A megnyitóban a műhely vezetője hangsúlyozta, az idei Teremtés Időszaka szeptember 1. (a Teremtés Gondozásának Világnapja) és október 4. (Assisi Szent Ferenc ünnepe) között tart; 2026 mottója a Living Water, azaz az élő és éltető víz. A bibliai forrás Ezékiel 47,1–12 szerint a szentélyből kifolyó víz folyóvá mélyül, gyógyít, termékennyé tesz, és ahol végighalad, életet hoz. Az idei jelkép az „elmerülés az élő vízben”: nem a parton maradni, hanem belépni a helyreállításba. XIV. Leó pápa szeptemberi imaszándéka ehhez kapcsolódva a víz gondozása: hiszen a víz gyümölcsöző, frissítő, reményt adó ajándék és határok nélküli jog.
Az éltető víz kapcsán a természeti és épített örökségi értékek újrafelfedezésére és a gyakorlati lehetőségek megismerésére fókuszált a rendezvény.
A workshop kiindulópontja az volt, hogy a budai források és a hozzájuk kapcsolódó épített emlékek egyszerre kulturális örökség és hidrológiai erőforrás. Az előadók azt vizsgálták, hogyan alakították át a török hódoltság idején a budai vizeket, milyen nyomot hagytak a Mátyás-kori várrendszeren, és milyen tanulságokat kínál ez a múlt a mai fenntartható vízgazdálkodásnak. A program közönsége aktívan vett részt az előadásokat követő diszkurzus részeként a történelmi, a hidrológiai, az építészettörténeti, a jogi és a környezetvédelmi, vonatkozó kérdések megvitatásában.
Dr. Bittsánszky Ádám vízvédelmi szakjogász előadása saját kutatásai eredményeit bemutatva a jelenben vezette a beszélgetést. Az előadás bemutatta, hogy a budai források egyszerre természeti erőforrások és műemléki környezet részei; a védelem tehát nem választható szét hidrológiai, örökségvédelmi és alkotmányos szempontokra. A múltbeli vízkiemelési megoldások és a mai készletek kapcsolata éppen ezért nem csupán történeti érdekesség, hanem szabályozási feladat.
Bittsánszky Ádám kiindulásként a Mátyás-kori kertek vízellátását rekonstruálta. Saint-Exupéry gondolatával indított: a víz nem kellék, hanem maga az élet. A királyi kertek díszes szökőkútjai a hatalom szakrális megjelenítései voltak; Kesselyák Rita és Herczeg Ágnes rekonstrukciói ezt a palota kertjében mutatták meg. A rendszer a közlekedőedények elvén működött. A Városkút-forrás (354 m), a Béla király-forrás (338 m) és az Ágnes-forrás (207 m) vize a Szent Orbán tér környéki vízoszlopon és a Vérmező felőli tározón át jutott a Várba, ahol nagyjából 2 bar nyomással táplálta a Mátyás-templom, a Szent György tér, az Oroszlános udvar és a Szarvas tér kútjait. Bonfini szerint az uralkodó nyolc stadion távolságból vezettette a vizet a palota kútjaiba. Az előadás kitért arra, hogy a hozamok ma is jelentősek: az Ágnes-forrás 1–60, a Városkút 18–32, a Béla király-forrás 20–70 liter percenként. Együtt napi 62–159 köbméter hideg forrásvizet adhatnának, ami nagyjából 250 darab 250 literes kádnyi mennyiség. A várbeli cserépcsövek és a feltárt alagutak a nyomvonal folytonosságát bizonyítják.
Dr. Potje László előadása a török fürdők, források és vízvezetékek építészeti-hidrológiai örökségét járta körül, saját és Kutas Zsófia fotóival szemléltetve. A nyitó gondolat a Korán Al-Anbija szúrájának 30. ájája volt: „És minden élőlényt vízből teremtettünk.” A citátumot a bosznia-hercegovinai Blagajban, a Buna-folyó forrásánál álló derviskolostor (tekke) falán olvasható, többnyelvű tábla tette kézzelfoghatóvá. A kolostor a forrás fölé épült; a hamamban ma is látható a mosdómedence és a fali kút. Az előadó ezzel a példával azt mutatta meg, hogy az iszlám építészetben a víz nem csupán használati anyag, hanem szakrális és közösségi elem is. Innen a prezentáció a nyilvános kutak és szertartási mosdók világába vezetett. Mostarban a Koski Mehmed pasa dzsámi adbeshanéja, Budapesten a Gül Baba türbe csorgókútja mind ugyanazt a típust képviseli: a közösség számára hozzáférhető, építészetileg megformált vízadó pontot. A mardini medresze tájékoztatója szerint a vízfolyás maga is szimbolikus: a tudás, a tisztaság és a mennyei eredet képe. A balkáni párhuzam Novi Pazar fürdőhelyén, a fedett hévízfürdőben (capali ilidža) folytatódott: a központi medencés tér ugyanazt a kupolás, kőből falazott típust őrzi, amely Budán is megjelent. Itt tért rá az előadó a budai emlékekre. A Rác fürdő (Küçük ilidzsa, Tabaháne ilidzsaszi, 1572), a Rudas (Yeşil direkli ilidzsa / Rudna ilidzse, 1566–1572, Szokollu Musztafa pasa), a Király fürdő (Horos kapı ilidzsaszi, Kakas kapu fürdője; az építést Arszlán pasa kezdte 1565–1566-ban, Szokollu Musztafa fejezte be) és az Irgalmasok Veli Bej-fürdője (1574, szintén Szokollu Musztafa) a török kori Buda hévízhasználatának máig álló tanúi. Ezek a létesítmények a budai forrásokra települtek, és a mai városszövetben is a felszín alatti vizek és az épített örökség metszéspontját jelölik.
A kétórás program így három idősíkot fűzött össze. A török kori fürdők, cesmék és vezetékek megmutatták, hogyan formálta az építészet a forrásvizet közösségi intézménnyé. A budai példák azt igazolták, hogy ez az örökség helyben, a Várhegy és a Duna-part metszetében most is jelen van. A jogi-környezeti reflexió pedig arra emlékeztetett, hogy a felszín alatti vizek védelme ma akkor lehet sikeres, ha a történelmi infrastruktúra megőrzését és a fenntartható használatot együtt kezeli. A Kutatók Éjszakájához kapcsolódó workshop ezzel nemcsak emlékhelyeket mutatott be, hanem azt a kérdést is nyitva hagyta, hogyan lehet a múlt vízrendszerének tanulságait a jelen gazdálkodásába megújítani. A szervezők a téma közös vizsgálatának folytatását tervezik.
