nevelés ügyét, az egészségügyi ellátás és az idősgondozás válságát is – ezek mind olyan jelenségek, amelyek nem csak személyes, hanem közösségi szinten is komoly kihívások elé állítanak bennünket. Habár az összes felsorolt probléma kapcsolódik ahhoz, hogy mit tartunk az anyaságról, melyek az anyaság értékei, és ennek fényében hogyan lenne védendő ez a viszony, az anyaság és a fenti témák között jelenleg nem létezik tudományos párbeszéd.
Számos nemzetközi oktatási és kutatási tapasztalattal rendelkezik (Egyesült Államok, Chile, Ecuador). Miben lát különbségeket az anyaságról és a gondoskodás szerepéről folytatott tudományos diskurzusban a különböző országok vagy jogi kultúrák között?
Az Egyesült Államokban és Dél-Amerikában a legnagyobb vita a munkába való visszatérés körül zajlik, amely a miénkhez képest sokkal rövidebb, 3 vagy 6 hónapon belüli időtartam, kivételes esetekben egy évre hosszabbítható. Számos szakember figyelmeztet, hogy ez rendkívül káros mind az édesanyák, mind a gyermekek mentális és érzelmi egészsége szempontjából. Egy nemrég hatalmas nemzetközi visszahangot kiváltó büntetőügyben például (amelyben egy édesanya posztpartum mentális betegségére hivatkozva vallotta magát ártatlannak a gyermekei meggyilkolásában) sokan az anyára nehezedő pszichikai nyomásban azonosítják a probléma egyik gyökerét, hogy a legkisebb fia fél éves kora után visszatérjen a munkába. De nem kell ilyen extrém példákat találni annak demonstrálására, hogy önmagában ezek a szabályok hogyan képesek meghatározni a családok életét. A bölcsődék, óvodák szolgáltatásainak, szabályainak kialakítása, fogadóképességük, a családoknál dolgozó, sőt, a családokkal együtt élő dadusok, a nagycsaládok hihetetlen gyorsaságú eltűnése, vagy a házasságon kívül született gyermekek, valamint a családon belüli erőszak összefüggései, végül a béranyaság és a szülővé válással kapcsolatos más bioetikai kérdések mind olyan tényezők, amelyekre közvetlenül hat az anyaságról alkotott kép.
Úgy látom tehát, hogy ami a problémák gyökerét illeti, ugyanazzal állunk szemben: egy gondoskodási válsággal. Paradoxon, hogy hiába van szükség egyre több helyen, egyre nagyobb számban gondoskodásra, mégis a gondoskodás társadalmi megbecsülése mindenhol rendkívül alacsony. A gondoskodási válság különböző szinteken jelenhet meg: egyrészt, a gondoskodást kiszervezik másokra, nagyrészt azokra a szegényebb rétegekből származó nőkre, akik rászorulnak bármilyen munkára a megélhetés biztosításáért. Ide tartoznak a dadusok, a házvezetőnők, a bölcsődei alkalmazottak, akik az általuk végzett munka fontosságához nem mérhető, rendkívül alacsony bérekért végzik a munkájukat. De ide tartozik a béranyaság is, amely tulajdonképpen a várandósság fázisát szervezi ki egy másik nőre, beláthatatlan következményeket valószínűsítve családi, érzelmi, kötődési szinten is. A gondoskodási válság másik szintje, amikor lemondanak a gondoskodási kötelezettségről, mint például az idősek vagy a beteg gyermekek és felnőttek esetén, akik sem a családon belül nem találnak megfelelő ellátásra, sem az állam nem képes vagy nem hajlandó felvállalni a gondoskodásukat. Én ennek egy extrém megnyilvánulásának tartom, amikor a ránk bízott életről és a vele járó gondoskodásról is lemondunk. A válság mindkét típusa megfigyelhető nálunk és a nyugati országokban is, sőt az egész világon, csupán az arra reagáló társadalmi gyakorlatban, és a problémákra adott válaszkísérletekben van különbség. Míg nálunk például elképzelhetetlen lenne, hogy újépítésű lakások a bentlakó dadus számára kialakított külön szobával és fürdővel együtt épüljenek, addig ez teljesen bevett több latin-amerikai országban. Nálunk ezt a feladatot még mindig nagyrészt az állami intézmények látják el, és az esetleges kapacitáshiány esetén is a megoldást magánintézmények jelentik, nem pedig privát dadusok.
Mit jelent az Ön számára a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen egyetemi docensként folytatni munkáját, és milyen célokat tűz ki maga elé az oktatás és a kutatás terén a következő időszakban?
Megtisztelő, hogy csatlakozhattam a Pázmány Jogi Karához és újra taníthatok itthon. Számomra különösen fontos a hallgatókkal való viszony, ezért a kurzusaim is úgy vannak felépítve, hogy azokon lehetőség nyíljon beszélgetésre, és a gondolataik, kérdéseik kifejezésére. Ugyanebben a szellemben a jelenlegi tanévtől két új demonstrátora is van az Alkotmányjogi Tanszéknek, akik az én koordinálásom alatt dolgoznak, valamint a Magyar Alkotmányjogászok Egyesülete ügyvezető elnökeként ugyancsak pázmányos hallgatót vettünk fel az Egyesület első gyakornokának. Azt remélem, hogy ez mind segít abban, hogy a hallgatók további élményeket szerezzenek és különböző intellektuális kalandokban vegyenek részt az egyetemi éveik alatt, amelyekre később jó lesz visszagondolni, vagy akár, amelyeknek később fontos felismeréseket, sorsdöntő meglátásokat köszönhetnek.
Az anyaság politikai filozófiája című kutatás kapcsán jelenleg tervezem egy nagyobb workshop megszervezését novemberre, ahol a témával foglalkozó szakértőkkel átbeszélnénk, hogy a téma mely aspektusával lenne érdemes az empirikus kutatást lefolytatni. Addig is, már folyamatban van egy angol nyelvű tanulmányom publikálása az Acta Jurídica folyóiratban több kollégámmal együtt, akikkel olyan konkrét problémákról írunk, mint az Amerikai Államok Szervezete (angolul Organization of American States) által kiadott gondoskodási modelltörvény, a gyermekelhelyezési perekben kialakult bírói gyakorlat problémái vagy az apasági gondoskodásetika jogi vonatkozásai. Ezeket az írásokat fogja össze az anyaság politikai filozófiai helyéről szóló cikkem, amelynek magyar változata a többi írással együtt magyarul is megjelent a Vigilia folyóirat 2026 januári számában.
Emellett a hazai alkotmányozási folyamatokban is szeretnék részt venni, azaz akadémiai szemszögből, a Pázmányon oktatóként figyelemmel kísérni, valamint a hallgatóknak is minél közelebbi betekintést engedve kialakítani a folyamatos tudományos diskurzus kereteit. Ezt szem előtt tartva indítottam el idén egy új speciálkollégiumot, amely az alkotmányjogot egy új, itthon kevésbé ismert filozófiai aspektusból, az angolszász kortárs természetjogi elmélet szemszögéből magyarázná.
Milyen tanácsot adna azoknak a hallgatóknak vagy fiatal kutatóknak, akik a jogi vagy politikai filozófia területén szeretnének elmélyülni?
Fontos hozzáadott értéke van, ha a jogot és a jogfilozófiát a tágabb politikai filozófia, azaz az adott politikai közösség szintjén megfogalmazódott kérdések kontextusában látjuk és próbáljuk megérteni, hiszen a jog tágabb valósága és végső értelme a politikai közösség egyes tagjai életének a jobbá tételében van. Ehhez sokszor tudatosan át kel lépni a politikai filozófia és más diszciplínák területére, el kell tudni helyezni a saját jogi módszereinket és nyelvezetünket, valamint meg kell próbálni diszciplínák között megértetni magunkat. Ez számomra mindig egy érdekes kihívás és kaland volt, tele inspiráló felismerésekkel. Remélem, hogy sok hallgató képes megőrizni és fenntartani azt az izgalmat, amit az új, és általunk nem ismert dolgok megismerésekor érzünk, amikor valami, ha nem is teljes egészében de kezd összeállni a világról és végső soron arról, hogy kik vagyunk mi és mit miért teszünk.
Dr. habil. Fröhlich Johanna előadása a Dies Academicus ünnepi napokon:
