Mi inspirálta a „Dadogni szabad? – Társadalmi elvárások és az akadálymentes kommunikáció” című előadás témáját?
Szakmai és kutatói hátterem közvetlenül inspirálta a témaválasztást. 30 éve foglalkozom a beszéd- és nyelvizavarokkal, azon belül is kiemelten a beszédfolyamatossági zavarokkal, dadogó, hadaró személyek és családjaik logopédiai támogatásával. Különösen szerencsésnek tartom magam, amiért kutatóként tudományos keretek között vizsgálhatom a területet, miközben terapeutaként a gyakorlatban is aktívan dolgozom az érintettekkel. Korábbi vizsgálataim elsősorban az óvodáskorú dadogó gyermekekre fókuszáltak, egy 2020-as helyzetfeltáró kutatásom rávilágított arra, hogy a szakemberek komoly bizonytalanságot éreznek az iskoláskorú tanulók támogatásában, és módszertani segítséget igényelnek. Mivel ez a beszédzavar az életminőségre is rendkívül káros hatással lehet, célom egy olyan komplex iskolai szemléletformáló program kidolgozása lett, amely fejlődést hozhat ezen a területen.
Mit jelent pontosan az akadálymentes kommunikáció a beszédzavarokkal élők szempontjából?
Az akadálymentes kommunikáció a beszédzavarral élők számára elsősorban azt jelenti, hogy a kommunikációs partnereik a beszéd formai oldala helyett az üzenetre és a tartalomra fókuszálnak. Ez a megközelítés a beszédforma sokféleségének tudatos elfogadásán alapul, és a folyékonyság görcsös hajszolása helyett a kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. A Nemzetközi Funkcióképesség, Fogyatékosság és Egészség osztályozása (FNO) rávilágít a környezeti és személyes tényezők kölcsönhatásának jelentőségére, miközben a társadalmi modell megmutatja, hogy a fogyatékosságot valójában a környezeti akadályok, nem pedig az egyén károsodása hozza létre. Egy akadálymentesített, biztonságos és támogató környezetben a dadogó személyek sokkal folyamatosabb beszédre képesek. Így a kommunikációs akadálymentesítés nem csupán elméleti fogalom, hanem egy olyan elfogadó légkör gyakorlati megteremtése, amely támogatja a dadogó személy sikeres önkifejezését.
Milyen társadalmi elvárások nehezítik leginkább a dadogással élők mindennapi kommunikációját?
A mindennapi interakciókat leginkább az nehezíti, hogy a társadalom a folyamatos, zökkenőmentes beszédet tekinti az egyedüli és kizárólagos normának. A modern világunkban jelen lévő állandó időnyomás, a „sietni, nem kivárni” attitűd elképesztő terhet ró a dadogó emberekre a mindennapokban. Maga a társadalmi környezet és annak elvárásrendszere eleve a folyékonyan beszélők igényeire van berendezve. Modern világunkban amúgy sincs idő, és lehetőség várni. Rohanunk, nem figyelünk. Különösen szembetűnő ez a nehézség az oktatásban, hiszen a magyar iskolarendszer nagymértékben a verbális tanulási folyamatokra épít, ahol a beszéd- és nyelvi zavarokkal élő gyermekek eleve jelentős hátrányból indulnak. Ezt a nyomást tovább fokozza a pozitív példaképek szinte teljes hiánya a médiában és a vezető pozíciókban, valamint az az elterjedt szemlélet, amely az elfogadás helyett a dadogás mindenáron való legyőzését tűzi ki célul.
Tapasztalatai szerint mennyire él még mindig stigma vagy előítélet a dadogással kapcsolatban?
A tapasztalatok és a kutatások azt mutatják, hogy a megbélyegzés és a különféle előítéletek ma is mélyen jelen vannak a mindennapjainkban. Gyakran találkozunk olyan téves társadalmi sztereotípiákkal, amelyek a dadogó emberek intelligenciáját vagy teherbíró képességét vonják kétségbe. Maguk az érintettek is gyakran élnek át szégyent, stigmát, sőt az iskolai évek alatt kirekesztést vagy bullyingot is. Mivel a beszédprodukció a környezet számára furcsának vagy a természetestől nagyon különbözőnek hathat, a partnerek sokszor kerülik a dadogó személy társaságát. Ez a frusztráló elszigetelődés odáig vezethet, hogy az érintettek a közösség perifériájára szorulnak, ami rombolja az önértékelésüket és rontja a tanulmányi eredményeiket. A dadogással küzdők így naponta élnek át súlyos szorongást, beszédfélelmet, ami számos másodlagos nemkívánatos következménnyel jár.
Hogyan tud a környezet — például az iskola, a munkahely vagy a média — támogatóbb kommunikációs közeget teremteni?
A környezetnek kiemelkedő szerepe és felelőssége van a kommunikációs akadálymentesítésben, az együttműködésben. Így a dadogó személyek nem akadályként és frusztrációként élhetik meg a mindennapi beszédhelyzeteket. Az iskolákban és a munkahelyeken elengedhetetlen a célzott szemléletformálás, ami támogatja ezt a folyamatot, mintát, jó gyakorlatot nyújt. Az oktatási intézményekben a pedagógusok attitűdje, nyitottsága kulcsfontosságú. Jó eszköz lehet az inkluzív gyermekirodalom tudatos használata. Az ilyen történetek olyan aktív és cselekvőképes, értékes szereplőket mutatnak be, akiknek a fogyatékosságuk, beszédzavaruk csupán egyetlen tulajdonságuk a sok közül. A média szintén változást hozhat azzal, ha széles körben, hitelesen és pozitív példaképként ábrázolja a dadogó személyeket a felületein. Több szervezet munkája támogatja ezt a folyamatot pl. a BeszÉLJ Egyesület, Démoszthenész Egyesület.
Az előadás címében szereplő kérdésre reflektálva: valóban „szabad” ma dadogni a társadalomban?
Bár a szakmai és logopédiai körökben ma már egyre inkább az a konszenzus, hogy „lehet dadogni”, a mindennapi társadalmi valóság sajnos még nem tart itt. A hagyományos orvosi megközelítés sokáig az egyénen belüli patológiaként kezelte a dadogást, amit mindenáron javítani és gyógyítani kell. Ezzel szemben az új, elfogadásalapú terápiás szemlélet a neurodiverzitás egyik formájaként tekint rá, és a folyékonyság kényszere helyett a nyílt, laza kommunikációt szorgalmazza. A gyakorlatban azonban a merev társadalmi normák, az időnyomás és a folyamatos beszéd kizárólagos elvárása miatt az érintettek még ma sem érezhetik magukat biztonságban, ha megakad a beszédük. Ahhoz, hogy valóban „szabad” legyen dadogni, elengedhetetlen a környezeti akadályok lebontása és a társadalom szemléletének mélyreható, rendszerszintű átformálása.
Milyen szerepe van a logopédiának abban, hogy ne csak a beszéd, hanem a kommunikációs önbizalom is fejlődjön?
A logopédiai terápiák szerepe napjainkban jelentős átalakuláson megy keresztül, elmozdulva a hagyományos orvosi megközelítéstől az elfogadásalapú, támogató szemlélet felé. Az elfogadásalapú terápiás módszerek szakítanak azzal a kényszerrel, hogy a beszédnek mindenáron tökéletesen folyékonynak kell lennie, helyette az emberre, a kapcsolatra és a sikeres kommunikációra fókuszálnak. Segítséget nyújtanak abban, hogy a kliensek a szorongás és a rejtőzködés helyett a nyílt kommunikációt és akár a nyílt dadogást is bátran felvállalhassák. A szakemberek így hatékonyan csökkentik a beszédhelyzetekhez társuló félelmet és az elkerülő viselkedést, amelyek korábban kudarcokhoz és alacsony önértékeléshez vezettek a mindennapokban. Emellett a logopédusoknak fontos szerepük van a környezet, például a pedagógusok támogatásában is, szemléletformáló programok vagy segítő szakirodalom ajánlásával.
Mit szeretett volna, hogy a hallgatóság leginkább magával vigyen ebből az előadásból?
Legfőbb célom az volt, hogy a hallgatóság megértse: a dadogás a neurodiverzitás egy formája, hogy minden beszédforma, minden ember egyedi, értékes. Másik fontos üzenet az, hogy semmi sem állandó, van mód a változásra, fejlődésre. A kommunikációs környezetnek döntő szerepe van abban, hogy miként alakul a beszédteljesítmény. Mindannyian tehetünk a környezeti akadályok lebontásáért. Az inkluzív gyermekirodalom és a tudatos szemléletformálás olyan hatékony eszközök a kezünkben, amelyekkel megalapozhatjuk a sokféleség tiszteletét. Bízom benne, hogy az előadás rávilágított: a támogató közeg megteremtése közös felelősségünk és lehetőségünk.
Tóthné Dr. Aszalai Anett előadása a Dies Academicus ünnepi napokon:
