Az előadásában az emberi méltóság és a családi kapcsolatok kapcsolatát járta körül, erőteljes, személyes képekkel és gondolatokkal. Mi volt az a legfontosabb üzenet, amelyet a hallgatóság számára át szeretett volna adni?

Ebben a globális világban minden korábbinál jobban össze vagyunk kapcsolva, és mégis példa nélküli az elmagányosodottságunk. Jogrendszerünk és társadalmunk is az egyént, az autonóm cselekvőt tekinti idealisztikus alanyának, ami az emberi élet fontos aspektusát figyelmen kívül hagyja: azt, hogy kapcsolatokban élünk, hogy nem vagyunk függetlenek, hogy emberi valóságunk része az egymásra utaltság, és hogy ez nem valami olyasmi, amit meg kellene szüntetni, hanem erőforrás. Lábady Tamás sokszor idézte, hogy a Teremtő ismer bennünket, tudja rólunk: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” (Ter 2,18) Szűkebb értelemben természetesen a férfi és nő kapcsolata, a házasság, melyből új élet születik, a család, ami a társadalom legkisebb alapegysége. Az emberi méltóság fogalmát használó emberi jogi diskurzus kevéssé veszi tudomásul, hogy az emberi méltóság alapja, hogy ebbe a kapcsolatiságba érkezünk születésünkkor. Mindenki egy anyától és egy apától származik, akkor is, ha ez az anya és apa nem funkcionál családként. Azonban a gyermek érdeke az lenne, hogy a saját családjában nőhessen fel; ha ez valamiért nem tud megvalósulni, az veszteség. De természetesen tágabb értelemben más emberi kapcsolatainkban is számíthatunk egymásra. Szóval az emberi méltóság nem a független egyént írja le; az emberi méltóság otthona a család.

A prezentációjában a párkapcsolattól a szülőségig több alapvető emberi kapcsolati formát is kiemelt. Ön szerint a mai jogi szabályozás képes lépést tartani ezeknek a kapcsolatoknak a változásaival, vagy inkább követi a társadalmi folyamatokat?

Örök kérdés, hogy vajon a jog előírja vagy leképezi a társadalmi viselkedést, bizonyos szempontból mindkettő igaz. A családjogra koncentrálva, hadd hozzam ide Szabó István professzor, rektorhelyettes úr egy kutatását, amiben arra mutatott rá, hogy nem akkor emelkedett meg ugrásszerűen a válások száma, amikor a házassági bontójog feldúltsági elvű lett, vagyis nem kellett vétkességet bizonyítani a bontáshoz, hanem később. Vagyis azokat a házasságokat bontották fel nagyobb arányban, amelyeket már a könnyebb bonthatóság feltételeivel kötöttek az emberek. Akkor a jog lekövetett egy társadalmi igényt vagy előidézett egy társadalmi változást? Szerintem inkább az a kérdés, hogy milyen emberképet tart szem előtt a jogrendszer, mit gondolunk mi, mint társadalom, mi kell a jó élethez, az emberi személy kibontakozásához, és ennek a megvalósulását mennyiben segítik elő a jogszabályaink? 

Kutatásaiban az utóbbi időben az „elég jó szülő” kérdése is megjelenik, különösen a digitális kihívások fényében. Mit jelent ma – jogi– jó szülőnek lenni?

Ebben a kutatásban az érdekelt, hogy azt látom, a társadalom a jogon keresztül keres válaszokat erre a kérdésre, ami nem biztos, hogy jó. Talán mert megszűntek, elgyengültek azok a normák, amelyek kisebb közösségekben még működtek és támpontot adtak? A kutatásban kifejezetten foglalkoztam a „sharenting” jelenségével, vajon hol húzódik a határ a között, hogy szülőként például megosztok néhány képet a gyermekemről, és mikor válik ez a gyermek hátrányára. Vajon miért tűnik úgy, hogy vannak szülők, akik nem találják a helyes arányokat vagy nem értik a digitális térrel kapcsolatos veszélyeket? Valószínűleg egy komplexebb világban nehezebb szülőnek lenni, nehezebb olyan területeken is megfelelő nevelést adni a gyermeknek vagy épp megvédeni, amelyet maga a szülő nem ismer. És tényleg a jognak kell-e válaszolnia ezekre a kihívásokra, illetve tud-e a jog jól válaszolni? Azt látni kell, hogy a jog eszköz és vannak korlátai.

A 2023-as, az emberi méltóság aktuális kérdéseit vizsgáló kutatási projektje során a családot az emberi kibontakozás elsődleges közegének tekintette. Milyen gyakorlati tanulságokat lát ebből a családjog jövője szempontjából?

Ha ebből az alapvetésből indulok ki, ha ezzel az emberképpel tekintek a családjogra, akkor abból már nagyon sok minden következik. Például az, hogy a családjog nem lehet kizárólag konfliktuskezelés, nem épülhet a diszfunkcionalitásra. Az is következik belőle, hogy tudatában van a jogalkotó és a jogalkalmazó, hogy egy jogilag felbomló házasság vagy más kapcsolat után is a család egy rendszer marad, ami valahogy működni fog, tehát amikor mégis a konfliktuskezelés a családjog feladata, akkor az nem irányulhat nyertes-vesztes eredményre. Ha egy családjogi perben van pervesztes, akkor igazából nincs nyertes. Ebben a kontextusban különösen érzékenynek kell lennie a jognak a gyermekek, a betegek vagy az idősek szükségletei iránt, bár mint mondtam, mindannyian kölcsönösen függünk egymástól. Támogathat-e a jogi szabályozás olyan helyzeteket, ahol nem valósul meg akarategység és egyenlőség partnerek között, nem mélyíti-e valamelyik fél kiszolgáltatottságát valamely szabály?

Ön a Pázmányon szerzett diplomát, és azóta is ehhez az intézményhez kötődik oktatóként és kutatóként. Mit jelent az Ön számára ez a közeg, és hogyan formálja a Pázmány szellemisége a joghoz és az oktatáshoz való viszonyát?

Gondviselésszerűen maradtam le egy ponttal az első helyen jelölt intézményről, így kerültem a Pázmányra és mikor gólyaként beléptem a Karra azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Az, hogy a diploma után felvettek a doktori képzésre, majd meghívott tanszékvezető úr oktatni a tanszékre, aztán felkértek a Dékáni Titkárság vezetésére, és hogy a férjemmel is a karon ismerkedtünk meg, szintén az Isteni gondviselés műve az életemben.

A katolikus értékrend talaján álló jogászképzésre nagy szüksége van a világunknak. Szükség van katolikus jogászokra, keresztény jogászokra és olyan jogászokra is, akik nem feltétlenül vallásosak, vagy gyakorolják a vallásukat, de fontosak nekik az alapvető emberi értékek. Ők egy olyan helyet találnak a katolikus jogi karon, ahol tényleg megélhetik az universitas eszményét, mert az oktatók kollégaként tekintenek rájuk, közösen gondolkodnak, tudást szerezhetnek, közelebb kerülhetnek az igazsághoz, közösségeket találhatnak, megtapasztalhatják, hogy értékesek és meghívást kaptak egy olyan hivatásra, amivel valódi változást érhetnek el és sok jót tehetnek a világban. Azt gondolom, hogy ez egy elég jó ajánlat, amivel, örömmel látjuk, egyre többen élnek, amikor csatlakoznak a kari közösségünkhöz. Megtiszteltetés, hogy tavaly megbízott Dékán Úr a Zlinszky János Szakkollégium vezetésével, mert a Zlinszky János alapító dékánunk által ránk bízott küldetésben a szakkollégium kiemelt lehetőséget ad közösségünknek. 

Tanítani kiváltság és megérint az a bizalom, amit a hallgatóktól és az előttem járó oktatóktól és minden kollégától kapok ehhez a munkám során.

Dr. Molnár Sarolta Judit előadása a Dies Academicus ünnepi napokon: