Előadásában a gótika és a modernitás kapcsolatát vizsgálta a 19. századi francia irodalomban. Miért tartja különösen izgalmasnak e két fogalom együttállását ebben a korszakban?
Manapság egyre nagyobb figyelem irányul kulturális örökségünkre. Beszélhetünk egy árnyaltabb fogalomról is, az épített kulturális örökségről, amelyről a legtöbb embernek elsősorban épületek és templomok jutnak eszébe. Bár a modern kor kezdetéről, sőt egyáltalán a korszakhatárokról sokat vitatkoznak a történészek, és a válasz végső soron attól függ, honnan közelítjük meg a kérdést, Franciaország kultúrtörténetében a 18. század végi francia forradalom mindenképpen jelentős törést okozott. A forradalom nagyarányú rombolással járt: elsősorban az ancien régime műemlékeit, köztük a vallási épületeket, templomokat és katedrálisokat profanizálták, illetve rombolták le. Így amikor a helyzet konszolidálódott, visszaállt a monarchia a 19. század első felében, és Franciaország is modern nemzetállammá alakult, egyre nagyobb hangsúlyt kapott az úgynevezett „nemzeti identitás”, amely saját referenciáit a történelmi múltban kereste. És ahogy a legtöbb európai országban, úgy Franciaországban is a nemzeti történelem kezdeteit valahol a kora középkorban, illetve a középkorban látták. A 11. és 12. században Franciaország északi felében kialakult egy teológiai tételeken alapuló építészeti térfelfogás és stílus, amelyet a korban „francia rendnek” neveztek: ez volt – nagyon leegyszerűsítve a kérdést – a gótika. Így kézenfekvő volt, hogy a 19. században megkezdődött a gótikus műemlékek restaurálása, egyúttal azért is, mert bennük a fent említett francia nemzeti identitás megtestesülését látták. Mindez azután fokozatosan önálló esztétikai szemléletté alakult, és megjelent az irodalmi, valamint a képzőművészeti alkotásokban is. Ezért beszélhetünk a modernitás korában gótikus megújulásról.
A 19. századi francia irodalomban miért jelennek meg újra a gótikus elemek, és mit árulnak el ezek a korszak gondolkodásáról?
Az előző kérdés kapcsán már jeleztem néhány okot, de emellett nemzetközi, a nemzeti kultúrákon átívelő folyamatokkal is számolnunk kell. A franciák számára az angol irodalom, különösen a középkorban játszódó regények jelentettek fontos követendő példát. Az angol irodalomban a „gótikus” jelző persze, ha nem is egészen mást, de némileg eltérő jelentést hordozott: elsősorban misztikus, baljós, titokzatos díszletekre és atmoszférára utalt. Ilyen jelenség a romesztétika is, amely a romantikus esztétikán túl önálló divattá vált, például Magyarországon is megjelent a parképítészetben, jóllehet nálunk viszonylag kevés eredeti gótikus emlékmű maradt fenn. A francia gótikus megújulás egyik első úttörője, egyúttal az új romantikus terminológia és poétika egyik megalkotója François-René de Chateaubriand volt. A Kereszténység szelleme című apológiájában a skolasztikus gondolkodás érvrendszerét követve vezeti le a kereszténység egyetemességét, és amellett érvel, hogy Isten az ember számára teremtette a világot és a természetet, hiszen egyedül az ember képes tudatosan gyönyörködni a természet szépségeiben. A gótikus templomok pedig számára azt reprezentálták, hogy a gótikus gondolat, vagyis az, hogy „Isten a fény”, magából a természetből ered. Ahogy fogalmaz, az erdő volt az ember első temploma, és a végtelenség tapasztalatához is a természetben – például az óceán szemlélésekor – juthat el a véges életű ember. Ez a külső és belső végtelenség jelenik meg a gótikus térben. Az esztétizálás felé tett első lépést az jelenti, amikor a gótika – a múlt és a hozzá kapcsolódó elmúlás szembesítve az isteni teremtés, vagyis a természet végtelenségével –, tehát a kézzelfogható és bejárható gótikus tér több regény szervezőelvévé válik, sőt a katedrális például Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regényében már-már antropomorfizált főszereplőként jelenik meg. Így válik a gótika számos irodalmi mű központi témájává, ennek a folyamatnak pedig egyik tetőpontját Marcel Proust regénye jelenti a 20. század első felében. A már említett Chateaubriand által a 19. század elején kidolgozott nyelvezet pedig később többek között Victor Hugo és Proust prózáját is meghatározza.
Kutatási területei között szerepel az irodalom és a művészet kapcsolata is. Milyen kapcsolatot lát az irodalom és más művészeti ágak között ebben az időszakban? Tudna erre egy-két jellegzetes példát is említeni?
Azzal együtt, hogy az irodalom az elsődleges érdeklődési területem, éppen az irodalom természetéből és jellegéből következően a szigorúan vett irodalmi szövegen, stilisztikán és retorikán túl az irodalom más dimenziókba, más korokba, történetekbe, kultúrákba és diszciplínákba is elvezetett. Természetes volt tehát, hogy vizsgálni kezdtem a szövegek keletkezésének korszakát, valamint anyagi és kulturális kontextusát is, például a technikai és technológiai fejlődést, amely egy adott korban nemcsak a szövegek megalkotását, tematikáját és formáját befolyásolja, hanem az elbeszélői stratégiákat, sőt az olvasatokat is. Az olvasás problémájától jutottam el a kép – a mentális kép – és a szöveg kapcsolatáig, majd a képzőművészetekig, az intermedialitás elméletéig, végül egészen a kognitív tudományokig. A fő kérdés, amely a mai napig érdekel, az, hogy mit látunk, mit érzékelünk, amikor olvasunk. Hogyan alkot meg nyelvi közegben egy író egy szereplőt úgy, hogy az olvasóban kialakulhasson róla egy mentális kép. Ezt az érdeklődést az is táplálja, hogy az irodalomban mindig is kitüntetett helyet foglalt el a képzőművészet: ismerünk művészregényeket, az irodalmi szövegek gyakran építenek képzőművészeti mintákra, és gazdagok képzőművészeti referenciákban. Marcel Proust például szinte kubista szemlélettel alkotta meg portréit, míg tájleírásai a posztimpresszionista festészet világát idézik, miközben a festészet és a festő alakja is központi szerepet kap regényében. De ugyanez más művészeti ágakról is elmondható, a zenétől egészen az építészetig, ahogy korábban is írtam.
Több mint két évtizede oktat a Pázmányon, és hosszú ideje vezetői feladatokat is ellát. Hogyan formálta ez az egyetemi közeg az Ön szakmai pályáját és kutatási érdeklődését?
Sok egyetemen tanítottam: Debrecenben, Szegeden, Székesfehérváron, sőt még Miskolcon is. 2000-ben kerültem a Pázmányra egykori professzorom, Martonyi Éva támogatásával; később őt követhettem a Francia Tanszék, majd az akkor még Romanisztikai Intézet élén, amiért mindmáig nagy hálával tartozom neki. Talán neki is köszönhető, hogy pályám során először a Pázmányon éreztem magam igazán otthon, hiszen a Szegedi Tudományegyetemen, ahol diplomáztam és doktoráltam, ő is tanított. A Pázmányon megbecsültek a kollégáim és a hallgatóim is. Szakmai és emberi barátságok alakultak ki, közös, intézetek és tanszékek közötti kutatások, pályázatok és publikációk születtek, így megfelelő interdiszciplináris közegben folytathattam kutatói és oktatói munkámat. A mai napig nagy örömmel lépek be az iroda ajtaján, ahol új néven a Klasszikus és Újlatin Nyelvek Intézete működik.
Mi vezette Önt a francia irodalom, ezen belül a romantika kutatása felé?
Biztosan kiderült az eddigiekből, hogy a francia irodalommal kapcsolatban a legfőbb referencia számomra a világirodalom egyik legnagyobb alakja, Marcel Proust. 1871-ben született és 1922-ben halt meg. Még általános iskolás voltam, amikor egy nyári szünetben kezembe került Az Eltűnt idő nyomában című Proust-regény magyar fordítása, apám ugyanis könyvgyűjtő volt és megvolt a könyvtárában az első kiadás. Azonnal beszippantott a regény atmoszférája, és akkor határoztam el, hogy megtanulok franciául, hogy eredeti nyelven olvashassam a művet. Elégedett vagyok, mert sikerült teljesítenem ezt a vállalást. A nyelvek és az irodalom sok más dimenziót is megnyitott számomra, így nem csak itt és most élhetek, hanem kalandozhatok más korokban, helyeken és világokban. Például a középkorban, ahol megszületett a gótika.
Dr. Ádám Anikó előadása a Dies Academicus ünnepi napokon:
