Mi inspirálta a „Keresem a magyar megfelelőjét… – Terminológiai problémák az intézményes nyelvi tanácsadásban” című előadás témáját?
Egyetemi oktatói munkám mellett a Nyelvtudományi Kutatóközpont (2019-ig MTA Nyelvtudományi Intézet) nyelvi közönségszolgálatának munkatársa is vagyok. Az előadás témáját az itteni, több mint egy évtizedes kutatói és nyelvi közönségszolgálati munkám inspirálta.
Tekintettel a Dies Academicus rendezvény reprezentatív, az egyetem teljes oktatói közösségét megszólító jellegére, fontosnak tartottam olyan előadástémát választani, amely a különböző tudományterületek oktatói, kutatói számára egyaránt érdekes lehet, és úgy gondoltam, hogy a szaknyelvek, a terminológia ilyen téma. A Nyelvtudományi Kutatóközpontban (korábban Intézetben) lényegében megalakulása (1949) óta működik nyelvi közönségszolgálat, ahová nyelvhasználati, helyesírási kérdésekkel, problémákkal fordulhatnak az érdeklődők. Az elmúlt két évtizedben az e-mail vált a nyelvi tanácsadás legfőbb csatornájává (tanacs@nytud.hu), de kedden és csütörtökön telefonon is elérhető a közönségszolgálat. A tanácsadói tapasztalatok azt mutatják, hogy a beérkező megkeresések jelentős része szaknyelvi szövegek írásához, fordításához vagy lektorálásához kapcsolódik, vagyis ezeken a területeken mutatkozik meg leginkább a szakértői iránymutatásra való igény.
Mit értünk pontosan intézményes nyelvi tanácsadás alatt, és milyen helyzetekben fordulnak ehhez segítségért?
Az intézményes nyelvi tanácsadás lényegében egy olyan szolgáltatás, amely közvetlen kapcsolatot teremt a nyelvész szakemberek (kutatók) és a nyelvhasználók között. A nyelvi közönségszolgálat munkatársaiként a hozzánk forduló kérdezők (magyar) nyelvi kérdéseire igyekszünk tudományosan megalapozott, mégis közérthető és a gyakorlatban közvetlenül alkalmazható javaslatokat adni. A segítségkérők többsége szövegekkel hivatásszerűen foglalkozó szakember, például lektor, fordító, szerkesztő vagy marketinges, aki a nyilvánosságnak szánt írásművek alkotása és/vagy javítása során szeretne biztosra menni egy-egy kifejezés használatát illetően. A kérdések 80-90%-a helyesírással kapcsolatos. A nyelvi közönségszolgálat „ügyfélkörét” tehát tipikusan professzionális nyelvhasználók (fordítók, lektorok, korrektorok stb.) alkotják, alapvetően az ő munkavégzésüket segítjük. Pedagógusok is szép számmal fordulnak a közönségszolgálathoz, főleg magyar szakosok, vagy alsó tagozatos tanítók. Nemegyszer vitás helyzetekben keresik meg az érdeklődők a közönségszolgálatot, amikor a vita alakul ki a munkatársak, a pedagógus és a szülő vagy akár a családtagok között, ilyenkor a vitában álló felek a közönségszolgálatot kérik fel döntőbírónak. Izgalmas példa erre, amikor egy ingatlanközvetítő portált azért ért bírálat, mert az albérlet szót ’bérlakás’ értelemben használta, holott a másik fél szerint ez a szó kizárólag azt a helyzetet jelentheti, amikor a bérlő adja tovább a lakást egy harmadik félnek, és mivel ma már szinte mindenki közvetlenül a tulajdonostól bérel ingatlant, az albérlet szót szerintük tévesen alkalmazzák ezekre a helyzetekre. Az ingatlanközvetítő portál munkatársa a közönségszolgálattól kért állásfoglalást annak igazolására, hogy a szó jelentése a mai nyelvhasználatban már teljesen elfogadott ebben az értelemben is. Olyannyira, hogy A magyar nyelv nagyszótára is tartalmazza ezt a jelentést. – Megtörtént eset, hogy a szú főnév többes számú alakjának megalkotása robbantott ki családi vitát, de számos érdekes és tanulságos helyzetet tudnék még mesélni. A nyelvi tanácsadás nemzetközi és hazai gyakorlatai című, nemrégiben megjelent könyvemben számos további nyelvi érdekesség olvasható.
Milyen terminológiai problémák jelennek meg leggyakrabban a nyelvi tanácsadás során?
A közönségszolgálathoz érkező szaknyelvi megkereséseket alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk, amelyek közül az egyiket egy adott szakma szókészletének írásba foglalásakor jelentkező helyesírási kérdések, a másikat pedig a szakszavak jelentésére, használhatóságára, új szakszavak megalkotására irányuló, tehát nem helyesírási jellegű kérdések alkotják.
A megkeresések túlnyomó többségében, mintegy nyolcvan-kilencven százalékában a szakkifejezések helyesírása okoz fejtörést a nyelvhasználóknak. Gyakran előfordul például, hogy a hivatalos akadémiai szabályozás és a tényleges szakmai írásgyakorlat eltér egymástól. Például az akadémiai helyesírás szerint a lapos tető különírandó, ez fogalom azonban az építész szakemberek számára egy sajátos tetőfajtát jelent, amelynek lejtése általában nem haladja meg a 4°-ot (7%-ot). A többletjelentés tehát akár indokolhatná is a kifejezés egybeírását, és a szakmában egyébként ez is a bevett írásforma. Máskor maguk a hivatalos helyesírási útmutatók javaslata nincs összhangban egymással, jó példa erre a megyés( )püspök helyesírása. Az általános célú helyesírási szótárak, mint a 12. kiadású helyesírási szabályzat szójegyzéke és a 2017-es Magyar helyesírási szótár, a különírt megyés püspök formát rögzítik, míg a katolikus egyházi szaknyelvi iránymutatás, az Útmutató egyházi kifejezések helyesírásához című kiadvány egybeírva, megyéspüspök alakban tartalmazza a szót.
Sokan fordulnak a közönségszolgálathoz akkor is, ha nem rendelkezik kodifikált (helyesírási szótárban rögzített) írásmóddal egy-egy szakkifejezés, ilyen például a tűzoltásban alapvető tűzivíz kifejezés, amelynek egybe- vagy különírása szokott kérdéses lenni. Időnként olyan megkeresések is érkeznek, amelyek valójában nem a helyesírási normának megfelelő írásmódra kérdeznek rá, hanem az akadémiai szabályozást illetik (olykor jogos) kritikával, például hogy miért kell különírni a vezeték nélküli kifejezést, ha a formailag hasonló munkanélküli főnevet vagy a délelőtti melléknevet egybeírjuk.
A megkeresések kisebb, de annál izgalmasabb hányadát a nem helyesírási jellegű terminológiai problémák adják, amelyek a terminusok jelentésével, megfelelőségével, egymás mellett élő alakváltozataival kapcsolatosak, vagy új terminusok megalkotására irányulnak. Gyakori jelenség a párhuzamosan élő alakváltozatok versengése, ahol a beszélők bizonytalanok, hogy melyik formát részesítsék előnyben; örök vitatéma például a keringetőszivattyú ~ keringtetőszivattyú kérdése. Érdekes és tanulságos eset volt a tömegközlekedés és a közösségi közlekedés kifejezések körül kibontakozott vita. Egy levélíró nem értett egyet azzal, hogy a közlekedési vállalatok a hivatali kommunikációjukban a hagyományos tömegközlekedés szót közösségi közlekedés-re cserélték. A kérdező ezt téves fordításnak vélte, amelyben szerinte összekeveredett az angol public transport (azaz az államilag fenntartott, hagyományos tömegközlekedés) és a community transport (amely az angolszász nyelvterületen inkább a civil alapon szerveződő, rugalmas, például időseket vagy mozgáskorlátozottakat segítő helyi járatokat jelöli). A közlekedési vállalat az erre vonatkozó észrevételére azt válaszolta, hogy ők ezt a két kifejezést szinonimának tekintik. A közönségszolgálati válasz kidolgozásakor, több forrást is áttekintve azt láttuk, hogy a háttérben nem (csupán) egy esetleges fordítási pontatlanság állt, hanem a szolgáltató cégek nagyon is tudatos marketingdöntése: a tömeg szó negatív konnotációit szerették volna elkerülni egy pozitívabb csengésű kifejezéssel (hogy ti. ne a zsúfolt járművekre asszociáljanak az emberek). Ezt egy közlekedésmérnök-hallgatóknak szóló egyetemi jegyzet is alátámasztotta: már az 1990-es évektől kezdve megfigyelhető volt az a törekvés, hogy a tömegközlekedés szót valamilyen jobban hangzó elnevezéssel váltsák fel, és így nyert teret a közösségi közlekedés, illetve a közforgalmú közlekedés kifejezés. A levélíró jól érzékelte a szóhasználat problematikusságát, ugyanis a közösségi jelzőnek valóban kialakult egy ’alulról szerveződő, a közösség által (állami beavatkozás nélkül) működtetett’ jelentése is – mint a közösségi média vagy a közösségi finanszírozás esetében –, és a magyarban a központilag működtetett, közös használatú dolgoknál hagyományosabb a köz- előtag használata: közmédia, közfürdő, köztér, közterület stb.
E terminológiai ellentmondás ellenére továbbra is azt mondhatjuk, hogy a terminus meggyökeresedésében mindig a használat szerepe a döntő, ennek alakulásában pedig a szolgáltatást nyújtó vállalatnak kulcsszerepe van. Mivel a cég egyértelműen a közösségi közlekedés formát részesíti előnyben a tömegközlekedéssel szemben, ez elkerülhetetlenül visszahat a hétköznapi nyelvi gyakorlatra is, így a két kifejezés a mai magyar nyelvben tényleg szinonimának tekinthető.
Mi alapján dönthető el, hogy egy idegen eredetű kifejezés helyett szükség van-e magyar megfelelőre?
Az, hogy egy idegen kifejezést érdemes-e magyarítani, nem a nyelvtudomány, a nyelvészek döntik el, hanem kizárólag a használói közösség igényein és döntésén múlik. Hiába alkot valaki egy megfelelő, frappáns magyar megfelelőt, ha a beszélők nem érzik szükségesnek a használatát, az új kifejezés nem fog elterjedni. Nagyon izgalmas példa volt erre, amikor egy közlekedési tervezéssel foglalkozó iroda azzal keresett meg minket, hogy szeretnének magyar megfelelőket találni az angolból átvett mikromobilitás és mikromobilitási eszközök szavak helyett. Ők maguk is hoztak ötleteket, például a könnyű vagy kiegészítő közlekedési eszközöket, mi pedig a terminológiai szempontok alapos mérlegelése után azt javasoltuk, hogy a jól bevált mikro- előtagot megtartva használják például a mikroközlekedés vagy a könnyűjármű elnevezéseket. Bár szakmailag ezek jól használható, a terminológiai rendszerbe illeszkedő javaslatok voltak, a tapasztalat azt mutatja, hogy a mai napig nem igazán terjedtek el a köznyelvben.
Mennyire nehéz olyan magyar terminust alkotni, amely szakmailag pontos és a hétköznapi nyelvhasználatban is könnyen elfogadható?
Rendkívül nehéz feladat ez, hiszen egy új szaknyelvi kifejezés megalkotásakor több egymással nemegyszer ellentétes igényt kell összehangolni, többek között törekedni kell a szakmai pontosságra, figyelembe véve nyelvhasználók természetes igényeit is, például legyen rövid, tömör a magyar megnevezés. Ahogy azt más megkeresések, például a már említett mikromobilitás magyarítási kísérlete kapcsán is tapasztaltuk, egy új terminus sikeres bevezetése összetett terminológiastratégiai feladat, amely csak a szakterület képviselőinek aktív közreműködésével és konszenzusával valósulhat meg. Ha a javasolt változatok nem találkoznak a használói közösség valós igényeivel, a javaslatok nem fognak elterjedni. Egy Németországban dolgozó magyar sebész például rövid, tömör magyar megfelelőt keresett a német Ambulantisierung kifejezésre. Az ilyen összetett folyamatokat igen nehéz egyetlen magyar szóval visszaadni, így a közönségszolgálatunk is többszavas, körülíró javaslatokat dolgozott ki (terminológus munkatárssal is konzultálva): többek között a járóbeteg-ellátásra utalás, ambuláns ellátásra irányítás kifejezéseket ajánlottuk, rámutatva a tömör, frappáns magyar terminusok megalkotásának nehézségeire.
Van olyan példa, amelyet különösen érdekesnek vagy emlékezetesnek tart az előadás témájához kapcsolódóan?
A szaknyelvek helyesírásához, szókészletéhez kapcsolódó kérdések mellett rendszeresen kapunk nem (annyira) szaknyelvi, sokkal inkább hétköznapi, olykor szívmelengető és/vagy humoros megkereséseket is. Egy kisgyermekes édesapa például nehezményezte, hogy a kisbabáknak való, láb között patentolható alsóruházatot mindenhol kizárólag az angol body szóval illetik, ezért saját használatra megalkotta az ülepes trikó kifejezést; és lehetséges magyar megfelelőkről, illetve a magyarítási javaslatok közzétételének módjáról kérdezett bennünket. Egy másik személyes kedvencem az a levélíró, aki egy egészen új szót szeretett volna hivatalosan bevezettetni a magyar köztudatba és a szótárakba. Ahogy levelében írta: mivel az ominózus jelzőt a kellemetlen, kínos pillanatokra használjuk, szerinte szükséges lenne egy olyan melléknevet alkotni, amely a kellemes, örömteli, szép pillanatokat jelölné. (Itt jegyzem meg érdekességként, hogy az ominózus eredeti jelentése valóban negatív, de a mai nyelvhasználatban már megfigyelhető egy semlegesebb, újabb, tágabb ’az a bizonyos’ jelentése; ebben a fórumbejegyzésben például erre a jelentésváltozásra, -bővülésre reflektálnak a fórumozók). Visszatérve a közönségszolgálathoz forduló kérdező levelére, ő az eminózus melléknév bevezetését javasolta a pozitív, örömteli pillanatok megjelölésére.
A végtelenségig folytathatnám az emlékezetes esetek felsorolását, de összességében az látszik, hogy ezek a nyelvi megfigyelések tökéletesen megmutatják, hogy a nyelvhasználók milyen hihetetlen kreativitással, sokszor érzelmi elkötelezettséggel viszonyulnak a saját anyanyelvükhöz.
Hogyan befolyásolja a digitális kommunikáció és a gyors információáramlás a terminológiai változásokat?
A digitális kommunikáció és a felgyorsult információáramlás természetesen hatással van a (szakmai) nyelvhasználatra is: amint berobban egy új technológia vagy globális trend, nagyon hamar megérkeznek a közönségszolgálathoz az ezzel kapcsolatos nyelvi-helyesírási kérdések. Folyamatosan új elnevezések, reáliák születnek, amelyeket a beszélőknek valahogy le kell írniuk, esetenként magyar megfelelőt találniuk rájuk, vagy számos egyéb nyelvi probléma merülhet fel ezekkel kapcsolatban. Jó példa erre az ún. kriptovilág, a blokklánc-technológia elképesztően gyors térnyerése. Ez a terület olyan sajátos, absztrakt szakzsargont használ, amely a kívülállók számára érthetetlen. Ezt felismerve a kriptoközösség maga hozott létre különféle kriptoszótárakat, szógyűjteményeket. (Például: [1], [2].) Amikor ez a sajátos szókészlet egyre elterjedtebbé válik például a sajtó révén, a szerkesztők, korrektorok a közönségszolgálattól kérnek segítséget. Az egyik nehézség az, hogy a kriptoterminusok mögöttes fogalmai – nem lévén tagjai a használói közösségnek – nem világosak számunkra sem, így nehéz átlátni például az egyes szavak közti jelentésviszonyokat, ami a szavak egybe- és különírását befolyásolja. Rendkívül nehéz ugyanis helyesírási tanácsot adni egy olyan területen, ahol maga a nyelvi tanácsadó sem érti pontosan, hogy miről van szó.
Az is problematikus (és ez nem csak a kriptovilágra igaz), hogy bizonyos kifejezések írásmódját a magyar helyesírási szabályzat elvileg egyértelműen szabályozza, a szakmai közeg azonban eltér ettől, például azért, mert az adott szakterület magyar terminológiája az angol nyelvre épül, és angol mintára különír olyan alakulatokat is, amelyeket a magyar helyesírási szabályok szerint egybe kellene írni. Ha a szövegíró, fordító, korrektor stb. a helyesírási normát követő írásmód mellett dönt, annak szokatlan, idegen hatása lehet a használói közegben, ami akár ronthatja is a szöveg szakmai hitelességét a beavatottak szemében. A közönségszolgálati munka során számos kérdezőnk osztja meg velünk az ezzel kapcsolatos tapasztalatait.
Mit gondol, a jövőben milyen irányba fejlődhet az intézményes nyelvi tanácsadás és a magyar terminológiaalkotás?
Úgy gondolom, a jövőben egyre inkább előtérbe fog kerülni a valós nyelvhasználatból kiinduló, alulról felfelé építkező megközelítés. A mai összetett és sokszínű nyelvi környezetben a nyelvi tanácsadó szolgálat feladata már nem a sztenderd nyelvváltozatra irányuló kérdések normatív megválaszolása. Ehelyett az utóbbi években egyre inkább érvényesül az adatalapú szemlélet, amely a nagyméretű szövegkorpuszokból kinyert valós adatok elemzésére épít. Ez a megközelítés segít meghaladni a hagyományos, merev normaautoritás szerepét. Célunk ugyanis az, hogy ne a tudomány és az intézmény tekintélyére alapozott hatalmi pozícióból nyilatkozzunk meg, hanem egyenrangú, partneri párbeszédet alakítsunk ki a hozzánk fordulókkal. A közönségszolgálati válaszokban törekszünk a levélírók/telefonálók helyzetének, szociokulturális hátterének, saját értelmezési kereteiknek, céljainak, valamint az adott konkrét közléshelyzetnek a figyelembevételére. Az intézményes tanácsadás így egy olyan élő, reflexív fórummá alakul, amely a beszélői nézőpontok bevonásával és a felmerülő nyelvi helyzetek közös megvitatásával segít megtalálni az egyének és a szakmai közösségek számára leginkább megfelelő, a gyakorlatban jól használható nyelvi megoldásokat.
