Előadásában a krízist komplex, többtényezős jelenségként mutatja be. Ön szerint melyek ma a legjelentősebb társadalmi hatások, amelyek a krízishelyzetek gyakoribbá válásához vezetnek?
Először célszerű a krízist, mint komplex, többtényezős jelenséget meghatározni. Ebben az értelemben az egyének, családok, közösségek életében bekövetkező krízis egy olyan, jelentősebb változás vagy fordulat következményeként előálló, külső és belső tényezők által befolyásolt hatásmechanizmus, amely felborítja az érintettek megszokott életét, korábbi egyensúlyi állapotát. Az egymásba fonódó, egymást gerjesztő külső és belső befolyásoló tényezők lehetnek biológiai, pszichológiai, gazdasági, politikai és társadalmi eredetűek egyaránt, amelyek által indukált hatások olyan kritikus állapotot, helyzetet hozhatnak létre, amelyben a felmerülő kihívások és problémák kezelésére, kérdések megválaszolására alkalmazott, korábban bevált megoldások sorra kudarcot vallanak. Ezért az egyik legfontosabb felismerés az ilyen helyzetekben az lehet, hogy a kialakult válsághoz, krízishelyzethez kapcsolódó kihívások kezelésére új, a korábbiakhoz képest hatékony megküzdési stratégiát szükséges kialakítani. Mivel ezek az új megküzdési technikák az éppen átélt válsághelyzetben általában nem állnak rendelkezésre, ezért a támogató intervenció egyik fókuszpontja ezek kialakítására és az érintett klientúrával való begyakoroltatására irányulhat.
A krízishelyzetek kialakulását és lefolyását – ahogy említettem – számos tényező egymással összefüggő, dinamikus kölcsönhatása befolyásolhatja. A kiváltó „külső” okok lehetnek hirtelen jött, sorscsapásszerű, traumát előidéző események – például baleset, betegség, gyász, szakítás vagy válás –, amelyek következményeire nagyobb mértékben nem tudunk előre felkészülni. Mindezek mellett szembe kell néznünk az élet természetes menetéből adódó krízisekkel is, mint például a kamaszkorból következő válsághelyzetekkel, de itt említhetjük az életközépi válságot vagy a nyugdíjazás időszakát is. A „külső” tényezőkhöz a válsághelyzetek során hozzáadódnak a „belső”, azaz szubjektív tényezők is, amelyek pedig azt mutatják meg, hogy a változások, válságok által érintett egyének vagy közösségek hogyan élik meg a krízist: milyen a személyiségük, milyen a beállítódásuk a változásokkal szemben, hogyan és mennyiben képesek alkalmazkodni a fordulatokhoz, kellően hatékony megküzdési stratégiát alkalmaznak-e vagy sem, rendelkezésre állnak-e erőforrások, amelyeket képesek dinamizálni a válságokból következő kihívások kezelésére, rendelkezésre áll-e ehhez megfelelő támogatás stb. Az ezekre a kérdésekre adható válaszok befolyásolják a krízisek lehetséges kimeneteit, amelyek veszélyeket és lehetőségeket egyaránt magukba foglalhatnak.
Globalizálódott világunkban számos, jelentős mértékű, differenciált hatást generáló változással, válsággal nézünk szembe, amelyek mélyreható kríziseket, makroszintű társadalmi átalakulásokat eredményeznek az egyéni, családi, közösségi szinteken bekövetkező folyamatok mellett. Gondoljunk csak a COVID-19 vírus által okozott pandémia társadalmi és gazdasági hatásaira, a klímakatasztrófa, az egymást érő gazdasági és energiaválságok vagy a háborúk mindannyiunkat érintő következményeire. A globális szinten végbemenő változásokkal szemben gyakorlatilag védtelenek vagyunk, az egyre kiszámíthatatlanabb környezet állandósuló egzisztenciális szorongást szül, amely miatt a társadalmi és gazdasági szereplők – de különösen a hátrányos helyzetben élők – egyre inkább sebezhetővé válnak. A válságok, krízisek hatásaival szembeni kitettségünk fokozódása mellett tanúi lehetünk a jóléti struktúrák, a szociális ellátórendszerek gyengülésének, a foglalkoztatási, jövedelemszerzési lehetőségek beszűkülésének, ami csak tovább fokozza az elbizonytalanodás érzését az emberekben. A vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek fokozódása mellett a javakhoz való hozzáférés egyenlőtlen mivolta is tapasztalható, így nem meglepő, hogy a válsághelyzetbe jutott kliensek gyakran már csak súlyos, eszkalálódott krízishelyzetekben kerülnek az amúgy jelentős hiányokkal jellemezhető ellátó rendszerek, illetve a segítő szakemberek látóterébe. Ilyenkor válik leginkább szembetűnővé a preventív, rendszerszintű védőhálók és megelőző intézkedések hiánya vagy a társadalmi értelemben vett atomizáció, polarizálódás jelensége. Az interperszonális kapcsolatok, a kapcsolati tőke jelentős mértékű eróziójához az említettek mellett nagymértékben hozzájárulnak az elektronikai, infokommunikációs, illetve digitális eszközökhöz, a modern technológiához való alkalmazkodási kényszerből fakadó negatív hatások, így például a túlzott képernyőidő és a kapcsolódó eszközfüggőség következményei. A hagyományos kisközösségek, a szűkebb és tágabb családi struktúrák és a szolidaritási hálók fellazulása miatt az egyén egyre inkább magára marad a világban a saját problémáival, nehézségeivel. Az elmagányosodás ma már nem csak fizikai, hanem digitális elszigetelődésként is értelmezhető, amelynek hátterében a modern technológiát nem ismerő, ahhoz hozzá nem férő egyének és társadalmi csoportok funkcionális analfabetizmusa is erősíti a társadalmi anómiát. A pandémia, a klímaváltozás, a gazdasági és energiaválságok, valamint a háborús konfliktusok egymást erősítő hatásmechanizmusa által fenntartott polikrízis és globális szorongás együttesen egy permanens veszélyérzetet, azaz fokozódó stresszt és kollektív traumát tartanak fenn, ami jelentős mértékben erodálja a lakosság általános mentális és fizikai egészségét.
A krízisintervenció során kiemelt szerepet kap az azonnali és célzott beavatkozás. Milyen legfontosabb szakmai dilemmákkal szembesülnek a szociális munkások a krízishelyzetek kezelése során?
A krízishelyzetek egyik sajátossága, hogy azonnali döntési-, illetve beavatkozási kényszert szülhetnek, amely a segítő szakemberek kompetenciáinak és felelősségvállalásának kérdései mellett szakmai dilemmákat is felvet. A krízis akut fázisában a kliens kognitív kapacitásai és döntési képessége jelentős mértékben beszűkülhetnek, akár teljes mértékben is felmondhatják a szolgálatot. Ezekben az esetekben a segítő szakembernek kell átvennie az irányítást. Az említett támogatás hiányában ti. előfordulhat, hogy a kliens biztonsága nem szavatolható. A krízisintervenció sűrített időszerkezete azonban számos dilemmát, szakmai etikai és módszertani csapdahelyzetet alakíthat ki. Az egyik ilyen kérdés, hogy a direkt, azonnali intervenciók során mennyiben lehet biztosítani a kliens önrendelkezési jogát, autonómiáját. A családon belüli erőszak, abúzus vagy szuicid veszélyeztetettség esetén a bizalmi reláció megtartása éles konfliktusba kerülhet a jelzőrendszeri és jogszabályi bejelentési kötelezettséggel. Az autonómia biztosításához és a titoktartáshoz fűződő dilemmák mellett továbbá a szakembereknek szembesülniük kell a kapacitás-, illetve erőforráshiányból következő szelekciós problematikával is az esetek egy részében. Így például a krízisszállások vagy az azonnali ellátást biztosító pszichiátriai, pszichológiai, vagy szociális erőforrások és kapacitások korlátozott mivolta miatt a szakemberek rászorultsági alapon történő szelektálásra kényszerülhetnek, ami komoly, szakmai-etikai eredetű distresszt és motivációvesztést okozhat. Ugyancsak fontos megemlíteni a segítő szakemberektől elvárt professzionális távolságtartás, az „objektivitás” elvének való elégtétel és a magas fokú empátia és feltétel nélküli elfogadás elvárásaiból fakadó dichotómiát, ami a kliens problémáival való destruktív azonosuláshoz és a szakember gyors kiégéséhez is vezethet, ha nem áll rendelkezésre a segítő szakembert támogató szupervíziós vagy egyéb támogató eszköz, lehetőség vagy az nem kellő hatékonysággal kerül alkalmazásra.
A megküzdési stratégiák (coping) szerepét is hangsúlyozta. Milyen módon fejleszthetők ezek tudatosan a kliensekben a szociális munka eszközeivel?
A szociális munka és a szociálpedagógia gyakorlatában alkalmazott intervenciós technikák nem csupán krízis- vagy hátrányos élethelyzetek megelőzésére, vagy a már kialakult állapotok, helyzetek kezelésére, ezek közepette feszültségoldásra, problémamegoldásra irányulnak, hanem a kliens belső ágenciájának, azaz cselekvőképességének a helyreállítására is. A kliensek rendelkezésére álló erőforrások feltárása és dinamizálása, a belső mentális erőtartalékok és a külső, azaz társas, intézményi támogató hálózatok aktivizálása vagy a múltbéli sikeres megküzdések tudatosítása a coping stratégia részét alkothatják, amelynek fejlesztése fokozhatja a kliensek rezilienciáját és lehetőséget adhat a nehézségekkel való tudatos és eredményes szembefordulásra, azok hatékony kezelésére. Ugyancsak a megküzdést szolgálja, amikor a komplex probléma kisebb, kezelhető fázisokra, egymást követő lépésekre, megvalósítható részcélokra és kapcsolódó feladatokra való felbontásával próbálkozunk. Ez, a segítő szakember által támogatott strukturált technika növelheti a kliens aktív részvételét és ezáltal énhatékonyságát, ami által csökkenthető a passzív kitettség, a tehetetlenség érzése is. Mindezek mellett hatékonynak bizonyulhat az érzelemszabályozás és kognitív átkeretezés alkalmazása is, amely a krízis okozta bénító affektív állapotok, mint pl. a pánik, a düh vagy a bűntudat normalizálását és validálását eredményezheti. Amikor segítünk a kliensnek a kialakult helyzetet átértékelni, akkor a krízisre nem végzetes katasztrófaként, hanem a változás, a pozitív irányú fejlődés lehetőségét is magába foglaló fordulópontként tekintünk. A pszichoedukáció alkalmazásával pedig olyan stresszkezelési, kommunikációs és asszertív érdekérvényesítő technikákat taníthatunk meg a klienseknek, amelyek beépülnek a kliens mindennapi megküzdési repertoárjába és preventív jelleggel is alkalmazhatók.
Kutatói és oktatói munkája során milyen tapasztalatokra tett szert a krízisintervenció hatékonyságával kapcsolatban? Van-e olyan eredmény vagy jó gyakorlat, amelyet különösen fontosnak tart kiemelni?
Korábban gyakorló szociális szakemberként, később és jelenleg is oktatóként, kutatóként és coaching, illetve mentorálás terén dolgozó tanácsadóként szerzett tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a krízisintervenció hatékonysága több tényező együttállásán, de elsősorban a beavatkozást végző szakemberek elméleti felkészültségén, gyakorlati jártasságán és erkölcsi tartásán egyaránt múlik. Nagyon fontos az említett triád mellett az időfaktor figyelembevétele: a kríziselméletnek megfelelően a beavatkozásnak a krízis beálltát jelentő „kibillenést” követő 24-72 órában kell megtörténnie, mivel a gyakorlati tapasztalatok alapján a bürokratikus kényszer, az erőforrás- és kapacitásproblémák, hatásköri, döntési hiányosságok stb. miatt is elhúzódó folyamatok jelentős mértékben megnehezítik az adaptív megküzdést és maladaptív stratégiák, folyamatok kialakítását eredményezhetik. Az ilyen mechanizmusok spontán is beindulhatnak, rövid távon akár enyhíthetik is a feszültséget vagy a lelki fájdalmat, de hosszú távon akadályozzák a probléma valódi megoldását és ilyen módon károsnak mondhatók az egyén vagy a közösség egzisztenciájára, fejlődésére nézve, amely által rontják az életminőséget. A kríziskezelés tekintetében jó gyakorlatként említhető a multiprofesszionális krízisintervenciós teamek által végzett munka. A különböző szakemberek – így például szociális munkás, orvos, pszichológus, pszichiáter, jogász, pedagógus, szociálpedagógus – által alkotott intervenciós team-ek kiemelkedően hatékonyak az azonnali és komplex beavatkozásokat igénylő helyzetekben, mint például a gyermekbántalmazás, az áldozatsegítés, vagy a mentális és szociális szükségleteket egyszerre kezelő krízishelyzetek esetében. A krízisintervenció során közreműködő multiprofesszionális team-ek legfőbb erőssége a holisztikus szemlélet, a gyors és összehangolt reakcióképesség, valamint a veszélyek, kockázatok és hibák minimalizálására való törekvés. A különböző szakterületekről érkező specialisták egyszerre több szempontból közelítik meg a krízishelyzetet, különböző kompetenciák összeadásával képesek a kliens és környezete egyedi igényeihez rugalmasan igazodni, a krízisben lévő egyéneknek komplex, azonnali és hatékony segítséget nyújtani. A team-et alkotó specialisták egymást kiegészítő jellegű, párhuzamos munkavégzése lerövidíti az esetkezelés intervallumát, ami a krízis akut szakaszában akár életmentő is lehet. A team-en belül megvalósuló folyamatos tudás- és információmegosztás pedig biztosítja, hogy minden tag naprakészen lássa a kliens állapotát és az intervenció aktuális lépéseit. A szakemberek kiégésének megelőzését szolgálja továbbá egyfelől az a jellegzetesség is, amely szerint a súlyos, megterhelő döntések felelőssége nem egyetlen ember vállát nyomja, ami jelentős mértékben csökkenti a stresszt. Mindezek mellett a csapattagok közötti kölcsönös támogatás és szakmai reflexió is hozzájárul a burn-out szindróma kialakulásának megelőzéséhez.
A Pázmányon újonnan létrejött Szociálpedagógiai Tanszék vezetőjeként milyen szakmai célokat fogalmaz meg a képzés és a kutatás területén, különösen a kríziskezelés témájában?
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán működő Szociálpedagógiai Tanszék vezetőjeként elsősorban egy olyan innovatív és értékorientált szellemi műhely kialakítására törekszem mind az oktatás, mind pedig a kutatás-fejlesztés és innováció terén, amely adekvát válaszokat képes adni a 21. századi kihívásokra. Az egyetemi oktatás terén igyekszünk olyan többszintű, rugalmasan átjárható képzési struktúrát kialakítani, amely egyszerre több opciót is biztosít a hallgatóknak a folyamatos fejlődésre, ezáltal is erősítve munkaerőpiaci érdekérvényesítésüket. A Szociálpedagógia alapszak erősen gyakorlatorientált jellege lehetővé teszi, hogy a hallgatók a képzési időszak alatt megfelelő tapasztalatokat szerezhessenek a szociális szakemberek, illetve a szociálpedagógusok által képviselt szakmai területekről, tevékenységekről, kapcsolódó modellekről, módszerekről és technikákról, egyben az intézményi és szabályozási környezetről. A kríziskezelés témaköréhez több elméleti és gyakorlati kurzus is kapcsolódik, amelyek keretében szimulációs és esetfókuszú oktatási metodika alkalmazására is lehetőségünk nyílik, amely felkészíti a hallgatókat az esetkezelésre, a krízishelyzetek során szükséges azonnali döntéshozatalra, így például a családi krízisintervencióra. A társadalmi változások és az ezekkel összefüggő, a modern technológia által közvetített fejlesztési szükségleteknek való elégtételt is szolgálja, hogy a jövőben további lehetőségeket kívánunk biztosítani az online térben zajló krízisek, mint pl. a cyberbullying vagy a digitális izoláció kezelésére irányuló intervenciós technikák hallgatók által történő elsajátítására is. Tovább folytatjuk a Tanszék és a Szociálpedagógia képzési program „nemzetköziesítését” is a 2026 tavaszán először megvalósított „nemzetközi hét” rendszeressé tételével, nemzetközi résztvevőinek és programjának kiszélesítésével, amely egyben munícióval szolgálhat egy külföldi egyetemmel közös diplomaprogram kialakításához is. Az említett képzésfejlesztési kezdeményezésnek szerves részét képezhetik a krízisintervenció modern megközelítései, nemzetközi modelljei és jó gyakorlatai, miközben továbbra is kiemelt hangsúlyt fektetünk a hallgatók saját élményű önismeretének fejlesztésére, szakmai identitásuk kialakítására, amelyben jelentős szerepet játszanak a képzésbe épített hallgatói gyakorlatok és az azok során szerzett tapasztalatok feldolgozása is.
A kutatás és fejlesztés, valamint az innováció terén az aktuális és releváns kérdésekre és problémákra reagáló, hiánypótló kutatásokat és fejlesztési kezdeményezéseket indítunk folyamatosan oktatói és hallgatói részvétellel. Ezek között a marginalizált fiatalok és családok krízismegküzdési stratégiáit vizsgáló kutatások is szerepelnek a digitális kor által befolyásolt társadalmi-gazdasági transzformáció tükrében. Kutatás-fejlesztési és innovációs kezdeményezéseink során szoros partnerségre lépünk a hazai egyházi, civil és állami fenntartású szervezetekkel, köztük a kríziskezelő intézményekkel, hogy a kutatási eredményeink közvetlenül beépülhessenek a terepmunkába. Mind az oktatás-, mind a kutatás-fejlesztés és innováció terén célunk a hazai és nemzetközi szakmai és tudományos berkekben való ismertségünk, elismertségünk, beágyazottságunk erősítése. A Pázmány jó híréhez és megbecsültségéhez, értéket képviselő és értékteremtő szellemiségéhez méltó módon igyekszünk bekapcsolni a Tanszéket az európai, illetve nemzetközi vérkeringésbe, szakmai és tudományos diskurzusokban, fórumokon, konferenciákon, szakmai szervezetekben való részvétel által.
Dr. habil. Juhász Gábor előadása a Dies Academicus ünnepi napokon:
