Előadásában Descartes szerepét vizsgálta a modernitás kezdeteiben. Miben látja Descartes gondolkodásának legfontosabb újdonságát, és miért tekintjük őt a modern filozófia egyik kiindulópontjának?

Előadásomban Descartes szerepét azoknak problémáknak a kontextusában vizsgáltam, amelyekkel Galileo Galilei szembesítette a kora újkori gondolkodást. Amint Galilei egy levelében megfogalmazta, a természetet matematikai elvek irányítják, ezért semmit nem tud a gondviselés művéről: vakon követi a számára előírt törvényeket: „kérlelhetetlen és megváltoztathatatlan, nem törődik azzal, vajon [...] megértik-e az emberek vagy sem...”. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Descartes kiindulópontja ez a „nem törődik”. Kissé leegyszerűsítve a 17. század óta olyan természeti világban élünk, amely – mint Galilei fogalmaz – inesorabile (kérlelhetetlen, hajlíthatatlan), azaz nem tud az emberi élet jelentésekkel – emberi reményekkel, szándékokkal és vágyakkal – élhetővé tett univerzumáról. Ez a feszültség az elé a probléma elé állítja a modern embert, hogy egy ilyen értéksemleges kozmoszban miként és főképp miben alapozható meg a számunkra ismert emberi világ a maga értelemalakzataival. Erős a kísértés, hogy ezeket is „vak” természeti folyamatokra vezessük vissza, s így – amint azt a 17. században például Thomas Hobbesnál látjuk – a morális-kulturális értékeket is ezek származékaként próbáljuk leírni. Descartes nem ezt az utat választotta. Ő a Galilei-féle kihívásra egy korábban is jól ismert összefüggés, az emberi szubjektivitás középpontba helyezésével és elemzésével válaszolt. Azt kívánta megmutatni, hogy az a szféra, amelyben ki-ki a saját énjére talál (erről szól a híres „gondolkodom, tehát vagyok” tétel), visszavezethetetlen a természet értéksemleges alapelveire. Két valóságban élünk tehát: az emberrel nem törődő természet és az értékeknek otthont adó tudat világában. Nehéz és sok szempontból problematikus örökség ez, de az a világosság, amellyel Descartes a problémát láthatóvá tette, mértékadóvá vált a modern filozófiában.

Kutatásai a kora újkori filozófiára összpontosítanak. Mennyiben hatnak ezek a gondolatok ma is a mindennapi gondolkodásunkra, illetve a mai tudományos szemléletre?

Rendkívül erősen hatnak. De nem azért, mert Descartes közvetlen szellemi hatása érvényesül (ki olvassa ma az írásait akár a mindennapokban, akár a tudományos életben?), hanem mert maga Descartes olyan problémákat fogalmazott meg, amelyek a modernitás máig érvényes alapkérdései. Amikor a lélekről nem, mint az életfunkciók (a biológiai működések) forrásáról beszélt, hanem azt állította, hogy valamennyi – az ember esetében csaknem valamennyi – életműködés éppúgy megmagyarázható a részecskék fizikai tulajdonságaival, ahogy egy óra működését is részeinek alakja és elrendezése magyarázza, akkor nemcsak azt mondta, hogy a test egyfajta fizikai gépezet, hanem egy olyan gondolkodás előtt is megnyitotta az utat, amely ma is a sajátunk. Az orvostudományi egyetemeken éppen ezt tanítják, jóllehet a mintát ma nem a mechanika szolgáltatja, hanem biokémiai, molekuláris folyamatokat vizsgálunk, miközben tudatában vagyunk az élő szervezetek elképesztő komplexitásának (amit egyébként a kora újkori filozófia is hangsúlyozott). Descartes továbbá számot vetett egy olyan jelenséggel, amely az emberben nem vezethető vissza az elemi mikrofizikai folyamatokra, ez pedig – mint említettem – szubjektivitásunk és értékeink hordozója, a tudatosság. Hogy a tudati folyamatok, még ha korrelálnak is bizonyos idegrendszeri folyamatokkal, hogyan illeszthetők bele a világ természettudományos leírásába, ma is a filozófia alapkérdései közé tartozik. Descartes a tudat (vagy ahogyan ő nevezte, a gondolkodás) szféráját önálló valóságnak tekintette, és res cogitans-nak, gondolkodó „dolognak”, elmének vagy léleknek nevezte. Az a tény azonban, hogy ezt a szférát megfosztotta biológiai funkcióitól – kiterjesztve ezzel a Galilei-féle kérlelhetetlen természet képét az élő (emberi) testre is – mélyen átformálta a modern ember tekintetét, azt, ahogy önmagunkra és a környezetünkre nézünk. Mára természetessé vált, hogy más rendszerben gondolkodunk a hétköznapjainkban, amikor a tudatos jelenségek alapján értékelünk, és más rendszerben akkor, amikor tudományt művelünk. Ez nem mindig volt így. Ma már aligha – vagy csak spekulatív háttérmagyarázatokon keresztül – gondolkodhatunk úgy, mint Dante, aki szerint ugyanaz a szeretet mozgat bennünk „vágyat és célt”, amely a kozmoszban is „mozgat Napot és minden csillagot”. Szép egység volt ez (ha egyáltalán létezett), de szembe kell néznünk a ténnyel, hogy visszahozhatatlanul elveszett. Szükségünk van pszichológiára is és fizikára is, de a kettő viszonyát vagy a naptárunk rendezi el („délelőtt kutatóintézeti munka, délután találkozás a terapeutával”), vagy egyéni spekulációkra vagyunk utalva.

Több mint két évtizede oktat a Pázmányon. Hogyan formálta ez az egyetemi közeg az Ön tudományos pályáját és szemléletét?

Óraadóként éppen harminc éve, 1996-ban kezdtem tanítani a Pázmány Latin Tanszékén, nem sokkal később a Filozófia Tanszéken is lettek óráim, végül itt ragadtam. Szinte felmérhetetlen, hogy ez alatt az idő alatt mennyi támogatást és impulzust kaptam ettől az egyetemi közegtől – mind kollégáimtól, mind pedig a hallgatóktól. Ami az előbbieket illeti, különösen abban az időszakban volt intenzív az együttműködés, amikor a piliscsabai campuson hosszabb időt töltöttünk egymás társaságában. De még jobban aláhúznám a hallgatók szerepét. Aligha létezik formatívabb közeg egy filozófus számára, mint a hallgatói figyelem, amely egyrészt arra kényszerít, hogy rendezettebben, és nagyobb világossággal fogalmazzam meg a gondolataimat, mint ahogyan a fejemben vannak, másrészt abban az értelemben is rendkívül inspiráló tud lenni, hogy ­– és ez gyakori élményem – valójában tanítás közben érti meg az ember azt, amit tanít. Egy jól sikerült óra alatt, és néha hosszan utána is, lendületet kap a gondolkodás, s minthogy a tananyag sokszor átfedésben van a tudományos munkámmal, kétszeresen is hasznos ez a közeg. Nem beszélve arról, ami filozófusként rendkívül bátorító tapasztalat: jóllehet a hétköznapi gondolkodásban igen alacsony a filozófia árfolyama („elvont”, „valóságidegen”, „nem hajt hasznot”), erre folyamatosan rácáfol az az elemi érdeklődés, amelyet a fiatalabb generációkban látok. Nagy reményt ad ez: az élet alapvető kérdéseivel mindenkinek dolga van – olyasmi ez, amit az AI sem fog tudni elvenni tőlünk, hiszen nem az AI született erre az ismeretlen világra, és nem is az fog meghalni helyettünk –, s ezért az a filozófiai gondolkodás több ezer éve alatt kimunkált eszközök, amelyekkel ezeket hozzáférhetővé, megfogalmazhatóvá tehetjük, mit sem veszítettek az értékükből. Különösen így van ez mai, kibogozhatatlanul összetett, nyugtalanító világunkban. A katolikus egyetemeken ennek a belátásnak nagy hagyományai vannak, miközben az utóbbi időkben minket is elért az a gazdasági haszonelvűség, amely éles különbséget tesz a jövedelmező és megtűrt oktatási irányok között.

Mi vezette Önt a filozófia, azon belül a kora újkori gondolkodás és Descartes munkássága felé?

A rendszerváltás után a filozófia szakon bevezettek egyfajta tutoriális rendszert, minden szakos hallgató előmenetelét egy-egy tanár kísérte figyelemmel. Nekem, mint latin és filozófia szakos hallgatónak tutorom és tanárom, Boros Gábor javasolta, hogy írjak egy összehasonlítást Szent Ágoston „kételkedem, tehát vagyok” (si enim fallor, sum) és Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” (cogito, ergo sum) formában ismert gondolatairól. Ekkor ismerkedtem meg alaposabban Descartes műveivel, amelyek lenyűgöztek. Descartes egyike azoknak a filozófusoknak, akiknek a munkásságát nem gondolatainak zárt rendszere teszi igazán izgalmassá, hanem termékeny nyitottsága, amelyben a mély belátásokat feszültségek, olykor ellentmondások kísérik. A gondolkodás mozgása, a problémák tág horizontja ragadott meg. És maga a kor, amely sok szempontból rokon a maival. Fokozatosan erősödött bennem az a meggyőződés, hogy mai problémáink számos feltáratlan formában kapcsolódnak a 16–18. századi döntésekhez. Ezekből igyekeztem néhányat láthatóvá tenni legutóbbi könyvemben (Reflexió és modernitás: a modern én születése a kora újkorban. Budapest: L’Harmattan 2026).

Mit gondol, mi az a legfontosabb gondolat Descartes-tól, amely a mai ember számára is érvényes lehet?

Descartes egy súlyos krízisekkel terhelt, konfliktusoktól szabdalt világban tett kísérletet arra, hogy újra gondolja az alapokat. Kora a kezdődő modernitás időszaka volt annak minden szorongató és lelkesítő vonásával. Mély társadalmi átalakulás, új eszmék zűrzavara, vallási és háborús konfliktusok közepette Descartes azt tette, ami a filozófus dolga: alapjaiban nézett szembe azzal a bizonytalansággal, hogy megrendültek a szilárdnak hitt támpontok. Annak érvényességét, amit kidolgozott, nem az elkészült – és sok szempontból torzóban maradt – filozófiai rendszerében, nem is egyik vagy másik tanításában látom, hanem a szembenézés bátorságában, ami mindig az első lépés kell hogy legyen valamiféle remény kiküzdése felé. Descartes nem arra tett kísérletet, hogy tompítsa a bizonytalanságot és ezáltal hamis illúziókba ringasson, hanem páratlan gondolkodói gesztussal arra, hogy a végletekig fokozza a kételyt, egészen addig, amíg ellentétébe fordulva láthatóvá nem teszi a valóság körvonalait a bizonytalan felszín alatt. Ezeket ő a gondolkodó énben, a szubjektivitás feltételrendszerében és abban az alapvető kapcsolatban vélte felfedezni, amely mindezt Isten végtelen tökéletességéhez fűzi. Ma a stabilitás általa kijelölt és sokáig megdönthetetlennek hitt gyámkövei – az individuum kitüntetettsége vagy a metafizikai abszolútum – újra kétségessé váltak, s a Descartes által megfogalmazott javaslatok (például az emberi gondolkodás kiemelése a természeti környezetéből) inkább tűnnek a bajok forrásának, mint megoldásnak. De az a világos érveken alapuló, öncsalás nélküli és – tegyük hozzá (bár ma ez nem feltétlenül divatos) – racionális számvetés, amely a saját helyzetünkkel kapcsolatos reflexióval keres kiutat a labirintusból, töretlenül érvényesnek tűnik számomra.

Dr. Schmal Dániel előadása a Dies Academicus ünnepi napokon: