Induljunk a kezdetektől: hogyan született meg a Hídépítők a változó világban kezdeményezés? Hogyan kapcsolódott be Székely János püspök atya a folyamatba, és milyen céllal kezdtek bele az ifjúsági párbeszéd megszervezésébe?

Jancsó András: 2025 novemberében rendeztük meg a Nem Állami Felsőoktatási Intézmények Országos Egyesületének azt az őszi szabadegyetemét, ahol negyven egyetemista fiatalnak nyílt lehetősége, hogy zárt körben hallgassák meg Székely János püspök atya gondolatait a Katolikus Egyház jelenéről és jövőjéről. A közel kétórás beszélgetés számos nehéz ügyet és kérdést érintett, amelyek a résztvevők számára még sokáig témát adtak az egymás közötti diskurzusban.

E lelkületben született meg a gondolat, hogy a fiatalok strukturált módon fogalmazzák meg gondolataikat, amiket megoszthatnak az Egyház vezetőivel. A szabadegyetemen többen a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatóiként vettek részt, rájuk alapozva, de kiegészülve más egyetemek hallgatóival vágtunk bele abba a vállalkozásba, melynek végeredménye a Hídépítők a változó világban című nyolcvanoldalas dokumentum lett.

A 2025/2026-os tanév tavaszi félévében összesen harminc egyetemista csatlakozott be a folyamatba, amelynek keretében a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1996-ban kiadott Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevelét újraolvasva harminc év távlatából, az egyetemista fiatalok sajátos szempontjait figyelembe véve fogalmazták meg saját helyzet- és jövőképüket valamint ajánlásaikat.

Hogyan épült fel maga a folyamat? Kik kapcsolódtak be a közös munkába, milyen feladatot kaptak a résztvevők, és hogyan jutottak el a kezdeti beszélgetésektől az elkészült munkaanyagokig?

Dallman Kristóf: Oktatóként az évek során sok olyan hallgatóval találkozunk a PPKE BTK-n, akik nyitottak a társadalmi kérdésekre, és a hit, illetve az Egyház szerepéről is szívesen gondolkodnak közösen. Emellett a már András által is említett Nem Állami Felsőoktatási Intézmények Országos Egyesületének szervezésében immár hatodik éve veszünk részt extrakurrikuláris tehetséggondozó programok és nyári egyetemek megvalósításában. Így már rendelkezésre állt egy olyan fiatal közösség, amelynek tagjai szívesen kapcsolódtak be egy ilyen jellegű párbeszédbe.

Arra is törekedtünk, hogy a résztvevők köre a felsőoktatási életút különböző szakaszait lefedje. Voltak közöttük első- és másodéves alapszakos hallgatók, mesterképzésben és doktori képzésben részt vevő fiatalok, valamint olyanok is, akik egyetemi tanulmányaik mellett vagy azok befejezése után már a munkaerőpiacon dolgoznak. Ez azért volt fontos, mert így ugyanazokra a társadalmi és egyházi kérdésekre eltérő élethelyzetekből érkező nézőpontok találkozhattak.

A közös munka első szakaszában az 1996-os körlevél főbb csomópontjai alapján, a résztvevők érdeklődését is figyelembe véve nyolc munkacsoportot alakítottunk. Minden csoportban felkértünk egy-egy résztvevőt koordinátori szerepre, hogy segítse a közös munkát és gördülékenyebbé tegye a kommunikációt. Andrással négy-négy csoport szakmai kísérését vállaltuk, így a résztvevők a munka során felmerülő kérdéseikkel közvetlenül hozzánk fordulhattak.

A csoportok megalakulásától a munkaanyagok elkészültéig csaknem fél év telt el. Ez kellő időt biztosított arra, hogy a résztvevők ne csupán első benyomásaikat fogalmazzák meg, hanem valóban elmélyüljenek a saját témájukban, közösen értelmezzék a felvetett problémákat, és átgondolt helyzetképet, jövőképet, valamint javaslatokat alakítsanak ki.

A munka kiindulópontját az 1996-ban megjelent Igazságosabb és testvériesebb világot! című püspökkari körlevél jelentette. A közös gondolkodás során mennyire bizonyultak ma is aktuálisnak az abban felvetett társadalmi kérdések?

D.K.: Elsőre azt gondolhatnánk, hogy harminc év alatt alapjaiban változtak meg a társadalmi és egyházi súlypontok, de ennél összetettebb a kép. Egyrészt nagyon izgalmas korlenyomat a kilencvenes évek Magyarországáról: jól látszik belőle, hogy a rendszerváltás, illetve a kétpólusú világ kinyílása után milyen kérdéseket tartott fontosnak a püspöki kar. A tömegkommunikáció például még csak röviden jelenik meg, miközben ma a közösségi média, a mesterséges intelligencia és ezek etikus használata már alapvető társadalmi kérdések, sőt konfliktusforrások.

Másrészt viszont az is világossá vált, hogy több nagy téma állandó. A körlevélnek a család, vagy az Egyház társadalmi szerepéről megfogalmazott gondolatai harminc év után is aktuálisak. A közös munka során ez azért volt fontos felismerés, mert ennek köszönhetően a 96-os körlevél támpillérként tudott a szolgálni a fiatalok javaslatainak kontextualizálásban. Másképp mondva, a 2026-ban megfogalmazott gondolatok így nem tűnhetnek gyökértlennek, szervesen illeszkednek a katolikus társadalmi tanítás hosszabb hagyományához.

J.A.: A körlevél aktualitása már a címében megmutatkozik. Az igazságosság és a testvériség összekapcsolása ma is fontos állítás. Az igazságosság azt kívánja, hogy mindenki megkapja, ami emberi méltóságánál fogva megilleti. A testvériség pedig személyes felelősséget ébreszt bennünk a másik sorsáért. Igazságos intézményekre és egymásért felelősséget vállaló emberekre egyszerre van szükség.

A közös gondolkodásban újra és újra eljutottunk ehhez a mélyebb kérdéshez: milyen emberképre építjük a társadalmat? Ha az embert elsősorban fogyasztóként, munkaerőként vagy valamely politikai tábor tagjaként látjuk, könnyen szem elől tévesztjük a személyt. A keresztény társadalmi tanítás az istenképiségből indul ki: az ember értéke megelőzi a teljesítményét és a társadalmi hasznosságát. Ez továbbra is eleven mérce, különösen ott, ahol a szegénység, a kirekesztés vagy a közéleti megosztottság miatt valakinek a méltósága háttérbe szorul.

Melyek azok a kérdések vagy társadalmi jelenségek, amelyek harminc évvel ezelőtt még nem, vagy egészen más formában voltak jelen, a mai fiatal generáció életében viszont már meghatározóak?

J.A.: A mélyebb változást én talán a fiatalok jövőhöz való viszonyában látom. A közös munka során egyértelműen kirajzolódott, hogy a lakhatási és megélhetési bizonytalanság összekapcsolódik a családalapítás, az itthon maradás és a hivatásválasztás kérdésével. Ezeknek a nehézségeknek természetesen voltak előzményei, de ma a folyamatos összehasonlítás és az önmagunk újraalkotására irányuló kulturális nyomás is társul hozzájuk. Sok fiatalnak ezért azt is nehéz eldöntenie, milyen élet mellett tudna tartósan elköteleződni. A választási lehetőségek bősége mellett szükségünk van annak képességére is, hogy valamire egész életünkkel igent mondjunk. A keresztény emberképben a szabadság a hűségben és az önátadásban teljesedik ki. Az Egyháznak ezért különösen fontos feladata olyan közösségeket építeni, amelyekben a fiatalok meg tudják tapasztalni, hogy mit jelent elköteleződés.

D.K.: Talán a legszembetűnőbb változás a digitalizáció és a tömegkommunikáció, azon belül is a közösségi média szerepének radikális megnövekedése. A kilencvenes évek átlagembere még alapvetően analóg környezetben élt, az internet pedig csak fokozatosan vált a mindennapok részévé. Ma ezzel szemben az életünk jelentős része valamilyen módon a digitális térhez kapcsolódik: ott kommunikálunk, tájékozódunk, dolgozunk, tanulunk és egyre inkább közösségi kapcsolatainkat is ott éljük meg.

Ehhez az utóbbi néhány évben új rétegként társult a mesterséges intelligencia, különösen a nagy nyelvi modellek széles körű használata. 1996-ban az MI még elsősorban tudományos-fantasztikus regényekben és filmekben jelent meg a társadalom szélesebb rétegei számára, ma viszont már nagyon konkrét etikai, oktatási és társadalmi dilemmákat vet fel.

Emellett egyértelműen felértékelődött a teremtésvédelem és a fenntarthatóság kérdésköre is. A környezeti felelősség ma már a fiatal generáció jövőképének egyik meghatározó eleme. Ezek a változások jól mutatják, hogy miközben vannak állandó társadalmi kérdések, új területek is megjelentek, amelyekhez az Egyháznak is új nyelvet és új válaszokat lehet érdemes találnia.

Mit tud hozzátenni a fiatal generáció az Egyház társadalmi kérdésekről való gondolkodásához? Volt-e olyan nézőpont vagy felvetés a közös munka során, amely Önöket is meglepte vagy elgondolkodtatta?

D.K.: Számomra az volt az egyik legérdekesebb tapasztalat, hogy a fiatalok több esetben nagyon konkrét, gyakorlati válaszokat fogalmaztak meg. Ilyen volt például a generációk közötti kölcsönösség gondolata: a fiatalok segíthetik az időseket a digitális világban, miközben az idősebbek az élettapasztalatukat és hitbeli tapasztalataikat adhatják tovább. Ugyancsak fontos felvetés volt a plébániai struktúrák bátrabb újragondolása, erősebb közösségi központokkal és a világi szakemberek nagyobb bevonásával. Mindezek mellett különösen érdekesnek tartottam, hogy éppen a digitális generáció hangsúlyozta a digitális böjt, a csend és a személyes találkozások tudatos visszahódításának fontosságát.

J.A.: A fiatalok a saját tapasztalataikkal tudják közelebb hozni a társadalmi kérdéseket. Amikor oktatásról, munkáról vagy családalapításról beszélünk, ők éppen ezekben a döntésekben keresik a helyüket. A kérdéseik segítenek felismerni, hol van szükségük kapaszkodókra, és hogyan tudná őket az Egyház támogatni. Engem különösen az oktatási fejezet egyik javaslata gondolkodtatott el: a fiataloktól a „Miből fogsz megélni?” mellett azt is kérdezzük meg, hogy „Milyen tehetséget kaptál a világ jobbá tételéhez?”. Ez egyszerű, de fontos szempont. Összekapcsolja a pályaválasztást a hivatás keresztény gondolatával: a képességeinkkel mások javát is szolgálhatjuk.

A kezdeményezés a Hídépítők a változó világban címet kapta. Mit jelent ebben a folyamatban a hídépítés? Kik vagy milyen nézőpontok között szeretnének hidat teremteni?

J.A.: A hídépítés számomra annak felismerésével kezdődik, hogy a másik ember méltósága minden nézetkülönbség közepette kötelez bennünket. A közéleti fejezet egyik fontos felvetése éppen az, hogy a megosztottság már az alapvető emberi összetartozás érzését is kikezdi. Ilyen helyzetben különös jelentősége van annak, ha képesek vagyunk egymást türelmesen meghallgatni, és közös feladatokat találni.

Egy kedves barátom és kollégám, Darabos Ádám hívta fel a figyelmemet Saint Bénézet, magyarul Hídverő Szent Benedek történetére. A legenda szerint ez a fiatal pásztorfiú isteni hívást kapott, hogy hidat építsen a Rhône fölött, Avignonnál. Eleinte bolondnak tartották, amikor azonban csodás módon egy hatalmas követ vitt a folyóhoz, segítők csatlakoztak hozzá. Tehát, egy fiatal különösnek tűnő elhivatottsága közös vállalkozássá vált.

Számomra ebben az a legszebb, hogy az Isten hívására adott válaszból mások életét szolgáló, kézzelfogható közjó született. És különösen találó ez egy olyan kezdeményezésben, amely fiatalok felismeréseinek szeretne bizalmat és teret adni.
A keresztény hídépítés legmélyebb mintáját természetesen a megtestesülésben találjuk meg: Isten belép az ember történetébe, közel jön hozzá, és Krisztusban megnyitja a kiengesztelődés útját. Ebből az Egyház számára a közelség feladata következik. Oda kell mennünk azokhoz az emberekhez és élethelyzetekhez, amelyekről beszélünk. Az Istennel való kapcsolatunkból mások számára is járható utaknak kell nyílniuk.

Mi ilyen kapcsolatokat szeretnénk építeni a nemzedékek tapasztalatai között, az egyházi vezetők és a fiatalok hétköznapi valósága között, valamint a társadalom egymástól eltávolodó csoportjai között. A hídnak mindkét parton szilárdan kell állnia: a párbeszédben összetartozik saját meggyőződésünk komolysága és a másik megértésének szándéka. Ehhez hozzátartozik az alázat is, hogy engedjük: a találkozás a saját látásmódunkat is formálja. Így válhat a közeledésből közös felelősség és közös munka.

A projekt egyik kiemelt állomása volt az az alkalom, amikor a résztvevő csapatok személyesen mutatták be Székely János püspöknek a munkaanyagaikat. Hogyan zajlott ez a találkozás, és milyen párbeszéd alakult ki a püspök és a fiatalok között?

D.K.: Püspök atya a PPKE BTK Mikszáth Kálmán téri épületében találkozott a projektben részt vevő fiatalokkal. Az alkalmon az egyetem vezetése részéről Kuminetz Géza rektor úr, Birher Nándor dékán úr és Becker Pál fejlesztési főigazgató úr is jelen volt; főigazgató úr bevezetőjében felidézte az 1996-os körlevél megszületésének néhány fontos mozzanatát.

Az alkalom igazi párbeszéddé vált, hiszen – résztvevők számára különösen megtisztelő módon – Székely János püspök úr több órát töltött velünk, meghallgatta mind a nyolc munkacsoport prezentációját, és közvetlenül reflektált is a felvetéseikre. A résztvevők nemcsak helyzetképet készítettek, hanem jövőképet és konkrét ajánlásokat is megfogalmaztak. Miért tartották fontosnak, hogy a problémák azonosításán túl lehetséges válaszokat is keressenek? Milyen jellegű javaslatok születtek?

J.A.:  Ez a projekt egyik legfontosabb része volt, mert azt szerettük volna, hogy a fiatalok ne csak helyzetképet adjanak, hanem azt is megfogalmazzák, ők milyen konkrét válaszokat tartanának működőképesnek. Így tudták igazán becsatornázni az Egyház felé a saját tapasztalataikat és javaslataikat.

Ennek megfelelően nagyon sokféle, kifejezetten gyakorlati ajánlás született: például az Egyház tudatosabb és hitelesebb digitális jelenlétére, keresztény tartalomkészítők támogatására, a teremtésvédelmi szemlélet erősebb beépítésére, valamint arra, hogy a papok és szerzetesek láthatóbban legyenek jelen a hétköznapi, templomon kívüli terekben is, ezáltal közvetlenebbül megszólíthatóvá váljanak.

A közös munka eredménye végül a Hídépítők a változó világban című kiadványban is formát öltött. Hogyan állt össze a kiadvány, és mit jelent, hogy a fiatalok gondolatai, helyzetértékelése és javaslatai ebben a formában is eljuthatnak az Egyház döntéshozóihoz?

D.K.: A kiadványt Andrással a nyolc munkacsoport által elkészített anyagokból szerkesztettük össze. A szerkezetet tudatosan az 1996-os körlevél logikájához igazítottuk: minden fejezet helyzetképből, jövőképből és ajánlásokból épül fel.
A kiadvány elkészültével a fiatalok gondolatai rendezett, egységes és továbbgondolható formát kaptak. Így ezek a felvetések már nem csak egy-egy beszélgetés vagy prezentáció keretében hangzanak el, hanem olyan anyaggá váltak, amelyhez akár az Egyház döntéshozói később is vissza tudnak nyúlni.

Mit tekintenének a kezdeményezés valódi eredményének? Hogyan lehetne továbbvinni ezt a folyamatot, és biztosítani, hogy a fiatalok és az Egyház közötti párbeszéd ne egyszeri alkalom maradjon?

J.A.: Valódi eredménynek azt tekinteném, ha egy-két év múlva meg tudnánk nevezni néhány kezdeményezést, amelyek ebből a munkából születtek, és olyan fiatalokat, akik felelősséget is vállaltak a megvalósításukban. Érdemes volna néhány ajánlást helyben kipróbálni, majd közösen áttekinteni a tapasztalatokat: mi működött, min kell változtatni, és mit lehet más közösségeknek továbbadni.

A kiadványban szerepel egy fiatalokból szervezett tanács gondolata is, amely segíthetné a Magyar Katolikus Egyház misszióját. Ennek akkor lenne valódi súlya, ha világos feladatokat kapna, és a javaslataira érdemi visszajelzés érkezne. Ugyanilyen fontos a helyi kezdeményezések támogatása. A szubszidiaritás elve arra ösztönöz, hogy az érintettek saját képességeik szerint alakíthassák közösségük életét, és ehhez segítséget kapjanak. A folytatás mércéje számomra a növekvő cselekvőképesség: mernek-e a fiatalok kezdeményezni, kapnak-e bizalmat és feladatot, vállalják-e az ezekkel járó munkát? A bizalom akkor mélyül el, amikor a meghallgatásból közös munka lesz.

D.K.: A Ferenc pápa által elindított szinodális út szellemében szerintem az a legfontosabb, hogy minél több olyan fórum jöjjön létre, ahol az Egyház különböző rétegei – laikusok és felszenteltek egyaránt – közvetlenül megfogalmazhatják tapasztalataikat, gondolataikat és javaslataikat az Egyház vezetői felé.

Ennek fontos része lehet a fiatalokkal folytatott rendszeres és valódi párbeszéd is. Akkor tekinthetnénk ezt a kezdeményezést igazán eredményesnek, ha nem egyszeri alkalom maradna, hanem egy hosszabb távú párbeszéd egyik állomásává válna.

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Igazságosabb és testvériesebb világot! című szociális körlevele. A harmincadik évforduló alkalmából az MKPK új körlevelet ad ki.